KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2020/május
MAGYAR MŰHELY
• P. Szabó Dénes: A viszály magvai Jancsó-filmek a rendszerváltásról
• Kormos Balázs: Négy fal között Párhuzamos montázs: Panelkapcsolat / Ernelláék Farkaséknál
• Kelecsényi László: Barátságos kapcsolatok Beszélgetés Szekfü Andrással
SZLÁVOK ÉS MAGYAROK
• Szíjártó Imre: Magyar hangja Magyar-orosz filmszótár
• Forgács Iván: Találkoztunk déli szlávokkal is Magyar – szerb/horvát/bolgár filmszótár
• Szász Csongor: Tabutörténetek és kórképírók Vajdasági magyar filmszociográfiák
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Fekete kesztyűs kézzel Dario Argento-portré – 1. rész
• Huber Zoltán: Florida, narancsok, kemény arcok Willeford-adaptációk
• Fekete Tamás: Hajtóvadászat nácikra Vadászok
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Szabó G. Ádám: Egy nemzet hanyatlása és felemelkedése Képregény-legendák: Skalp / Felvonulás
ÚJ RAJ
• Benke Attila: Hétköznapi antihősök Taika Waititi
FESZTIVÁL
• Csákvári Géza: Hatalmak és sorstragédiák Berlin
• Pazár Sarolta: Természeti erők Észt filmhét
FILMEMLÉKEZET
• Geréb Anna: Két elszalasztott filmszerep Gaál Franciska
TELEVÍZÓ
• Kránicz Bence: Hozott lelkek Egy másik életben
• Baski Sándor: A szex és a város Fülledt utcák
STREAMLINE MOZI
• Huber Zoltán: Szex, szerelem, gyengédség Szexoktatás
• Árva Márton: Tápláléklánc A platform
KRITIKA
• Pauló-Varga Ákos: A bűnös pásztor Corpus Christi
• László Ferenc: A Kodály-paradoxon A mi Kodályunk
MOZI
• Kovács Bálint: Saint Frances
• Huber Zoltán: Proxima
• Baski Sándor: A vadászat
• Roboz Gábor: A képeslap gyilkosságok
• Kovács Kata: Még mindig hiszek
• Sághy Miklós: A Pásztor
DVD
• Gelencsér Gábor: Szabó István-díszdoboz
• Benke Attila: Fekete pillangó
• Kránicz Bence: Majdnem híres
• Kovács Patrik: Géniusz
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szlávok és magyarok

Magyar-orosz filmszótár

Magyar hangja

Szíjártó Imre

A transznacionális mozi izgalmas megnyilvánulásai azok a magyar filmek, amelyek orosz környezetben játszódnak és oroszul beszélnek.

 

Vaszilij Akszjonov Moszkva kva-kva című regényének szereplői azok a magasházak, amelyek meghatározzák a város látképét – igazság szerint a jelenlétük kevésbé hangsúlyos, mióta a környezetükben újabb, hatalmas építmények jelentek meg, varsói hasonmásuk tekintélye például vészesen leáldozott emiatt. Tóth Tamás 1998-as filmjének, a Natasának cselekménye egy ilyen felhőkarcolóban zajlik, a Lomonoszov Egyetem épületében. A kollégium lakói megvalósítják a testvéri népek együttélését, hiszen az a televény, ami itt kialakul, tulajdonképpen annak a sokadalomnak a közege, amelyet az ösztöndíjak és az ugyancsak testvéri országok közötti szerződések alapoztak meg. A bábeli zűrzavart Tóth Tamás filmje a magán- és nemzeti mítoszok köreibe emeli: egyrészt a központi szereplők körül legendák szövődnek, másrészt minden japán és szibériai, lengyel és afrikai diák a saját rémesen rendetlen szobájában őrzi hazája és nyelve kultúrkincseit. „Én még holt nyelveket is tanulok” – mondja az egyik szereplő, és valóban, lenyűgöző módon keverednek itt egymás között a valódi és a talán soha nem létezett viseletek, szakácsremekek és zenék. A Natasa alapvetően egyetemista bulifilm, amúgy pedig ártó és rokonszenves szellemek részvételével előadott rémdráma, féltékenységi tragikomédia és néprajzi kaleidoszkóp, amelybe beszüremkednek a 80-as évek végének vadpolitikai eseményei is, ahogy Szergej, a címadó csodás lány testvére belekeveredik egy fegyveres akcióba. Ha magyar elemeket keresünk az amúgy soknyelvű Natasában, akkor könnyen megtalálhatjuk őket: a film az utolsó jeleneteivel átköltözik Budapestre, főszereplője pedig Ferenc, aki amúgy magyarul talán egyszer sem szólal meg, nem is lenne kihez beszélnie az anyanyelvén.

Ferenc alakjával kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy úgy tűnik, mintha az itt tárgyalandó filmeket egy titkos szál kötné össze: a magyar rendezők későbbi jelentős orosz színészek pályáját nyitották meg velük. A ma már vezető színésznek számító Konsztantyin Habenszkij kezdő volt, amikor a magyar diák szerepét eljátszotta, azóta egyebek között szerepelt Timur Bekmambetovnál (Éjszakai őrjárat – Nocsnoj dozor, 2004), de rendezett is (Szobibor, 2018). További példaként szolgáljon Fekete Ibolya ugyancsak orosz érdekeltségű Bolse vitája (1996), amelyben a késkereskedő fiút az az Alekszej Szerebrjakov játssza, aki később főszerepet visz a Leviatánban (Andrej Zvjagincev, 2014), legújabban pedig Daniel Olbrychskivel alkot nagyszerű párost Szergej Livnyev Van Goghok című 2018-as filmjében. A Bolse vita azért nem tartozik jelen áttekintésünk belső köreihez, mert egyrészt Magyarországon játszódik és ugyan sokfajta nemzet fia feltűnik benne, de lényegében magyarul beszél, másrészt olyan orosz összetevők vannak benne, amelyeket a film közege indokol és igazol – ilyen Szerebrjakov figurája és a két utcazenész főszereplő.

Tóth Tamás a Vasisten gyermekeivel (Gyetyi csugunnih bogov) mutatkozott be 1993-ban. Természetesen nem véletlenül jelenik meg a két címváltozat, hiszen ha lehet, a Natasánál is oroszabb filmről van szó. Színészfelfedezésről éppenséggel nem beszélhetünk, mert az Ignatot alakító Jevgenyij Szigyihin játszott korábban filmekben, de sok-sok sorozata mellett Ignat az egyik legjelentősebb alakítása. Ugyancsak a koprodukciók védőszentjének keze lehet abban, hogy Gothár Péter Haggyállógva Vászka című 1996-os filmjében olyan rosszfiút játszik, mint a Bűnös Pétervárban (Bangyitszkij Petyerburg). A Vasisten gyermekei valamiféle szibériai munkáswestern – a műfajhoz a rendező 2002-ben Rinaldóval tér vissza –, amely elképesztő erővel mutat egy civilizációtól távoli, férfias, fémes és hideg világot.

Miként kerültek az orosz kultúrkör közelébe az itt és a továbbiakban említett rendezők? Nem szerencsés hús-vér alakjukat közvetlenül összekötni a filmjeikkel, hiszen az alkotó sokféle áttételen keresztül viszonyulhat a művéhez, és szerepet játszhatnak felkérések és koprodukciós lehetőségek is, de Tóth Tamással kapcsolatban életrajzi magyarázatot találunk: iskoláit a Szovjetunióban végezte, innen a kötődése Moszkvához illetve Szibériához. Utóbbi térség a helyszíne Farkas című munkájának, amelyben a Natasához hasonlóan nagy szerepe van a sámánizmus hiedelemvilágának.

Az itt megidézett filmek közül Jancsó Miklós alkotása, a Csillagosok, katonák (Zvjozdi i szoldati, 1967) a legkorábbi. A Csillagosok, katonák a Szegénylegényekben kidolgozott szabadtéri mozgásszínház megoldásait teszi át orosz környezetbe. Nemcsak a térhasználat rendszere köti össze a két filmet, hanem a történelemkoncepció is: a katonák hovatartozása addig érvényes, amíg le nem vetik az egyenruháikat – egyforma fehér rubáskában már nem fegyveres férfiak többé, hanem védtelen emberek. „Itt nincsenek vörösök és fehérek, itt betegek vannak” – idézhetjük az egyik ápolónőt abban a hadikórházban, amelyben a harcoló felek képviselői meghúzzák magukat. Az, hogy Jancsó Miklós az 1918-19-ben játszódó cselekményt történelemfilozófiai modellje szolgálatába állította, feszültséget okozott a megrendelő szovjet filmpolitikusok körében – Jancsó kiszolgáltatott női és férfitestek áramlását vizsgálta a polgárháború tereiben, ami csorbította az egyoldalú ideológiai állásfoglalás esélyeit. A film körüli vitákról a rendező és néhány alkotótársa tanulságosan beszél a Szovjet-magyar koprodukció című dokumentumfilmben (Forgács Iván és Kodolányi Sebestyén munkája, 2011). A Csillagosok, katonák magyar szereplői ugyanakkor történetileg valódi figurák: a polgárháborúban olyan katonák is részt vettek, akik hadifoglyok soraiból léptek át a Vörös Hadseregbe. Innen a film részleges és korlátozott kétnyelvűsége, hiszen közülük néhányan jobban, mások nehezebben használják az oroszt. Szerepüket magyar színészek játsszák, többek között Juhász Jácint, Kozák András és Madaras József. A Csillagosok… az 1964-ben készült Így jöttemet tehát abból a szempontból viszi tovább, hogy az utóbbi filmnek is vannak orosz vonatkozásai, ám az Így jöttem még nem modellt alkot a szereplők közötti viszonyokból, illetve megmarad a tér- és időtapasztalás realista keretei között.

A Kapaszkodj a fellegekbe (Gyerzsisz za oblaka, Szász Péter, 1971) a kétoldalú együttműködés más jellegű eredménye, hiszen magyar színészeket látunk benne, akik a film fikciója szerint orosz szerepeket játszanak – Madaras Józsefen kívül Darvas Ivánt (akinek éppenséggel otthonról hozott adomány a kétnyelvűség), aztán Mensáros Lászlót vagy Bujtor Istvánt. A film valamiféle történelmi szatíra Ilf és Petrov vagy Gennagyij Poloka Intervenciója (1968) modorában, amely ugyan az Új Gazdaságpolitika (a Mester és Margaritából is ismerhető NEP) időszakában játszódik, de nem mentes a jelenbe irányuló kiszólásoktól, mint az „örök barátság”, vagy „a győzelem napja”. A blődli középpontjában a két ország közötti repülésügyi trükkök állnak, amelyeket II. Miklós cár volt pilótája valósít meg – a film közege nyugodtan elbír csodás helyváltoztatásokat, szereplőcseréket vagy légi mutatványokat.

A Haggyállógva Vászka valamennyi film közül talán a legjobban illeszkedik bele az alkotó munkásságába még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy ugyancsak orosz terepen játszódik – a filmben mindössze a mesélő hangja magyar. A Haggyállógva Gothár stilizációs rendszerének szélső értékét képviseli: az abszurd látásmód itt a legkövetkezetesebb, a szereplők ebben a filmben vannak a legbátrabban elrajzolva, az ábrázolási szabadságot a lágermese, a pétervári bűnözőlegenda belső törvényszerűségei biztosítják.

A Madárszabadító, felhő, szél (2005) tulajdonképpen a Csillagosok, katonák berendezkedését valósítja meg, hiszen Szaladják István Jancsóhoz hasonlóan nyersanyagként használja az orosz környezetet. A különbség közöttük annyi, hogy Jancsó magához hasonítja a felkéréssel tulajdonképpen felkínálkozó tájat, Szaladják pedig a saját spirituális igényei szerint alkotja meg – ugyan felbukkannak a filmben a hagymakupolás épületek, de mindez díszletként szolgál egy emelkedett, átszellemített látványvilág megteremtéséhez.

A magyar-orosz filmes kapcsolatok csupán egyik vonulatát követtük végig hat film példáján. Az együttműködések, a hatások, a párhuzamok a rokonságok és széttartások gazdag rétegeit további filmek mutathatják be, de ehhez újra kell nézni Mészáros Márta munkáit, Lugossy László pályáját, Az én XX. századomat és nagyon sok további izgalmas dokumentumot.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/05 16-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14520