KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/március
KRÓNIKA
• N. N.: Tisztelt Olvasónk!

• Bóna László: Dr. Atyák és Fiaik Őrült tudósok feltámadása
• Harmat György: Brando szigetei
• Sipos Júlia: Forró tudomány Beszélgetés Enyedi Ildikóval
• Forgách András: Remekművek a zsebnoteszból Mike Leigh
• Bori Erzsébet: Proli akcentus Ken Loach
• Mátyássy Miklós: Megaklip Evita
MÉDIA
• Muhi Klára: A mozgókép nevű kisgömböc Beszélgetés a médiaoktatásról
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Junk Égi manna

• Nyírő András: Ötvenmillió jogsértő Internet
KRITIKA
• Csejdy András: Fekete humor, színpompás technoir Sekély sírhant
• Simó György: A fehér szemét dicsősége Larry Flint, a provokátor
• Nádori Péter: Az abszurd közmegegyezés Csinibaba
• Bérczes László: Gödörben Az asszony
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Lidércfény
• Báron György: Lopott szépség
• Békés Pál: Salemi boszorkányok
• Reuss Gabriella: Hatalmas aranyos
• Bánföldi Tibor: Vad éjszakák
• Hirsch Tibor: 101 kiskutya
• Kosztolni Ildikó: Szép kis nap
• Hungler Tímea: Fészkes fenevadak
• Harmat György: Támad a Mars!
FILMZENE
• Fáy Miklós: Lőj a zongoristára!

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Média

Beszélgetés a médiaoktatásról

A mozgókép nevű kisgömböc

Muhi Klára

Nemrég konferencián találkoztak azok, akik a hazai mozgóképoktatás megszervezésén fáradoznak. Ám az iskola és a gyerek felől nézve mintha egyre megfoghatatlanabbá válna, mi is a film, a televízió vagy a médiális forradalom.

 

Muhi Klára: Ami előző generációknak húsz éven keresztül nem sikerült, most fantasztikusan gyorsan megvalósul: a Nemzeti Alaptantervnek köszönhetően hamarosan megjelenik a magyar oktatásban a mozgókép és médiakultúra nevű tantárgy. Képződnek a tanárok, és születnek a tankönyvek.

Honffy Pál: Én szkeptikus vagyok és nem osztom ezt az eufóriát, mert emlékszem arra, hányszor ünnepeltük már a filmoktatás elterjedését. Kezdődött 1964-ben a Bölcs István féle tankönyvek megjelenésével. 1972-ben készítettem egy interjút a Filmkultúra számára a filmoktatásban résztvevő pedagógusokkal, s ebből kiderült: megvolt a tanterv, kötelező volt tanítani, aztán a dolog mégis bukott, mert a pedagógus azt mondta, kérem, én erre nem vagyok kiképezve.

Lányi András: Amit sok éven keresztül tervezgettünk, most válik gyakorlattá. Azt mondtam a napokban valakinek, hogy mostantól kezdve egy feladatunk van, minden erővel lassítani ennek a tárgynak a bevezetését, mert csak olyan tempóban volna szabad kibontakoznia, ahogy képződnek a tanárok, ahogy a tankönyvek megjelennek, kipróbáltatnak.

Szíjártó Imre: Ebben a történetben igenis benne van a siker lehetősége is, hiszen az időpont tökéletesen megfelelő. Az oktatásügy éppen olyan fázisában van, amikor a NAT hatására mindenki tantervet barkácsol. Persze kérdés, hogy milyen lesz a házilagos tantervek minősége.

Hartai László: Ezt a a folyamatot valóban nem lehet siettetni, még ha most egy tíz-húsz évenként talán csak egyszer adódó lehetőség kínálkozik is, mert ha ezt az esélyt elpénecoljuk, az helyrehozhatatlan... Az, hogy egyáltalán a NAT-ba bekerült ez a tárgy, az valójában a mediatizált világnak köszönhető. Ma már semmilyen iskolát, oktatásügyet, politikust, döntéshozót nem lehet azzal megdumálni, hogy ugyebár tűrhetetlen, hogy a gyerekek nem ismerik az értékes filmeket. Akkor van esély rá, hogy meg tudjuk mutatni nekik az Aranypolgárt, Chaplint vagy Tarantinót, ha tudunk valamit mondani a politikusoknak a médiáról, a monitorkultúrától.

Muhi: Amíg csak arról szólt ez a tárgy, hogy – hetedik művészetként – a film is polgárjogot nyerjen az iskolában, addig senkit sem érdekelt különösebben. A médiális sokk kellett ahhoz, hogy fontosnak lássák. A szülők nem tudják elrángatni a gyerekeiket a tévé elől, és fogalmuk sincs arról, mi áll össze a gyerek fejében a zagyva képfolyamból. A televíziót elzárni pedig nem lehet... A konferencián ugyanakkor olyan vélemények is elhangzottak, hogy a médiával kapcsolatosan minden állítás ködös és tudománytalan, következésképp tanítani sem lehet.

Szilágyi Ákos: A konferencián az fogalmazódott meg nagyon határozottan, például Kovács András Bálint és Wessely Anna révén, hogy amíg nincs valamiről megbízható és átadható tudásunk, addig médiaoktatással nem nagyon érdemes foglalkozni, mert csak lila filozofálásba tévedünk. Inkább az osztályfőnöki órák tárgya, hogy a televízió megrontja vagy megjavítja-e az emberiséget. A baj az, hogy a médiához kapcsolódó elméletek többnyire olyan gondolkodóknak, művészeknek a víziói, akik nem beleszülettek ebbe az új, mediatizált világba. Ezek a gondolkodók többnyire szkeptikusak, rezignáltak, rettegnek ettől a földcsuszamlásszerű változástól. Nekem általában az a gondom ezzel, hogy nagyon kevés maradna a tanítható dolgokból a magyar iskolában, ha azokat a kritériumokat alkalmaznánk, amelyeket például Wessely Anna meg Kovács András barátom megfogalmazott. A médiáról szóló tantárgy szerintem lényegében filozófiai, mert hiszen nem arról van szó, hogy meg kell tanítani a gyerekeket ezeknek az eszközöknek a kezelésére, nem is egyszerűen arról, hogy hogyan „olvassanak el” mondjuk egy képsort, hanem hogy ez az egész milyen változások sorozatát indítja el az emberi világban, az emberi szellemben, emlékezetben, lélekben. Ezt kellene végiggondolni! Ez persze csupa hipotézis! Mi más!

Hartai: Egy televíziós társaságnak a legnagyobb tulajdona az adásidő. Ez az, amit piacra tud dobni. Az, hogy mi van az adásidőben, másodlagos kérdés. Ezen sem ártana elgondolkodtatni a gyerekeket. Mi a fene olyan értékes az adásidőben, hogy jogrendszerek dühöngve próbálják megakadályozni, hogy adásidőt vehessen valaki. Földet, puskát és adásidőt vásárolhatsz legnehezebben. Vajon miért? Ez döntő kérdés!

Muhi: Tehát amikor a Magyar Mozgókép Alapítvány tankönyvcsalád főszerkesztőjeként Szilágyi Ákost felkérted a Média és kultúra című tankönyv megírására, a média szociológiai, politikai hátterének megközelítésére is kíváncsi voltál?

Hartai: Ez a két dolog elválaszthatatlan egymástól. Nem tudok az egyik nélkül válaszolni a másikra! S az iskolákra pedig igenis a kérdések megfogalmazása is tartozik, nem csak a biztosan tudható anyagok ismertetése.

Szíjártó: Azért ne legyenek illúzióink, ha a médiaoktatás bekerül az iskolába-az iskola be fogja darálni. Tantárgy lesz belőle, és tanárnő lesz belőle, akinek három gyereke van és épp tegnapelőtt vált el.

Honffy: Hozzátenném, hogy a médiaoktatás nem vadonatúj ötlet. A hetvenhatos tantervben, a filmoktatáson belül nagyon nagy súllyal szerepelt a televízió. Tehát amikor a média megjelent az életünkben, rögtön benne volt a tanmenetben is.

Lányi: Érdemes volna újra kiadni Honffy Pál Filmről, televízióról középiskolásoknak című tankönyvét. Némi korszerűsítéssel még évekig odaadható lenne középiskoláknak.

Honffy: Szerintem minden változás ellenére a film ma is vezérszerepet tölt be a mozgóképkultúrában.

Lányi: Tudnék mellette érvelni! Az egyik érvem, hogy bárminek a megértése, az a dolog történetének a megértése. A média története a mozi története. Aki nem érti ezt a történetet – kezdve a technikai képalkotás és képtovábbítás technikatörténetétől azokon az életmódbeli változásokon át, amelyekkel kölcsönhatásban a nagyvárosokban az a sajátos szórakozási forma olyan viharos erővel hódított teret, az soha nem fogja ma megérteni önmagát, amint ül a televízió előtt. A másik megközelítés jelentéselméleti. A képnyelvnek nincs a szó szoros értelmében vett nyelvtana. Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy az esztétika tölti be a grammatika szerepét. Mármost ezek az esztétikai törvények a műalkotásokban jelennek meg. Aki nem ismeri, nem érti a filmművészet klasszikusait, a nyelvhasználat legszebb, leggazdagabb eseteiről marad le. Csak a nyelvnek azt a leegyszerűsített, nagyrészt a verbalitáson és néhány egyszerű képi manipuláción alapuló módját ismeri, amit a televízióban láthat. S ez olyan, mint ha valaki egy gyarmati ország piacán az angolul törve beszélő bennszülöttektől tanulna meg angolul. Ez az esztétikai érv a filmművészet tanítása mellett. Mindehhez egy morális érvet is hozzátéve: meg kéne tanulni humanizálni, domesztikálni, jól használni a televíziót. S közömbösíteni azt az ízlésromboló hatást, amely ennek a technikának – sokak szerint és szerintem is – a velejárója. Ezt ellensúlyozni lehet és kell az iskolában, de nem a lebeszélés, hanem csakis a jobb művészi minőségek megkedveltetése révén.

Muhi: Hadd mondjak egy ellenpéldát. A Brit Filmintézet kidolgozott egy tankönyvcsaládot. Hartai Lászlóval elképedve láttuk, hogy egyetlen művészfilm sincs a példaanyagban. A tömegfilmeken tanítják a tárgy minden aspektusát... A mi konferenciánkon viszont Király Jenő tömegfilmes tankönyveit korántsem fogadta egyöntetű lelkesedés.

Lányi: Nem okvetlenül játszanám ki egymás ellen a tömegfilmet és a művészfilmet, mint ahogy Király Jenő sem teszi. Éppen arról beszél, hogy a „tömegfilm” legalább olyan eredeti kifejeződése korunknak, mint a „magaskultúrához” tartozó filmművészet. A tömegfilm élménye, a lelki stimulus jobban hasonlít a dobókockás társasjátékhoz, amelyben azt szeretem – mint gyerek-, hogy újra és újra, különböző szerencsével, különböző változatokkal ugyanazt a játékmezőt járom be. De ez egészen más tevékenység, mint a művészet élvezete. Inkább a lelki higiénéhez, a szabadidő értelmes eltöltéshez, nem is tudom még mi mindenhez áll közelebb. A tömegfilmnek más a kulturális funkciója, mint a művészfilmnek.

Hartai: Mondok egy példát ezzel kapcsolatban. Az egyik órán elővettem a Tűzparancs című szélesvásznú mozisláger plakátját. Szerencsére senki sem látta a filmet. S azt a feladatot adtam a társaságnak (csupa tanárjelölt), hogy a plakát alapján próbálják elmesélni a film sztoriját. Húsz perc múlva közel húsz nagyon pontos szüzsé állt a rendelkezésemre. Ami igazolta, amit mindannyian tudunk, hogy milyen hihetetlenül pontos sémákban fogalmaz a tömegfilm. Ugyanezt a játékot pillanatok alatt lejátszhatom tizenhárom éves gyerekekkel is. S ők is ugyanazokat a szüzséket fogják hozni. Kétségkívül elmegy egy óra, amin lehetett volna éppenséggel valamelyik Fellini-filmről is beszélni, de ez a kis játék nagyon fontos felismerésekhez vezet el.

Lányi: Namármost a 8 és fél plakátjából nem azért nem lehet megírni a film szüzséjét, mert az távol áll a gyerekek mindennapi világától, hanem azért, mert a műalkotás lényege az, hogy nem kitalálható, hogy nem sematikus! Mindenki elájul, hogy a média milyen fantasztikusan interaktív, belenyúlhatok egy szövegbe és csinálhatok belőle egy másik szöveget. Na most én meg azt mondom, hogy az igazi interaktivitás: egy műalkotással kapcsolatba kerülni, amelynek a szövegét nem változtathatom meg! hiszen az a szöveg úgy és csakis úgy szólít meg engem. De abszolút interaktív a kapcsolat – nemcsak én olvasom a műalkotást, mint tudjuk, a műalkotás megszólít engem, én is bele vagyok valamiféleképpen kódolva a műalkotásba. Na de ennek a feltétele az, hogy egymás személyiségének a szuverenitását tiszteljük. Én a műalkotásét, ő az enyémet. Ezzel szemben az interaktivitásnak nevezett játszadozás egy szöveggel, az a barkácskészlet, szintjén interaktív.

Hartai: Hát persze! Ennek az órának az a vége, hogy azt mondom a gyereknek: mennyivel érdekesebb egy olyan mű, amelyben nem tudod előre a meccs eredményét. Az audiovizuális tömegmédia termékeit önmagukban nagyon nehéz értelmezni. A „királyi út” ahhoz, hogy miként működik egy szöveg – egy showműsor, egy klip vagy bármi más, amit a televízió sugároz, érdekes módon – mint azt Muhi Klára tankönyve is mutatja – mégis a filmeken keresztül vezet...

Lányi: Nagy kérdés, lehet-e a televízió vagy a tömegtájékoztatás produktumait a műalkotáshoz hasonlóan elemezni. A tanár abban tud segíteni a diákoknak, hogy azokat a kommunikációs helyzeteket és társadalmi viszonyokat elemzi, amelyeken kívül ezeknek a szövegeknek nincs úgy értelmük, ahogy egy Fellini-filmnek van. Sigmund Baumann azt mondja, hogy a posztmodern politikai gazdaságtan szinte csak a figyelem újraelosztásával fog foglalkozni. Valóban azt gondolom, hogy ez a média-tantárgy, ha úgy tetszik, korunk politikai gazdaságtana. Társadalomismeret, valamifajta kulturális ismeret, korunk kulturális szokásai, életmód, életvitel, egy csomó olyan tárgy kerül hát bele a hálóba, amire – ne játsszuk meg magunkat – nem számítottunk.

Muhi: Gyürey Vera a konferencián megkérdezte, hogy vajon mindent tanítani kell-e ennek a tantárgynak a keretében?

Hartai: Nem, nem kell, Isten ments! Ám mindez azért ilyen bonyolult, mert ez a tárgy a valósággal dolgozik, és a jelenből vagy a közelmúltból veszi a példáit, ami az iskolában egyszerűen nincs képben. A gyerek azért nem érti például a filmeket, mert nem ismeri a XX. század történelmét.

Szilágyi: Ez az egész épület úgy ahogy van – a tömegoktatással, a tantárgyak hagyományos rendszerével – recseg, ropog Magyarországon is. A médiaoktatás, amely most ízelődik, tagolódik, tematizálódik, valószínűleg egyik, ha nem is tudatos ágense a tömegoktatás lerombolásának. Ha elkezdjük vizsgálni, hogy mit tanítsunk, kiderül, hogy például az a tankönyv, amelyet nekem kell megírnom, az e pillanatban a középiskolákban semmilyen szinten nem tanított politológia, politikaelmélet, történetfilozófia „nyilvánosságtan” valamilyen aspektusa.

Szíjártó: Eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy magyarórán Bianca regényújságot elemeztessen egy tanár a diákokkal, ugye? Hogy ne esztétikai jelhasználaton alapuló irodalmi szövegeket elemeztessen és alkottasson a diákokkal. Hogy írasson a gyerekekkel egy szonettet, egy kérvényt vagy egy önéletrajzot... A tömegkultúra átértékelődése az, amiről érdemes lenne beszélni. Arról, hogy az úgynevezett magaskultúra tanítása miért olyan hatástalan. Többek közt azért, mert szakadék választja el a gyerekek saját életétől.

Muhi: Előadásában Szilágyi Ákos arról beszélt, hogy ne féljünk a médiális forradalomtól. Inkább legyünk nyitottak... Egy tanár számára ez nagyon fontos üzenet.

Szilágyi: A félelem is jogos, a felemben is egyfajta domesztikáció zajlik. A másik, az a meggondolás nélküli, eksztatikus azonosulás. A fiatalokra inkább ez jellemző, az idősebbekben pedig a félelem erősebb. Valóban azt hiszem, hogy nem katasztrófa, ami médiális forradalom címen végbemegy. Illetőleg az, csak ilyen katasztrófák már nagyon sokszor bekövetkeztek. Én azt szeretném – többek között – megértetni ebben a médiáról szóló tankönyvben, oktatóval és diákkal egyaránt, hogy próbálják beleképzelni magukat az írásbeliségbe, a nyomtatás által megalapozott szellemi világ kezdetének az állapotába. Amikor nagyjából ugyanezek a szólamok így-úgy felcsendültek.

Szíjártó: Amikor arról beszélünk, hogy mi mindent foglal magában a mozgóképoktatás – a lélektantól a jelenkor ismeretén át egészen a médiaismeretig –, úgy érezzük, a hatalmas ismeretanyag szinte összeroppantja ezt a tantárgyat. A média és mozgókép mintha magába szívott volna minden tudáselemet.

Muhi: Hovatovább úgy fest, hogy csak ezt kéne tanítani az iskolában, nem?

Hartai: Mondasz valamit... Nekem egyik kedvenc ötletem hogy Fritz Lang Metropolisza kapcsán egy egész oktatási rendszert lehet felépíteni, amelyben a történelem, a mítosz, a hagyományok, az ábrázolás, a technológia mind-mind megmutatkozhatnak...

Szíjártó: Azt gondolom, van három olyan tantárgy, az angol, a számítástechnika és a mozgóképkultúra – nevezzük őket posztmodern tantárgynak, amiről a gyerekek sokkal többet tudnak mint mi... Az én iskolámban a gyerekek Amerikában járnak, az osztályomban nyolc gyerek töltött egy évet Angliában és Amerikában. S amikor visszatérnek, levizsgáztathatják a tanárt... A számítástechnika oktatására az iskola 10–15 éves gépeket használ. És a mozgóképkultúra... Mindig jönnek a gyerekek „Tanár úr látta ezt a filmet? Látta azt a filmet?” Nem láttam, nem láttam. Nincs időm rá. És azt gondolom, hogy az iskola is, a tanterv is, a tanár is folyamatos defenzívára ítéltetett.

Muhi: Lesz tehát Magyarországon egy nagyszerű, új tantárgy, amely ha sikeres, széttöri az oktatás recsegő, ropogó kereteit, ördöngös kisgömböckén bekapja a többi hasznavehetetlen tárgyat, s amelynek óráin a diák elmagyarázza a tanárnak ezt a szép új világot...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/03 44-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1430