TelevízóSteven S. DeKnight: Jupiter hagyatékaFélisteni színjátékBaski Sándor
Milyen lehet szuperhős szülők árnyékában élni? A Netflix képregényadaptációja a királydrámákból próbál meríteni. A multiplexek után a kis képernyőket is lassan, de biztosan elfoglalják a szuperhősök. A trend nem új, az első televíziós képregény-adaptációk már az 50-es években elkészültek, az Adam West-féle Batman camp-klasszikussá vált, a 90-es években olyan ifjúsági sorozatok domináltak, mint a 10 évadot megélt Smallville, 2012-ben pedig létrejött a DC-hőseire építő Arrowverse, amely ma már 9 szériát foglal magába. Ezek a sorozatok ugyanakkor az eszköztárukat, képi világukat tekintve közelebb állnak a földi sugárzású kereskedelmi csatornák átlagnál igényesebb szappanoperáihoz, mint a kétezres évek tévés forradalmában élen járó HBO produkcióihoz. Az elmúlt évtizedben a szuperhősszériák ebből a szempontból is nagykorúsodni látszanak. Az első fecske még a korát megelőző, ígéretesen induló Hősök volt, amely többek közt az Alan Moore-féle Watchmenből is merített, majd a Marvel 2013-ban elérkezettnek látta az időt, hogy a franchise-t a streamingre is kiterjessze. A két évvel később bemutatott Fenegyerek realista hangvételű bűndrámaként már nem a szappanoperák, hanem inkább a Gengszterkorzó vagy a Deadwood ligájában játszott, és a pár hónappal később startoló Jessica Jones is elismerő kritikákat kapott. A Netflix-Marvel együttműködés végül kifulladt, köszönhetően a Disney Plusz elindulásának, amely a Star Wars-szériák mellett kifejezetten a szuperhősök tömegvonzására épít. A már bemutatott WandaVízió, illetve A Sólyom és a Tél Katonája mellett tucatnyi olyan sorozat fut majd, amelyben a karakterek és a színészek – a vertikális integráció jegyében – a Marvel Moziverzum filmjeiből költöznek át a kis(sebb) képernyőkre. Ezek a szériák az ismerős arcok felvillantása mellett már a blockbusterek látványvilágának reprodukcióját is ígérik – ami a CGI-technika rohamos fejlődésének, és a Disney által befektett dollármillióknak köszönhetően egyáltalán nem lehetetlen vállalás. Eközben a konkurencia sem dőlt hátra: az HBO-n a Watchmenből készült fajsúlyos témákat boncolgató folytatás, az Amazon pedig szintén a műfaj kereteit feszegető produkcióknak szavazott bizalmat, hol kisebb (A Kullancs), hol nagyobb sikerrel (A fiúk; Legyőzhetetlen). A Marvel által kikosarazott Netflix is elérkezettnek látta az időt arra, hogy a téteket emelve saját univerzumot építsen. Megvásárolták Mark Millar kiadóját, és 10 sorozatot, illetve filmet kezdtek el egyszerre fejlesztni. A skót képregényszerző munkásságát ismerve joggal remélhettük, hogy a Netflix az Amazon példáját követve a szuperhősszériák unortodox vonalát viszi tovább. A lassan önálló intézménnyé váló Millar évtizedek óta következetesen kísérletezik a műfajjal, nemcsak a független kiadóknál megjelent önálló képregényeiben, de a Marvel és a DC számára írt történetekben is. Eljátszott a kommunista Superman gondolatával (Superman: Red Son), megvénítette és megölte Rozsomákot (Old Man Logan) és egymásnak ugrasztotta a Marvel-hősöket (Polgárháború). Saját munkái ugyan annyira nem felforgatóak, mint a nagy példaképé, Alan Moore-é, de a műfajban megszokottnál jóval sötétebb hangulatúak, erőszakosabbak és – a kritikusai szerint – cinikusabbak. A legsikeresebb képregényei egy-egy markáns koncepcióra épülnek: a Ha/Ver-ben egy szupererő nélküli képregényrajongó tinédzser próbál meg szuperhőst faragni magából, a Pygmaliont idéző Kingsmanben faragatlan utcagyerekből lesz új James Bond, az American Jesusben egy 12 éves fiú ráébred, hogy ő Jézus, a Wanted pedig a szupergonoszokat teszi meg főhősöknek. A 2013-ban megjelent (és már magyarul is olvasható) Jupiter öröksége is egy hasonló gondolatkísérlet eredménye. Millarban a második gyereke születésekor merült fel, hogy a klasszikus szuperhősök ritkán láthatóak családapai, illetve családanyai szerepben, de a szülők képességeit öröklő utódok szemszögéből is izgalmas lehetne egy ilyen megközelítés. A történet szerint a nagy gazdasági világválságot követően a vagyonát elveszítő Sheldon Sampson, a bátyja, Walter és öt társuk rejtélyes körülmények közt szupererőre tesznek szert, és ezután közösen védelmezik Amerikát. A társaság a Sheldon által lefektetett szigorú szabályrendszert követi, amelynek értelmében a szuperemberek nem folyhatnak bele a politikába, és semmilyen hatalmi törekvés nem motiválhatja őket. Nyolcvan évvel később, a jelenben azonban Walter már úgy látja, hogy Sheldon törvényeit meghaladta a történelem, a halandók közt járó félistenek irányíthatják, és köteleségük is lenne irányítani a világ sorsát, hogy elkerülhető legyen egy újabb globális válság. Eközben Sheldon gyerekei, a szüleik szupererejét megöröklő Brandon és Chloe sem tudnak megfelelni az apjuk által támasztott elvárásoknak, és az önpusztítás különféle formáiba menekülnek. A háttérben feltűnnek ugyan szupergonoszok is, de Millar őket jó érzékkel statisztaszerepre ítéli, az igazi konfliktus ugyanis, hasonlóan a képregény címében megidézett római mitológiához vagy Shakespeare királydrámáihoz, a családon belül feszül. A viszály még a Millartól megszokottnál is gyorsabban és véresebben eszkalálódik, és ezt követően a morálfilozófiai fejtegetések helyett, illetve mellett a látványos és csavaros akciószekvenciáké a főszerep. A Netflix friss adaptációjának első évada jóval több időt szán a generációs konfliktusok megalapozására, sokkal átélhetőbb benne az isteni apafigura árnyékában szenvedő gyerekek helyzete. A dilemma túlmutat a szuperhősműfaj kontextusán, hiszen akkor is értelmezhető lenne, ha az übermensch-et egy családját elhanyagoló tudós zsenivel, vagy a munkájának élő rendőrrel helyettesítenék be. További lényeges különbség, hogy míg a képregényben Sheldon maradisága a politikától való távolságtartásban mutatkozik meg leginkább, a sorozatban az ölés tilalma is fontos szerepet kap, vagyis a szuperhősök még önvédelemből sem vehetik el senki életét. Ez az a tabu, amelyet Brandon már az első epizódban megszeg, de amíg apja megbüntetné, a közvélemény a fiú mellé áll. Ugyanilyen izgalmas lenne hasonló terjedelemben kifejteni, hogy milyen kontraszt feszül Sheldon közéleti szerepfelfogása és a saját testvére vagy az új generáció szemlélete közt, de az ígéretes nyitányt követően egyre több játékidőt foglal el a flashbackszál. Millar mindössze kétszer hat oldalban meséli el a kezdeteket: Sheldon álmában egy rejtélyes sziget jelenik meg, odautazik ötödmagával, ahol földönkívüliek különleges képességekkel ajándékozzák meg őket. Ami a képregényben egy szándékosan homályban hagyott misztikus lábjegyzet, azt a sorozat teljesen felesleges kitérők beiktatásával, 8 epizódon át, részletekben meséli el. Mindez nemcsak azért időpocsékolás, mert a végeredmény szempontjából érdektelen, honnan erednek a képességek, de a feszültséget is teljességgel nélkülözik ezek a szekvenciák, hiszen a néző a kezdetektől tisztában van vele, hogy Sheldonék küldetése sikerrel jár majd. Hasonló aránytalanságok a jelenbéli szálban is előfordulnak, Brandon és Chloe szála alig mozdul előre, miközben újra és újra ugyanazokat a beszélgetéseket folytatják le, de Sheldon is mintha végig egy helyben járna. Míg a drasztikus megoldásokat kedvelő Millar már a történet első harmadában képes két kulcsszereplőt kivégezni, a sorozat alkotói egyértelműen arra játszanak, hogy a jelenleg 10 minisorozatnál tartó képregényt minél több évadra elnyújtsák, és vélhetően ezért duzzasztják fel az eredettörténetet, illetve a családi melodrámát. A sorozat kreátora, a Fenegyerek első évadát is jegyző Steven S. DeKnight a forgatás közepén távozott kreatív különbségekre hivatkozva, nem kizárt, hogy éppen emiatt, de a dramaturgiai sutaságok, a fősodorhoz ad hoc módon kapcsolódó mellékkarakterek és a következmény nélkül maradó heistfilmes elemek is arra utalnak, hogy hiányzott a világos koncepció. A korrupt és képmutató szuperhősökről szóló A fiúk korhatáros stílusban, polgárpukkasztó hevülettel adaptálja Garth Ennis és Darick Robertson képregényét – Millar műve legalább ilyen bátor és formabontó megközelítést érdemelne. A Netflix ehelyett a Marvel-féle szuperprodukciók és a műfaj határait csak látszólag feszegető képregényadaptációk közé próbálta belőni a Jupiter hagyatékát, a szatirikus hangvételt komolykodásra cserélve, és ezzel pont azt lúgozta ki Millar eredetijéből, ami különlegessé teszi. Valójában persze semmi váratlan nem történt, hiszen a korábbi Millar-adaptációk a Wantedtől a Ha/Ver-ig hasonló megfontolásból hajlították hozzá a skót szerző világát az aktuális multiplex-trendekhez – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy nyersességükkel, pimasz humorukkal még így is kitűntek a mezőnyből, főleg azon nézők számára, akik nem olvasták Millar képregényeit. A Jupiter hagyatékával kapcsolatban ugyanezzel már nem tudnak elbüszkélkedni az alkotók – sorozatuk egy a sok közül. JUPITER HAGYATÉKA (Jupiter's Legacy) - amerikai, 2021. Kreátor: Steven S. DeKnight. Írta: Mark Millar képregényéből Henry Jones, Akela Cooper, Kate Barnow, Sang Kyu Kim, Julia Cooperman. Kép: Danny Ruhlman és Nicole Hirsch Whitaker. Zene: Stephanie Economou. Szereplők: Josh Duhamel (Sheldon), Ben Daniels (Walter), Leslie Bibb (Grace), Elena Kampouris (Chloe), Andrew Horton (Brandon), Matt Lanter (George). Gyártó: DiBonaventura Pictures / Millarworld Productions. Forgalmazó: Netflix. Feliratos. 8 x 50 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
