Krónika

Kinski

Molnár Gál Péter

Félőrültek, futóbolondok, veszedelmes mániás depressziósok, feszülő nadrággal az éjben szerelmi áldozatukat becserkészők megformálásából áll Klaus Kinski életműve. Sikerei elárulják a modernségével kérkedő ember rejtett romantikusságát.

Arca akár egy középkori templom kőből faragott vízköpője: rémülettől-vágytól kitágult roppant szemek, érzékien húsos ajkak. Vonásai gótikusan elrajzoltak, karikatúraszerűek. Rémületben élő, frusztráltságával rémítő ember. Különleges. Kívülálló. Kívülrekedt.

Lengyel. Eredetileg Nakszynski. Fiatalon megismeri a nyomort, húsz éves kora előtt az angol katonai börtönt. 1946-ban lép színpadra. Játékát túlzónak ítélik, de megjegyzik. Ami valószerűtlen a színházban, kívánatos lesz a felvevőgép előtt. Käutnernek a bajor II. Lajosról forgatott filmjében együtt játszik O. W. Fischerrel, a bécsi Burgtheater szőkéjével, akit elcsábít a nyugat-német mozigyártás. Fischer maga is rendez. „Szükségem van a szemeidre!” – mondja, és eljátszatja Kinskivel Hanussen szerepét (1955). A német filmipar is hasznosítja gyermekien tág, meredt pillantású, kegyetlen és lágy szemét. Szériában forgatnak vele Edgar Wallace-megfilmesítéseket.

Kinski hamarosan azt a szerepet tölti be, amit a némafilmekben a nagy tehetségű Lon Chaney: boldogtalan szörnyek, gyerekded rémek, sóvár gonosztévők megelevenítésével ijesztgeti a mozik fogyasztóit. Chaney (az ezerarcú ember) Jack Pierce maszkjaiban lett közkedvelt rém. Kinski ezer arc helyett saját boldogtalan képét kölcsönzi megszomorított megszomorítóinak. Olaszországban spagetti westernek rosszembereit játssza. Amikor divatba jön Marquis de Sade, a spanyol Jesus Franco elkészíti vele a Justine-t (1968). A züllött arcú, titkos vágyaktól feszült, bazedovos szeme benne a látnivaló. Franco másik munkájában (El Conde Dracula, 1970) egy budapesti klinikán legyeket evő Renfieldként mint csonttalan bugyor gubbaszt cellájában. Fölpillant. A vásott arcban kigyúló szemrehányóan fájdalmas szempár megtestesíti mindazt, amit Bram Stoker a figuráról jellemzésként leír: „Vérmérséklete szangvinikus. Roppant testi erejű. Beteges izgatottságra hajló, levert időszakaiból mintha valami idegen befolyás útján jutna el téveszméinek kristályosodásáig. Veszélyesnek tetszik, és ha olyan önzetlen, mint amilyennek nézem, még veszélyesebb. Az önzők óvatossága pajzsa azoknak is, akik szemben állnak velük. Ha a személyiség tengelye az önzés, a centrifugális erők egyensúlyban tartják a centripetálisakat, ha azonban valamely valóságos vagy képzelt kötelesség körül fordul a személyiség, a centrifugális erőt egyéb meg nem kötheti, mint a baleset vagy éppenséggel balesetek sorozata.” (Bartos Tibor fordítása)

Kinski állandó figurájának romlottságát a moziipar tucatfilmek tucatjaiban kamatoztatta. Werner Herzog tette négy filmjében nemzetközi legendává és intellektuális filmfalók camp-figurájává: az őrült hódító Aquirre, isten haragja (1972) után egy ős-Dracula remake-jében lett vérszívó (Nosferatu, 1978), megfilmesítette legjobb szerepeként Büchner katonáját (Woyczek, 1979), legnagyobb sikerét mégis Herzog blöffmetaforájában aratta (Fitzcarraldo, 1982), amelyben a mániákus mérnök keresztülhajózik az Amazonason, minden természeti csapás és viszontagság közt Caruso lemezeit hallgatva a fedélzeten. Fitzcarraldo operaházat vágyik építeni az őserdőben. Nakszynski-papa hajdan csavargó operaénekesként hagyta magára kisfiát, hogy operát alapítson a lengyelországi Zappotban.

Klaus Kinski mint Hasfelmetsző Jack (1976) vagy mint Woyczek a margón tengődők tehetetlenségét, önpusztító erejét megtestesítő mimikus szólóénekese az individualizmus romantikus föllobbanásának. Annyira időszerűtlen volt, hogy közönsége modernnek érezte.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1992/02 03. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=157

Cikk értékelése:

szavazat: 2956 átlag: 5.42