KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/március
KRÓNIKA
• N. N.: Tisztelt Olvasónk!

• Bóna László: Dr. Atyák és Fiaik Őrült tudósok feltámadása
• Harmat György: Brando szigetei
• Sipos Júlia: Forró tudomány Beszélgetés Enyedi Ildikóval
• Forgách András: Remekművek a zsebnoteszból Mike Leigh
• Bori Erzsébet: Proli akcentus Ken Loach
• Mátyássy Miklós: Megaklip Evita
MÉDIA
• Muhi Klára: A mozgókép nevű kisgömböc Beszélgetés a médiaoktatásról
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Junk Égi manna

• Nyírő András: Ötvenmillió jogsértő Internet
KRITIKA
• Csejdy András: Fekete humor, színpompás technoir Sekély sírhant
• Simó György: A fehér szemét dicsősége Larry Flint, a provokátor
• Nádori Péter: Az abszurd közmegegyezés Csinibaba
• Bérczes László: Gödörben Az asszony
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Lidércfény
• Báron György: Lopott szépség
• Békés Pál: Salemi boszorkányok
• Reuss Gabriella: Hatalmas aranyos
• Bánföldi Tibor: Vad éjszakák
• Hirsch Tibor: 101 kiskutya
• Kosztolni Ildikó: Szép kis nap
• Hungler Tímea: Fészkes fenevadak
• Harmat György: Támad a Mars!
FILMZENE
• Fáy Miklós: Lőj a zongoristára!

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

101 kiskutya

Hirsch Tibor

 

Az ötlet úgy szól – Hollywoodban ilyesmit talán még ma is két sorban, papírfecnire firkálva juttatnak el a fő-döntéshozónak – mi lenne, ha a javában tomboló informatikai forradalom egy új filmen keresztül kivételesen nem azt üzenné a világnak, hogy a régi mozi meghalt, hanem azt, hogy eljött a képtechnikai muhi-kuli türelmes és barátságos korszaka – virágozzon csak együtt száz élő virág száz papírmasévirággal, esetleg száz kézzel-festett száz géppel-rajzolttal, melyek közé keveredjenek csak bátran interaktív és virtuális példányok, mert hogy nekik is jut hely a nap alatt.

A szóban forgó produkcióban a százas szám százeggyel helyettesítendő, a virágzó virág pedig dalmatínerekkel – ennyi a különbség. Régi, új, és még újabb mozgóképes illúziók békés együttélésének példázata azonban többszörösen is érvényes: az ős-Rintintin előtti állat-effekteknek – melyekben még csupán az ügyesen fotografált kutya-tekintetek játszanak, és vágással kerekedik ki belőlük a jelenet – együtt kell hatniuk a valódi idomári gegekkel, a betanított ebek ügyeskedésével. Ám ez mind semmi: ezeknek az élő kutyáknak – tanultaknak és tanulatlanoknak egyaránt-meg kell békélniük saját komputeres kép-preparátumaikkal, mert hogy ezek közéjük keverednek. Azoknak viszont Disney klasszikus rajz-figuráival, a régi szép 101 kiskutyával kell jól megférniük. Mert ezek is jelen vannak a filmben, méghozzá nem finom múltidézésként, elegáns zárványként: velük az új történet egyik fontos pillanatában egy nyilvánvalóan az ezredforduló multimédiás csodáira utaló tetszetős komputerjátékban találkozunk. Velük, akik a rajzolói rabszolgamunkából születő tökéletesség csúcsait ostromló Disney-konzervativizmus sokszor idézett iskolapéldái.

Amúgy mégsem sikerült az egész.

Egyenesen illetlenség, és kegyeletsértés egy ilyen élőszereplős kísérlet által bizonyítani, hogy vagy az eredeti 101 kiskutyának nem volt meséje, vagy ha volt, az a mese kizárólag a régi rajzfilmes változatban hordoz fordulatokat. Ott és akkor, az elrabolt dalmatínerek hányattatásait gyermeki érdeklődéssel követve, volt szurkolni- és izgulnivalónk. Itt ez az egész mintha rögtön a csúfak és gonoszak (élükön Szörnyella) bűnhődésével indulna: és ez a hosszan elnyújtott bűnhődés maga a film, melyben a nevetséges pottyanásokat és puffanásokat a még nevetségesebb mártózások követik hideg vízben és langyos trágyalében.

Az élőszereplős mozidarab aggályosan követi a rajzfilmet, és a különbség mégis óriási. Az eredeti változat – még a Hófehérkében kipróbált igazán ősi Disney-recept szerint, pszichológusi ellenjavallatokkal mit sem törődve, hagyta szorongani a félős kiskorút, engedte, hogy a hátborzongató középrészben a gonosz kitombolja magát, és hogy jó ideig nyerésre álljon. Megvoltak rá az eszközei.

Ilyesmiről ma szó sem lehet: már nem Hófehérke, hanem egy másik rajzfilmes műhelyt idézve – Tom és Jerry a minta-vagy frissebb és, kvázi-animációs” ifjúsági példát keresve, a Reszkessetek betörők!. E szerint a recept szerint pedig csakis őrült kergetőzés adható el gyerek-történetként, esélytelen gonosszal, és sok kicsi igazság pillanatával. Nyilván a készülő (mert bizonyosan készül) komputer-játék is ilyen lesz. Harsány és diadalmas. Csak az a fontos, hogy a sikerhajhász csöppségek amerikanizálódó lelkivilága érdekében a kutyusok életerejét (mert ilyen is lesz bizonyosan) végtelenre állítsuk be.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/03 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1441