KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/március
KRÓNIKA
• N. N.: Tisztelt Olvasónk!

• Bóna László: Dr. Atyák és Fiaik Őrült tudósok feltámadása
• Harmat György: Brando szigetei
• Sipos Júlia: Forró tudomány Beszélgetés Enyedi Ildikóval
• Forgách András: Remekművek a zsebnoteszból Mike Leigh
• Bori Erzsébet: Proli akcentus Ken Loach
• Mátyássy Miklós: Megaklip Evita
MÉDIA
• Muhi Klára: A mozgókép nevű kisgömböc Beszélgetés a médiaoktatásról
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Junk Égi manna

• Nyírő András: Ötvenmillió jogsértő Internet
KRITIKA
• Csejdy András: Fekete humor, színpompás technoir Sekély sírhant
• Simó György: A fehér szemét dicsősége Larry Flint, a provokátor
• Nádori Péter: Az abszurd közmegegyezés Csinibaba
• Bérczes László: Gödörben Az asszony
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Lidércfény
• Báron György: Lopott szépség
• Békés Pál: Salemi boszorkányok
• Reuss Gabriella: Hatalmas aranyos
• Bánföldi Tibor: Vad éjszakák
• Hirsch Tibor: 101 kiskutya
• Kosztolni Ildikó: Szép kis nap
• Hungler Tímea: Fészkes fenevadak
• Harmat György: Támad a Mars!
FILMZENE
• Fáy Miklós: Lőj a zongoristára!

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Sekély sírhant

Fekete humor, színpompás technoir

Csejdy András

Mi köze egy rakás pénznek levágott kéz- és lábfejekhez, milyenek az álmai egy huszonéves angol könyvelőnek, van-e súlya a barátságnak? Danny Boyle a Trainspotting előtt az abszurd kategóriában debütált.

A világ egyik vezető hetilapja, az amerikai Newsweek, a múlt év végén teljes összeállítást szentelt a glóbusz leghúzósabb városának, Londonnak. A tavalyi EB-t figyelemmel kísérő focijunkie-k megrökönyödve konstatálhatták, hogy napjaink leglátványosabb futballját az angol Premiere League-ben játsszák. A cinémánok számára a nyolcvanas évek derekára egyértelmű, hogy a brit mozgóképipar kiszámíthatóan termeli a jobbnál jobb filmeket – legyen szó hagyományos kosztümös darabokról vagy a semmi mással össze nem téveszthető humorral operáló komédiákról, a szigetország alkonyát elbeszélő újhullámos alkotásokról vagy újbarokk kísérletekről, szociológiailag behatárolt, marginális közösségek történeteiről vagy a nagy többség életét vizuálisan leképező művekről, kontinensünkön egyedül az angol filmnek van esélye arra, hogy az igényesebb nézőkért folytatott küzdelemben versenyre keljen a független és hollywoodi Amerikával.

Frears, Loach, Jordan, Leigh, Greenaway, MacKinnon, Ridley premierjei nemcsak Európában jelentenek eseményt, a rohamosan erodáló tradíció, a bevált rendet felváltó vadonatúj trendek és a vallási, politikai, etnikai feszültségek mozgóképes bemutatása mindenhol érdeklődésre tart számot és hangos fogadtatásra talál. 1997-ben, amikor a Birodalom utolsó bástyájára kitűzik a kínai zászlót és gyaníthatóan pont kerül a több évtizedes Torry uralom évére, az angol tömeg- és magaskulturális reneszánsz az ötvenes-hatvanas évek fordulóját idézi, sőt. A közhelyszámba menő jobbkormányos, klinkertéglás, bobbyvigyázta miliőt radikálisan újradefiniálta és átalakította a húszas-, koraharmincas éveiben járó ifjúság, a nyelvtankönyvekből ismert ködös, teázgató Albion hiteles korrajza nem képzelhető el többé provokatívan harsány színek nélkül.

Danny Boyle Trainspottingja ennek a fordulatnak a lenyomata: a korábban kevesek által ismert rendező filmje viharos gyorsasággal hívósió lett a világvárosi fiatalok között. Azt csak a fesztiválozó szakmaiak tudták, hogy a méltán hangos sikernek volt előzménye, egy néhány éve forgatott vígjáték, a Shallow Grave, amelynek a hazai forgalmazás suta képzavarral a Sekély sírhant címet bírta adni.

Boyle, a digitális underground vizuális narrátora, élete első dobásaként dramaturgiai kliséhez folyamodott – kitalált három csereszabatos eurojuppit, akikre rámosolyog a szerencse, mivel a lakásukba bérlőtársként beköltöző idegen az első adandó éjszaka túladagolja magát, az ágya alatt pedig UK fontokkal teli bőröndöt találnak. A lehetőséggel élni kell, belátják hamar, sutba vágják az erkölcsi skrupulusokat, és elhatározzák, a tetemet felismerhetetlenségig csonkolják, majd eltakarítják az útból. Hogy melyikük végezze a hentesmunka piszkos részét, sorshúzással döntik el, juharfalevélszár hosszán múlik, hogy ki fűrészeli le az árulkodó végtagokat és veri ki kalapáccsal a hulla fogazatát. Minden sikerül, mint a mesében, de hogy milyen csávába kerültek, mekkora is a slamasztika, később derül csak ki.

David hites könyvelő, Juliet doktornő, Alex újságíró, fiatal, fehér, középosztálybeli urbánus szakemberek. Intelligensek, fel van vágva a nyelvük, lakva ismerték és kedvelték meg egymást, a nyugat-európai életforma megtestesítői: főmunkaidőben jó pénzért teszik a dolgukat, szabadidejükben squassolnak és étterembe járnak, prímán kijönnek egymással, a tágas és belmagas bérleményükben harmonikusan oszlanak el a privát és közös életterek. Mégis van bennük valami rendhagyó. A film első traktusában ülnek hárman egy szófán, szellemesen és könyörtelenül tesztelik az üres szobára aspiráló jelölteket, a jelenetben az elálló fülű, rőtvörös ökotudatos sráctól, a galambősz neurotikusig remek statiszták hozzák a nagyvárosi típusokat, sorban buknak meg és megalázottan kullognak lefelé a lépcsőházban, a birtokon belüliek pedig felszabadultan kárörvendenek áldozataikon. Eleinte furcsa csak, vagy inkább különös, ahogy ebből a kötött helyzetből kihozzák a maximumot, hogy a dohányzásra, szexuális preferenciára és zenehallgatási szokásokra vonatkozó direkt és helyénvaló kérdések után hirtelen egyikük a felől tudakozódik, ölte az illető embert. Aztán amikor kialakul a konfliktus, és előhalásszák a preraffaelita festményt idéző, cinóberpiros selyemmel letakart, meztelen hulla alól a kincses vulkánfíbert, egyre abszurdabb, disszonáns hangok keverednek a kamaradarab kórusába, mulatságos, de vészjósló események veszik kezdetüket, a néző eltelik balsejtelemmel.

Egyszerűbben szólva, barátaink bekattannak. Skót jótékonysági vacsorán vesznek részt, kék-zöld kockás szoknyában ropják a tehetősek körülöttük dudaszóra, egyikük a pincérfiúba köt, másikuk egy régi ismerősbe, aki felkéri Juliettet, a lány pedig, alkalom szülte femme fatale, sztriptízpubba illő, fülledten erotikus táncba kezd a földön részegen fetrengő Alexszel. Hogy nem vihetik el szárazon, nyilvánvaló már ekkor. Mert közben egyre szorul a hurok a nyakuk körül. A párhuzamos szerkesztésnek és flashbackeknek köszönhetően hiperbrutális intermezzókban követhetjük figyelemmel a pénz után kajtató nehézfiúkat, akik kádba fojtott és fagyasztóládába zárt hullákat hagynak maguk után. Profik, tehát célba érnek, s hogy a vidám kis csapat nem végzi olyan kurtán-furcsán, mint az előbb említettek, Davidnek köszönhető, aki ekkor már a padláson lakik és azonossá vált a darabolós pszichopata szerepével.

Bajban ismerszik meg a barát, ott válik el a szar a májtól.

Ismerős helyzet, a nálunk korábban bemutatott Trainspotting is e körül forog. Kivételes alkalom egy kasszasiker ismeretében visszanézni az előzményt. Noha a Sekély sírhant a maga nemében kifogástalan, üde dolgozat, semmiképpen sem mérhető a kultikus másodikhoz. Mindazonáltal kimutathatók megfelelések, hasonlatok és azonosságok. A remekül eljátszható dialógusokat mindkét esetben John

Hodge írta. A Hartley-t idéző harsány színvilág és klasszikus színészvezetés, a vissza-visszatérő piros pastaszósztól alvadt vérárnyalatig terjedő tónusai, a premier plánban szenvtelenül szemező arcok mindkét filmben lassítják és szervezik a sebesen bontakozó cselekményt. Motívumok vándorolnak onnan ide, innen oda, kockára megmondható például, mikor jutott Boyle eszébe, hogy a következő filmben a heroinista Renton alámerüljön Skócia leggusztustalanabb vécéjében, már ebben a történetben is kimutatható a rendező vonzódása az amorf, fejenagy játékbabákhoz, észrevehető, ahogy soundtrack tudatosan ellenpontozza vagy idézőjelbe teszi a történteket, és mostanra elvitathatatlan tény, hogy bevezette a köztudatba az újharagos nemzedék ikonikus férfiszínészét, Ewan McGregort, akit, meglátjuk, a kilencvenes évek Malcolm MacDowelljeként fognak emlegetni.

Mindezeknél fontosabb azonban, hogy Danny Boyle még a műfajilag kötött forgatókönyvből is talált kibúvót, hogy képben, hangban utaljon arra, mi izgatja őt leginkább. A Sekély sírhant kezdete egy féktelen autós vágta, a szélvédő mögött rögzített kamera hétköznapi angol várost mutat, bármelyik városban lehetünk, halljuk, miközben gyorsítva száguldozunk, quadróban dübörög a techno, akárha hullámvasútban ülnénk, forog velünk a cineplex gigantikus vászna, míg meg nem érkezünk a hátborzongató mese színhelyére. Hasonló képi megoldásokkal dolgozik, egy videóinzerten a pezsgőtől megrészegült, kifestett, kosztümös Alex és Juliette hülyülnek. Gyorsak a vágások, eszement a tempó, bömböl a goa, kaszál a kamera, tisztára mint az Underworld együttes klipje, a Viván, a Trainspottingból.

Valljunk színt: minket is ez érdekel a legjobban. De az sem fog csalódni, aki vérszomjas, kedveli a pszichohorrort, és képes röhögni, kínjában.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/03 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1433