KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/március
KRÓNIKA
• N. N.: Tisztelt Olvasónk!

• Bóna László: Dr. Atyák és Fiaik Őrült tudósok feltámadása
• Harmat György: Brando szigetei
• Sipos Júlia: Forró tudomány Beszélgetés Enyedi Ildikóval
• Forgách András: Remekművek a zsebnoteszból Mike Leigh
• Bori Erzsébet: Proli akcentus Ken Loach
• Mátyássy Miklós: Megaklip Evita
MÉDIA
• Muhi Klára: A mozgókép nevű kisgömböc Beszélgetés a médiaoktatásról
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Junk Égi manna

• Nyírő András: Ötvenmillió jogsértő Internet
KRITIKA
• Csejdy András: Fekete humor, színpompás technoir Sekély sírhant
• Simó György: A fehér szemét dicsősége Larry Flint, a provokátor
• Nádori Péter: Az abszurd közmegegyezés Csinibaba
• Bérczes László: Gödörben Az asszony
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Lidércfény
• Báron György: Lopott szépség
• Békés Pál: Salemi boszorkányok
• Reuss Gabriella: Hatalmas aranyos
• Bánföldi Tibor: Vad éjszakák
• Hirsch Tibor: 101 kiskutya
• Kosztolni Ildikó: Szép kis nap
• Hungler Tímea: Fészkes fenevadak
• Harmat György: Támad a Mars!
FILMZENE
• Fáy Miklós: Lőj a zongoristára!

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Brando szigetei

Harmat György

Furcsa dolog a tehetség. Nem vész el, csak átalakul. Itt van például Marlon Brando. 1950-től (a pályakezdő Emberektől) 1973-ig (Az utolsó tangó Párizsban botrányáig) évről évre leforgatta a maga egy-két-vegyes műfajú és színvonalú-filmjét (23 év alatt 28-at), többnyire főszereplőként. (Csak két év maradt ki: 1960 és 1970.) Azóta újabb 23 év, 9 film, többnyire sztár-epizódszerepek. A félig-meddig visszavonult színészzseni csak hosszú győzködések után, kelletlenül áll kamera elé (három- sőt kilencéves kihagyásokkal).

1979: Apokalipszis most. Az új pályaszakasz leginkább reprezentatív alakítása: őrült ezredes „a sötétség mélyén”, a háború poklától megzavarodva, elvonulva, király az övéi közt – dzsungelmélyi „szigeten”. A film vége felé ér csak el hozzá a főhős. Nem nagy szerep Brandóé, de súlyos, ő a központ: kopaszon, kövéren. Felé tart a film, hogy elmormoghassa ária-monológját.

1996: Dr Moreau szigete. Őrült tudós a maga trópusi szigetén, istenkirály teremtményei közt. A főhős csak késleltetve találkozik vele, a film címszereplőjével. Brando a filmidő első fél órájában nincs jelen, az utolsóban sincs. Először hátulról látjuk, messziről. Igazi entrée-ja nehezen felejthető: papomobilszerű járműben, hódolói gyűrűjében. Fehérre meszelt ábrázat, rúzsos ajkak, napszemüveg. Kalap, arcát keretező sál. (Pont mint a Júlia és a szellemek gazdag szépasszonyainak jelmezcsodái.) A magyarázat: bőre nem bírja a napot, védeni kell.

A hőség is gyötri: később jegesvödröt visel fejfedő gyanánt. Aztán zongorához ül: akár egy ördögi, mégis decens öreg hölgy. Már nem is kövér, egyenesen elhízott. Valami baj lehet a fogsorával: pöszög. És persze motyog. (Rajta és De Nirón kívül senki nem tud így motyogni a filmtörténetben.) Teljességgel lehetetlen figura: excentrikus, kivénhedt primadonna. Egyszerre Brando emlékműve és paródiája. Manírosan eszköztelen, eszköztelenül maníros.

És mégis, és épp ettől: hiteles, élő. Szörnyeteg, de emberből van. Lehet, hogy nehéz felvevőgép elé könyörögni, de ha már odakerült, nem enged komolyságából. Mer nevetségessé válni, mer túlozni. Olyan gonddal formálja meg szerepét a H. G. Wells-regényből modernizált (izgalmas, sikerült) Frankenheimer-filmben, mintha ez lenne a III. Richárd vagy a Lear király (esetleg mindkettő). Még a stafétabotot is átadja. Partnerére, a Mezítelenülből Hollywoodba repített ifjú angol színészre, David Thewlisre ugyanez a kisrealista és merész igényesség jellemző. Furcsa dolog a tehetség. Megbirkózik a lehetetlennel is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/03 08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1425