KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/március
KRÓNIKA
• N. N.: Tisztelt Olvasónk!

• Bóna László: Dr. Atyák és Fiaik Őrült tudósok feltámadása
• Harmat György: Brando szigetei
• Sipos Júlia: Forró tudomány Beszélgetés Enyedi Ildikóval
• Forgách András: Remekművek a zsebnoteszból Mike Leigh
• Bori Erzsébet: Proli akcentus Ken Loach
• Mátyássy Miklós: Megaklip Evita
MÉDIA
• Muhi Klára: A mozgókép nevű kisgömböc Beszélgetés a médiaoktatásról
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Junk Égi manna

• Nyírő András: Ötvenmillió jogsértő Internet
KRITIKA
• Csejdy András: Fekete humor, színpompás technoir Sekély sírhant
• Simó György: A fehér szemét dicsősége Larry Flint, a provokátor
• Nádori Péter: Az abszurd közmegegyezés Csinibaba
• Bérczes László: Gödörben Az asszony
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Lidércfény
• Báron György: Lopott szépség
• Békés Pál: Salemi boszorkányok
• Reuss Gabriella: Hatalmas aranyos
• Bánföldi Tibor: Vad éjszakák
• Hirsch Tibor: 101 kiskutya
• Kosztolni Ildikó: Szép kis nap
• Hungler Tímea: Fészkes fenevadak
• Harmat György: Támad a Mars!
FILMZENE
• Fáy Miklós: Lőj a zongoristára!

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ken Loach

Proli akcentus

Bori Erzsébet

Loach filmjeinek a szereplői vagy a nézői dühösek, nem a rendezőjük. Csendes, konok krónikása a brit szegénysorsnak.

Mindig azt mondtam, hogy nem akarok senki mellett asszisztenskedvi, de ha Ken Loach hívna, hát boldogan vinném neki a kávét – ezt történetesen Kie¶lowski mondta, aki még lódzi főiskolásként látta a Kest, de hallottunk ilyet vagy ehhez hasonlót magyar elsőfilmestől és francia öreg rókától is. Loach harminc éve megszállottan dolgozik, nem is akármilyen színvonalon, dokumentumfilm, tévédráma, nagyjátékfilm, fesztiváldíj, közönségsiker, de ő akkor is a Kes rendezője volt és maradt.

Egy olyan filmé, amelynek rigorózusabb esztétikák szerint nem is lett volna szabad elkészülnie. Mert hogy nem elég filmszerű. Loach filmszerűtlen filmeket rendez azóta is, a fikció és a dokumentum határán, melyekben hol egy esettanulmány, hol egy amatőr családi mozi elemei tűnnek föl. Beszédhibás, rémes proliakcentussal beszélő műkedvelő szereplők, improvizált jelenetek (utcai bunyó, házastársi vita, kocsmai életkép), lötyögős tízpercek, üresjáratok, utcai járókelők bámulnak bele a kamerába, kilép a színész, belóg a mikrofon – nesze neked illúzió. Amit Loach művel, az nem művészfilm, de nem is mozi. Nevezzük mondjuk dokumentarista játékfilmnek vagy filmszociográfiának fikciós elemekkel, a címke nem számít, csak az, hogy minden Loach-filmben, legyen jó, gyenge vagy közepes, van egy olyan pillanat, amikor felsistereg a vászon, delejes szikrák pattognak, a néző meg meredten bámul bele a képbe, talán épp abba, amiből egy műsoron kívül odakeveredett járókelő bámul kifelé.

Cassavetes tudta ezt nagyon, előtte tán senki, utána is csak nagyon kevesen. Hazai (angol) mintákat keresve kétfelé is tájékozódhatunk. Ott volt először a nevezetes angol dokumentumiskola a húszas évek végétől, John Griersonnal az élen. A csapatból jobbára csak a néhány évre idevetődött, amerikai Flahertyt ismerjük, a Nanuk, az eszkimó, a Tabu, a Fehér árnyak rendezőjét. Az angol dokumentaristákat az alul levők iránti szolidaritás, a társadalmi lelkiismeret vezette; bátran alkalmaztak új módszereket, keverték a műfajokat és technikákat (a dokumentumér a játékfilm, a riport, az interjú elemeit dolgozták össze a korabeli filmavantgárd eszközeivel).

A közvetlen előzmény persze a free cinema; Loach csak pár évvel fiatalabb, mint Anderson vagy Richardson, de az oxfordi jogi diploma megszerzése, a színházi és televíziós munka miatt csak megkésve esett be a moziba, ahol akkor már a mozgalom záródarabjait vetítették. Azért a Gyere haza, Cathy (tévéjáték) vagy 1967-ben készült első játékfilmje, a Szegény tehén még elérte az új hullám végét. Mégis úgy gondolom, hogy Loach inkább a free cinmán átnyúlva, azoktól a régi dokumentaristáktól tanult a legtöbbet.

Az 1931-es születésű Loach életkora és gondolkodásmódja szerint bátran lehetett volna „dühös fiatal”, ám alkatilag nem illett hozzá a hatvanas években dívó hivatásos lázadó, polgárpukkasztó, forradalmár szerep. A Loach-filmeknek a szereplői vagy a nézői dühösek, és nem a rendezőjük. Ken Loach leginkább felkiáltójelhez hasonló, kívül-belül. Vékonycsontú, madárfejű alak, pengeéles vonásokkal, szigorú, fémkeretes szemüvegben. Humora száraz, mint a tapló. Elkötelezettségben nem ismer irgalmat. Baloldali. Mi sem természetesebb, ha tudjuk róla, honnan jött (alulról, munkáscsaládból). Vagy nagyon is különös. Mert nem gyakoribb-e az ellenkezője: feltömi és sose nézni többé vissza. Persze Loach se vissza néz. Hogyan nézhetne vissza oda, ahonnét el se mozdult? Politizáló filmrendező-mondják róla. Ez persze igaz, csak az a kérdés, a filmjeiben politizál-e vagy a filmjeivel. Előbbi esetben régen rossz, olyan szürke filmeket bírt csinálni, mint a Hidden Agenda (Az elrejtett napirend), amely Észak-Írországban játszódó politikai krimi, és kísértetiesen emlékeztet a műfaj olasz darabjaira- a gyengébb eresztésből.

A jobb és a jó Loach-munkák rendezője nem politikai, hanem politizáló filmeket készít; nem moralizál, hanem moralista. Igazi angol pragmatikus módjára az, gyakorlatias, cselekvő erkölcsöt képvisel. Ez a morál olyasmit is megenged az alsókutyáknak, amit a törvény tilt és büntet. Feltéve, hogy már végigpróbálták és kimerítették mind a legális lehetőségeket. Feltéve, hogy sötét lelkű nagykutyák a jogsértés áldozatai. Hogy ez legalábbis vitatható álláspont? Naná, hogy az. Ken Loach végtére nem az etika professzora, hanem filmrendező.

A Kes prolikölyke solymászatról szóló könyvet lop az antikváriumban – de csak azután, hogy elhajtották a kölcsönkönyvtárból. A Katicabogár szociális bérlakásban szociális segélyből élő hősnője nem hajlandó együtt működni a segélyszervezet képviselőivel – akik el akarják venni tőle a gyerekeit. A Riff-Raff feketemunkásai felgyújtják a kezük munkájával épített házat – amin éhbérért dolgoztatták őket, minden munkavállalói jogot és munkavédelmi előírást semmibe véve, ami végül egy társuk életébe került.

A politika amúgy csúszós terep, Loach is nagyokat esik rajta, kivált ha elhagyja az ismerős és biztonságos hazai pályát. Mint a Carla dala, amelynek második fele a fortyogó LatinAmerikában, Nicaraguában játszódik.

Vagy a Szülőföld (Fatherland), mely egy kelet-német emigráns szabad világban szerzett kínos tapasztalatait meséli el. Ez a film 1986-ban készült, viszonylag friss, csak volt közben egy vízözön. Bizonyos tekintetben Loach a jövőbe látott: a Nyugatra távozó folkénekes felkeresi 53-as (berlini felkelés) disszidens apját, akiről sötét dolgok derülnek ki: valójában kém volt, kettős ügynök, besúgó. A főhősnek francia újságírónő segít a nyomozásban – lelkesen, de nem éppen önzetlenül. Bár a Fatherlandban minden és mindenki lelepleződik, a film végére így is három pontot kellett volna tenni: még egypár év, és a rokonszenves énekesről is furcsa dolgok kerülhetnek napfényre.

Jobb tehát vigyázni a politikával, inkább messzebbről közeledni hozzá, akkor is azbesztkesztyűben. Ken Loach újabb filmje, az 1995-ös Haza és szabadság témája inkább történelmi, mint politikai. Van ugyan egy jelenben játszódó, ványadt kerettörténete, amely csak úgy illik a filmre, mint tehénre a zubbony, de maga a történet 1936-ban játszódik, a spanyol polgárháborút mutatja egy angol önkéntes szemével. A Haza és szabadságban nyoma sincs a hőstörténetek pátoszának, de a francia módi kosztümös film frivolitásának sem. Rekonstrukciót látunk, helyszíni szemlét, mikor a résztvevőkkel eljátszatják a már ismert eseményeket. Van a filmben egy falugyűlés. A fasiszták kiverése után a nemzetközi brigád tagjai egy asztalhoz ülnek a parasztokkal, hogy eldöntsék, hogyan tovább, mi legyen például a gazda nélkül maradt nagybirtokkal. Összecsapnak a kollektivizálás és az egyéni gazdálkodás helyi hívei, és – tolmácsok útján – belépnek a vitába a brigád angol, amerikai, francia, német, olasz tagjai is, ki-ki a maga szólamával. Ez a jó negyedórás falugyűlés – rengeteg idő egy filmben! –, amely feltűnően emlékeztet a Férjek kocsmajelenetére, alapos és életszerű bevezetést ad a nemzetközi munkásmozgalom korabeli vitáiba. A végeredmény közismert. Még ennél is elevenebb a történet végét szemléltető jelenet, melynek filmszerűségében sem találni semmi kivetnivalót: az ütközetből megtérő brigád állásainál megjelenik a szovjetek, pontosabban a Komintern által regularizált új haderő különítménye, hogy letartóztassa a „trockista elhajló” parancsnokot és letétesse a fegyvert a harcosokkal, akik a hatályos hűségnyilatkozat kitöltése és egyenruha vételezése után majd csatlakozhatnak a szervezett hadsereghez. A drámai sodrású és erejű képsor megint csak az ismert (például Orwelltől olvasható) nagypolitika eseményeit képezi le kicsiben és közvetlenül átélhető formában. A Haza és szabadságban

Ken Loach új oldalról is megmutatkozik. Tapasztalati alapon azt hinné az ember, hogy hatásos csatajelenetet csak monstre filmekben, hatalmas tömegeket mozgatva, számos kamerával lehet forgatni. Loachról, a dokumentarista filmek, a beszélő fejek és az olcsó darabok rendezőjéről nehezen tudtam elképzelni, hogy – ha csak egy brigádnyi méretben is – ilyen életszerű, mozgalmas háborús jeleneteket képes rendezni.

Egy interjúban azt kérdezik Ken Loach-tól, mit tud felelni arra, hogy őt, a politizáló filmest, mind a mai napig a Kes rendezőjeként tartják számon. Egy olyan film rendezőjének, amelyben egy szem politika sincs. Loach csak széttárja a karját, és mi sem tehetnénk mást, ha nem volna a Kőzápor. Ez a nagyszerű film látszólag alig különbözik a korai Családi élettől vagy a későbbi Katicabogártól. A módszer hasonló. Loach különféle élethelyzetekbe hozza (részben) amatőr szereplőit, hétköznapi akadályokat emel elébük, konfliktusokba veri őket. Ezek a prolik mintha nem is tudnának gondtalanul élni, ha nem hoz a sors, maguk keresik a bajt. A Kőzápor és a Katicabogár hőseit még az ág is húzza, minden és mindenki összeesküszik ellenük. Maggie-nek előbb négy gyerekét veszik állami gondozásba, és amikor új társsal új életet teremt (két új életet), azt is elveszik tőle. Hat elragadott gyerekez még az életben is sok, nemhogy játékfilmen. Az is csak az életben fordulhat elő, hogy a gyámügyesek, jogászok, szoc. gondozók seregében ne akadjon egy, csak egy jóravaló ember... A film elején az áll: based on a true story, a végén meg az, hogy a hetediket meg a nyolcadikat megtarthatta a hősnő, de a Katicabogáron még az sem segít, hogy remek jelenetek vannak benne.

Viszont a Kőzáporral szemben megdől a film szerűtlenség minden vádja.

Nem pusztán arról van szó, hogy többet mutatnak, mint amennyit kimondanak benne, hiszen a képek nyelvén is lehet didaktikusnak lenni. A Kőzápor nem az. Nem rántja le a leplet a kapitalizmus működéséről, nem tart gyújtó beszédeket a szegények iránt érzéketlen thatcheri kormányzatról, nem fest széles társadalmi tablót, jóformán ki sem mozdul Bob közvetlen környezetéből. A munkások és munkanélküliek lakta negyedben vágni lehet a szegényszagot, de maga a film mégsem szegényszagú. Pedig ennél alacsonyabb költségvetésű mozidarabot elképzelni sem lehet.

Loach nem tett mást, mint hogy odahagyta az európai (értsük bele a magyart is) álfilm kedvelt színtereit, az identitásválságba, szerelmi sokszögekbe és karrierkonfliktusokba bonyolódó hősöket. Loach-ot mintha nem izgatná a népszerűség, a nézőszám, nem tart fenn lakosztályt értelmiségi elefántcsonttoronyban, és nem kacsingat titkon aranyfüstös hollywoodi babérokra sem. Megy előre a maga választotta úton, tempósan, fáradhatatlanul, s mit ad isten, közben egyre növeli hívei számát és a piacon sem cseng rosszul a neve.

Loach nem csinál nagyszabású filmeket, de nem nevezném őt pöszmögős kisrealistának sem. A tűzzel játszik, aki ilyen közel megy a valósághoz, de úgy tűnik, Loach-nak nem fáj a feje attól, hogy a filmjei csak ritkán sikerülnek tökéletesre.

A Kőzápor köznapi léptékű megpróbáltatásait is növekvő gyanakvással nézzük. Az nem lehet, hogy Bobnak semmi se sikerüljön! Nem elég, hogy régóta munkanélküli, kilátása sincs rá, hogy állást kapjon, de még a furgonját is ellopják. Nincs keletje a lopott birkának, nem jön be a holtbiztos tipp a lovin, aztán a szó szoros értelmében befürdik a csatornapucolással. Bob nem riad vissza a kisebb stikliktől sem, a hübrisz mégsem a törvény nevében jön el, hanem egy elsőáldozó ruhácska képében. Az egyszer hopp, másszor kopp prolibölcsességéhez pontosan illik az a tempó, hogy van az életben pár esemény, aminek meg kell adni a módját, kerül, amibe kerül. Aki ezt nem érti, az semmit nem tud a szegénységről. (Aki ezt nem érti, az a kispolgár.) A helyi pap, nemhiába praktizál munkáskerületben, hamar felhagy `a józan érveléssel, „te tudod, fiam”. Es megindul a heroikus küzdelem, míg végül meglesz a ruha, meg a kis cipő, kesztyű, koszorú és fátyol. Egy vagyonba kerül, förtelmesen ronda, de nekik tetszik. Megérte. Bármi pénzt megér, mert az emberi méltóság, az önbecsülés volt a tét, az értéket pedig meg kell fizetni. Aki nem fizet, az lakol. Itt jön az isteni beavatkozás – és a filmtörténeti pillanat: Bob ugyanis megússza. Nem a helyi pap istene rendezi el a dolgokat, hanem az élet igazsága, egészen pontosan a filmen ábrázolt élet igazsága. Erre nincs recept, nincs megoldási képlet, rendező és néző annyit tehet, mint a derék pap: utólag áldását adja rá.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/03 21-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1428