KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/március
KRÓNIKA
• N. N.: Tisztelt Olvasónk!

• Bóna László: Dr. Atyák és Fiaik Őrült tudósok feltámadása
• Harmat György: Brando szigetei
• Sipos Júlia: Forró tudomány Beszélgetés Enyedi Ildikóval
• Forgách András: Remekművek a zsebnoteszból Mike Leigh
• Bori Erzsébet: Proli akcentus Ken Loach
• Mátyássy Miklós: Megaklip Evita
MÉDIA
• Muhi Klára: A mozgókép nevű kisgömböc Beszélgetés a médiaoktatásról
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Junk Égi manna

• Nyírő András: Ötvenmillió jogsértő Internet
KRITIKA
• Csejdy András: Fekete humor, színpompás technoir Sekély sírhant
• Simó György: A fehér szemét dicsősége Larry Flint, a provokátor
• Nádori Péter: Az abszurd közmegegyezés Csinibaba
• Bérczes László: Gödörben Az asszony
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Lidércfény
• Báron György: Lopott szépség
• Békés Pál: Salemi boszorkányok
• Reuss Gabriella: Hatalmas aranyos
• Bánföldi Tibor: Vad éjszakák
• Hirsch Tibor: 101 kiskutya
• Kosztolni Ildikó: Szép kis nap
• Hungler Tímea: Fészkes fenevadak
• Harmat György: Támad a Mars!
FILMZENE
• Fáy Miklós: Lőj a zongoristára!

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmzene

Lőj a zongoristára!

Fáy Miklós

 

Tegyük föl, hogy idegenek élnek közöttünk. Olyanok, mint mi, hétköznapi gondolkodásunk számára mégis fölfoghatatlanok. Tegyük föl, hogy ezek a lények zongorázni szoktak, és hogy a megértés, bemutatás, elfogadás érdekében filmet kell róluk forgatni.

A zongoristának két alfaja van. Nem, nem a rossz meg a jó, hanem a társadalomba a gond nélkül beilleszkedő, nagy vagy kis karriert befutó, aki hangversenyeket ad, pénzt keres, gyermeket nemz, és esténként a televízió rétegműsoraiban látható, meg a másik, a fél- vagy egészen bolond, széllelbélelt lovag, akinek állandóan szól a zene a fejében, de egy vajaskenyeret nem tud megkenni. Amilyen mondjuk az ausztrál David Helfgott, akiről a Shine szól.

Lehet, hogy nem rossz film a Shine, valami kilenc díjat nyert Ausztráliában. Helfgott csodagyerekként indul a pályán. Van neki szörnyű múltú, erős apja, aki célként tűzi a gyerek elé Rachmaninov Harmadik zongoraversenyét. David mindenféle viszontagság után végül eljátssza nyilvánosan a művet, de az utolsó tétel alatt ájultan esik össze. Idegösszeroppanás. Eltűnik a világ elől, aztán magára talál, egy vendéglőben játszik esténként, megnégyszerezi a forgalmat kiváló játékával, és láss csodát, végül a szerelem is összejön neki, találkozik egy asztrológusnővel, akinek a csillagok megmondják, hogy nem a sikeres üzletemberhez, hanem a derék David Helfgotthoz kell hozzámennie feleségül.

Mindazonáltal lehet, hogy jó a film. A zenéje mindenesetre kicsit átlátszóra sikeredett. Van itt, ahogy illik, nagy zongoramuzsika, és eredeti filmzene egy David Hirschfelder nevű szerző tollából. Az eredeti zenére nem érdemes sok szót vesztegetni. Borongós vonósok, pöntyögés a billentyűkön – képek nélkül nem sokat ér az egész. A zongoraművek természetesen sokat érnek, ezért is lettek nagy komolyzenei slágerek. Olyan számok, amelyeket mindenki ismer, amelyeket mindenki fölismer. Liszttől a La campanella és a II. magyar rapszódia, Chopintől az Asz-dúr polonéz. Két Vivaldi-részlet, amelyet a zongoristák nem szoktak se játszani, sem ismerni, a rendezőnek azonban kedves darabjai. Beethoventől a Kilencedik szimfónia – mi más? A nagy találmány vitán fölül a Rachmaninov zongoraverseny. Egyrészt valóban nagy falat, talán a legnehezebb a gyakrabban játszott versenyművek között, és bár van emblémaszerű kezdete, mégsem elcsépelt dolog. Találtak a lemezhez egy egészen ügyes zongoristát, aki el tudja játszani az első tétel kadenciáját, több a sikerhez valószínűleg nem is kell. Kiismerünk benneteket, zongoristák, éppúgy szeretünk benneteket, mint az Esőember óta az autistákat, és ha legközelebb látjuk, hogy eksztatikus állapotban énekelgettek az utcán, nem kiáltunk kényszerzubbonyért, és nem záratunk be titeket a Lipótmezőre.

Az is lehet, hogy az én szívem már megkérgesedett az állandó zenehallgatástól. Mert ez az egész ügyes zongorista, aki a lemezen Rachmaninovot játszik, csakugyan David Helfgott. A fene egye meg, ez egy igaz történet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/03 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1733