KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/március
KRÓNIKA
• N. N.: Tisztelt Olvasónk!

• Bóna László: Dr. Atyák és Fiaik Őrült tudósok feltámadása
• Harmat György: Brando szigetei
• Sipos Júlia: Forró tudomány Beszélgetés Enyedi Ildikóval
• Forgách András: Remekművek a zsebnoteszból Mike Leigh
• Bori Erzsébet: Proli akcentus Ken Loach
• Mátyássy Miklós: Megaklip Evita
MÉDIA
• Muhi Klára: A mozgókép nevű kisgömböc Beszélgetés a médiaoktatásról
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Junk Égi manna

• Nyírő András: Ötvenmillió jogsértő Internet
KRITIKA
• Csejdy András: Fekete humor, színpompás technoir Sekély sírhant
• Simó György: A fehér szemét dicsősége Larry Flint, a provokátor
• Nádori Péter: Az abszurd közmegegyezés Csinibaba
• Bérczes László: Gödörben Az asszony
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Lidércfény
• Báron György: Lopott szépség
• Békés Pál: Salemi boszorkányok
• Reuss Gabriella: Hatalmas aranyos
• Bánföldi Tibor: Vad éjszakák
• Hirsch Tibor: 101 kiskutya
• Kosztolni Ildikó: Szép kis nap
• Hungler Tímea: Fészkes fenevadak
• Harmat György: Támad a Mars!
FILMZENE
• Fáy Miklós: Lőj a zongoristára!

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Az asszony

Gödörben

Bérczes László

Az 1956 után évekig bújtatott halálraítélt történetét Erdélyi János és Zsigmond Dezső dokumentum- és játékfilmben is feldolgozta.

 

Két rendező talált egyszer egy hihetetlen, de igaz történetet arról, hogy 1956 után egy halálraítélt férfit évekig a kacsaól alá ásott gödörben bújtatott a családja. Készítettek is egy dokumentumfilmet az esetről, megtudhattuk, micsoda őrületeket produkál az élet, az életünk.

Ezek után joggal gondolhatta a két alkotó, hogy ha ebből a dokumentálhatóan megtörtént esetből mesét íratnak egy íróval, majd ezt a mesét híres színészekkel eljátszatják, akkor az igazságot, kelet-európai életünk őrült tényeit több emberrel megismertethetik, hiszen a mese mindig érdekesebb, mint a dokumentum, azonképpen érdekesebb a színész, mint a civil. Utóbbival ugyan megtörténtek a dolgok, ámde félő, nem tudná őket sem jól elmesélni, sem jól eljátszani. Az alkotópáros éppen azért bízhatott vállalkozása jogosultságában, mert a művészi zenével kísért, művészien fotografált fikció mögött mindvégig ott fityegett hitelt igazoló védjegyként maga a valóság. Ehhez képest például hol az anya (az asszony), hol a nagymama karjaiban látunk egy kisgyereket, aki derűsen nézgelődik ide-oda, ahogy kell – közben viszont az utószinkronról egy síró-nyüszítő gyerekhang érkezik, természetesen, hiszen nekünk, a fikció nézőinek meg kell tudnunk, hogy ennek a kisgyereknek akkor, ’56 közelében, a valóságban szomorú gyerekkora volt. Mondhatjuk, ez apróság, hasonlóan ahhoz a bakihoz, amikor az asszonyt az udvaron felállított kamera – szóval a kinti élet – szemszögéből látjuk, amint vizes haját törülgeti – majd ugyanő ugyanekkor ugyanebben a helyzetben, ám a gödörbe zárt férfi – az önkéntes börtön – szemszögéből: és a haja bizony másként omlik a vállára. Számít-e ez, és sok hasonló apró figyelmetlenség ahhoz képest, hogy dokumentálhatóan igaz történetet látunk? Talán nem számítana, ha ez a „kétféle frizura” nem az alkotók alapvető dilemmájából következne: a sztorit inkább kínáló és az egyszeri abszurditást általános érvényre emelő ’56 utáni „ötvenes éveket” mutassák vagy a választott esemény mélységeibe, a gödörbörtön poklába szálljanak alá, ahol viszont látszólag nem történik semmi? Váltogatják hát a kamera helyét, ami rendjén való, de a megvalósítás során itt ebből az következik, hogy odakint mindig kényszeresen történik valami, a szereplők pedig a kor gonoszságát illusztrálandó típusként funkcionálnak: a Finánc a férj után kajtatva a szalmaboglyát böködi, a postás gyanakvón vizslat a kerítés mögül, a kisgyerek, mint említettem, sírdogál, az asszony pedig minden alkalommal úgy lopakodik a kacsaól felé, mintha az év minden napján így lopakodna – merthogy szörnyű a kor és szörnyű benne minden pillanat. Hát persze. De a legszörnyűbb éppen az, hogy az abszurditás mindennapivá válik.

Tévedhetek, hisz állításom mögött nincsen dokumentum, mégis úgy hiszem, a szörnyűség éppen az, hogy nem történik semmi. A család kel-fekszik, éli az életét, és nem vesz, mert nem vehet tudomást arról minden egyes pillanatban, hogy a férfi, a családfő kint, a kacsák közt bújik és szenved. Ahogyan ő sem szenved egyfolytában. Közöny és apátia őrli fel mindenki lelkét-ez maga az ötvenes évek. Ehhez képest mellékes illusztráció az, hogy az ávéhás katona lökdösi-e az asszonyt vagy sem, sír-e a karonülő kisgyerek vagy sem. Vagyis a két frizura közt kamerát állítgató alkotók megrekedtek félúton: néha, lélekábrázolandó, benéztek a gödörbe vagy az asszony szemébe, néha, cselekményesítendő, behozták a képbe a vázlatosan illusztrált ötvenes éveket. Ebből nem születhetett más, mint egy tisztességes szándékkal készült új magyar film, melynek, bár dokumentálhatóan igaz történetre épül, nem sok köze van a valósághoz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/03 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1436