KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
   2016/január
BETILTOTT VÁGYAK
• Vajda Judit: Ádámévák Transzszexualitás a kortárs filmművészetben
• Schubert Gusztáv: Elcserélt nemek A dán lány
• Kis Katalin: Hideg/meleg LMBTQ-filmek: Lengyelország
BŰNMOZI
• Zombory Erzsébet: Angol labirintus Hercule Poirot és Miss Marple
• Ádám Péter: Géniusz a négyzeten A Hitchbook-sztori
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Hosszú út Máriássy Félix stílusváltásai
• Morsányi Bernadett: Voltam élni Beszélgetés Dobai Péterrel
FILMISKOLA
• Soós Tamás Dénes: „180 fokos fordulatra lenne szükség” Beszélgetés Hartai Lászlóval
SZERZŐI RAJZFILMEK
• Dobay Ádám: Hazatérés Álomországból Mamoru Hosoda
• Kránicz Bence: Kutya világ ez, Snoopy Snoopy és Charlie Brown – A Peanuts-film
• Sepsi László: Két világ közt Anilogue 2015
• Varga Zoltán: Kollázs és karikatúra Réber László animációi
ÁZSIAI PANORÁMA
• Stőhr Lóránt: Távoli képek, csendes életek Tajvani hullámok - 2. rész
FESZTIVÁL
• Bilsiczky Balázs: Arcvonalak Verzió Fesztivál
• Bartal Dóra: A tudatosság nyomógombjai Jihlava
KÍSÉRLETI MOZI
• Lichter Péter: A nyelven túli költészet A kortárs lírai film Brakhage után
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Amerikai rémálom Az ember a Fellegvárban
• Csiger Ádám: Rebootolni a világot 12 majom
• Pernecker Dávid: Utazás az Univerzum peremére Rick és Morty
KÖNYV
• Veress József: M mint mozi Bokor Pál: A film mint mozgás
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Máltai bálnák Moby Dick filmek
KRITIKA
• Árva Márton: Okkal lázadók Mustang
• Pápai Zsolt: Hidegháborús hősök Kémek hídja
• Kovács Bálint: Kurvának áll Félvilág
MOZI
• Jankovics Márton: Ég és jég között
• Soós Tamás Dénes: Macondo
• Forgács Nóra Kinga: Lépcsőházi történetek
• Baski Sándor: A kincs
• Csiger Ádám: Marguerite – A tökéletlen hang
• Kovács Kata: Így jártam a mostohámmal
• Kovács Marcell: Krampusz
• Kránicz Bence: Káosz karácsonyra
• Teszár Dávid: Truman
• Sepsi László: Ha Isten úgy akarja
• Varró Attila: Holtpont
• Alföldi Nóra: Szüleink szexuális neurózisai
• Alföldi Nóra: Szüleink szexuális neurózisai
DVD
• Schubert Gusztáv: Egy erkölcsös éjszaka
• Czirják Pál: Kánikulai délután
• Kránicz Bence: Szeméttelep
• Soós Tamás Dénes: Maggie
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Hungarian Comics Speak English
• Bayer Antal: Hungarian Comics Speak English

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Betiltott vágyak

Transzszexualitás a kortárs filmművészetben

Ádámévák

Vajda Judit

Az utóbbi években készült, transzszexuálisokat ábrázoló filmekből egyértelmű fejlődési ív rajzolódik ki, melynek végpontján a Tangerine áll.

 

Az ezredforduló után bemutatott, a transzszexualitás témakörét megjelenítő filmek origóját azok a 2000-es évek elején készült művek jelentik, melyekben – egyértelmű szimpátiával ugyan, de még csak – színes egzotikumként, egy-egy egyéni, sőt egyedi élettörténet keretein belül jelenik meg a problémás nemi identitás kérdése.

A 2001-es Hedwig és a Mérges Csonk szürreális meséjében egy egykori keletnémet fiút, jelenleg amerikai punk-rock énekesnőt ismerhetünk meg, akinek elrontott nemátalakító műtétjének nyomát a két lába közt található csökevényes maradvány és együttese neve is viseli. John Cameron Mitchell musical-adaptációjában az extrém sztorin felül művészi animációs betétek és koncertjelenetek emelik el a valóság szintjéről a történetet – és teszik lehetetlenné a főhőssel való azonosulást.

Hasonló megoldással él a spanyol 20 centiméter (2005) is, melyben a főhősnő egy egészen pontosan 20 centis problémával küzd, és amelynek almodóvarosan színes-szagos világában a transzneműsége mellett még narkolepsziával is sújtott Marieta történetét rendre musicalbetétek szakítják meg (mindig akkor, amikor a központi karakter váratlanul elalszik). Szintén tartalmaz szürreális elemeket az ugyanebben az évben bemutatott Reggeli a Plútón (lásd a beszélő vörösbegyeket), amelyben az excentrikus főhősnő identitásproblémáját még azzal fejelik meg az alkotók, hogy az elhagyott gyermekként felnőtt Patrick „Cicus” Braden saját anyját próbálja egy életen át megtalálni.

Míg ezek az árnyoldalakat is vidáman bemutató transzfilmek még egyáltalán nem segítették az elfogadást, hiszen elsősorban azokhoz szóltak, akik eleve nyitottan állnak hozzá az említett filmekben megjelenő bogaras, színes egyéniségekhez, addig az évtized közepén már megjelentek azok az alkotások, melyek megközelítésük módjában markánsan más utat képviseltek, és olyan egyéni sorsokat vonultattak fel, melyek túlmutatnak önmagukon. Az első ilyen film a Transamerica (2005) volt, melyben a transzszexuális főhősnőnek azzal kell szembesülnie, hogy – tudtán kívül – előző életében nemzett egy mára problémás kamasszá serdült fiút. A Született feleségekből ismert Felicity Huffman főszereplésével készült mű legnagyobb vívmánya, hogy az elején még tipizált transzszexuálisként megjelenített Bree a későbbiekben a néző szeme előtt változik át fokozatosan nővé, majd emberré.

Az eleinte a hanggyakorlatok, hormontabletták és a maradék férfias vonásokat leplező rózsaszín ruhadarabok szentháromságában élő nő akkor kezd megváltozni, amikor transznemű identitása mellé kap egy másikat (fia mellett elkezd apaként/anyaként viselkedni, például állandóan kijavítja), majd amikor megtetszik neki egy átmeneti útitársként melléjük sodródott férfi, kifejezetten felenged, és ösztönösen nőiessé válik, kacérkodik, és szimbolikusan átteszi az addig az ádámcsutkáját eltakarni hivatott kendőt a fejére. A végén pedig a néző már nemcsak nőként, hanem kifejezetten emberként tud tekinteni rá, hiszen ugyanúgy fáj neki szülei ellenséges viselkedése vagy fia elvesztése, ahogy bárki másnak fájna.

A Transamericát követő években készült alkotásokról általánosságban elmondható, hogy jórészt csak egy-egy központi problémára koncentrálnak (s így szükségszerűen leszűkítik a horizontjukat), de egymás mellé rakva ezek az egyéni problémák nagyon sok mindenre felhívják a figyelmet – elsősorban arra, milyen sokféle lehet a képlet, és milyen sokféle variációja létezhet a transz férfi vagy transz nő alaphelyzetnek (hiszen, ahogy arra szélsőséges humorával egy South Park-epizód /18. évad, 3. rész/ is felhívja a figyelmet, attól, hogy valaki transznemű, még vonzódhat akár az azonos, akár az ellenkező nemhez).

Az argentin XXY (2007) például egy, még a korábbiaknál is speciálisabb esetet ábrázol: a középpontjában álló kamasz interszexuális, azaz egyaránt rendelkezik női és férfi biológiai jellemzőkkel (sőt mindkét nemi szervvel is), így az esetében nemcsak átvitt értelemben, de szó szerint is kétneműségről beszélhetünk. De ez sem könnyebb helyzet a többinél, hiszen a választás is nehéz – főleg, ha el akarják venni tőlünk annak lehetőségét. Az XXY ugyanakkor vajmi keveset reflektál a témára, inkább a zaklatott-üldözött tinédzser drámájára koncentrál.

A francia Tomboy (2011) ennél sokkal tudatosabb: már abban is, hogy főhőséül egy prepubertás korú, tíz év körüli kislányt választ, aki kihasználja, hogy a család új helyre költözött, és új társai körében születési neme helyett annak adja ki magát, aminek valójában érzi: kisfiúnak. Céline Sciamma rendezőnő így kicsiben – és nem mellesleg megkapóan egyszerűen – tudja modellezni, milyen hazugságokra kényszerülnek a transzneműek, illetve hogy milyen mereven gyökereznek a társadalomban a genderigazodás szabályai.

A német Rómeók (2011) legfontosabb tanulsága eközben, hogy attól, hogy valaki egy szexuális kisebbséghez tartozik, nem lesz feltétlenül befogadó a többi szexuális kisebbséggel szemben. Sabine Bernardi munkájában az FtM (female-to-male, azaz nőből férfivá alakuló) főhőst azonnal elutasítja az addig őt egyértelmű vonzalmáról biztosító meleg szívtipró, amikor megtudja, hogy nem homoszexuális, hanem a férfiakhoz vonzódó transzszexuális férfi – miközben azt sem tudja róla, hogy pontosan micsoda, és hogy mi különbözteti meg egyáltalán a transzvesztitáktól.

Az ausztrál 52 kedd (2013) azt a kérdést boncolgatja, milyen nehéz a nemet váltó egyén hozzátartozóinak is a helyzete. Itt nem is a transzszexuális figura a főhős, hanem annak lánya, egy 16 éves kamasz, akinek egyik napról a másikra azzal a helyzettel kell szembesülnie, hogy édesanyja attól kezdve Jamesként kívánja élni az életét, és egy év múlva már teljesen, külsőleg-belsőleg egyaránt férfiként folytatná vele a kapcsolatot. Az anya nemcsak a melleitől, de a lányától is meg akar szabadulni – legalábbis az átalakulás idejére; mindössze heti egy nap néhány órájára limitálva találkozásaikat.

Habár az 52 kedd esetében erősebb a koncepció, mint a mondanivaló, és akkor is megmutat minden keddet, ha éppen nem történik semmi említésre méltó, azt nagyon szépen ábrázolja, hogy anyjával párhuzamosan Billie is kisebb átalakuláson megy keresztül: úgy próbál közeledni az elérhetetlenné vált szülőhöz, hogy fiús ruhákat hord, rövidre vágatja a haját és szexuális kísérletekbe kezd, melyek során mindkét nemmel egyaránt próbálkozik.

Az eddig említett, problémaközpontú művekhez képest a kanadai Xavier Dolan Így is, úgy is Laurence-e (2012) már szintet lép, és nem önmagában, hanem párkapcsolatban jeleníti meg a nemváltásra készülő egyént – afféle transzszexuális Jelenetek egy házasságból módjára. Dolan alkotása tíz évet mutat be Frédérique és irodalomprofesszor kedvese, Laurence életéből, aki egy nap azzal sokkolja szerelmét, hogy bevallja: mindig is nőnek érezte magát, ám ennek ellenére vele akar maradni, hiszen transz nőként is a nőkhöz vonzódik (mint később kiderül, nem csak hozzá).

Az eddig felsorolt alkotások közül az Így is, úgy is Laurence használja a legtöbb finom jelzést (sőt: sokáig nem is használ mást). Az elején, amikor még nem tudjuk, hogy a főhősnek milyen jellegű problémája van, már feltűnő, hogy gyakran nézegeti a lányok haját, tekintete elidőz a fodrászaton is (aminek Elle et lui /Nő és férfi/ a neve), illetve szórakozottan színes gemkapcsokat rak a körmei végére, mintha hosszúak lennének. Laurence felemás, „félig férfi, félig nő” helyzetére az hívja fel a figyelmet, hogy sokáig csak fél pár fülbevalót hord, de beszédes az is, hogy szerelmének férfi neve van (Frédérique-et mindig csak röviden Frédnek szólítják).

Utóbbi megoldás, a nevekkel való játék gyakori a többi transzfilmben is. Mint az fentebb már szerepelt, férfi neve van az 52 hét nemváltásra készülő anyjával küzdő főhősnőjének is (Billie-nek hívják), a Reggeli a Plútónban Charlie a központi karakter legjobb barátnője, az XXY főhősének neve, az Alex pedig ugyanúgy működik fiú-, mint lánynévként. A legszebb példát azonban egy idei amerikai független filmben, a Tangerine-ben találjuk.

A műben mellékszereplőként felbukkan egy indián bácsi, aki elmeséli az őt szállító taxisnak, hogy Miának hívják, amiről Amerikában mindenki azt hiszi, hogy női név, de az őslakos indiánoknál az volt a szokás, hogy arról a dologról nevezik el az újszülöttet, amit az anya a szülés után először megpillant, és ez az ő esetében egy madár volt, melynek indián neve ‘mia’. Ez az apró epizód mindennél ékesebben fejezi ki, hogy a látszat sokszor csal: ami elsőre egyértelműnek tűnik, az nem feltétlenül az, és az identitásnak a többség számára elrejtett részei is létezhetnek.

És ezzel el is értünk a transzfilmek által bejárt fejlődési út pillanatnyi végpontjához. Sean Baker Tangerine-je megmutatja, milyen az, amikor nemcsak mindent kihoz ebből a témából, amit lehet, de úgy közelít hőseihez, ahogy az ideális lenne, emellett pedig műve bizarrul bájos, szórakoztató, filmnyelvi szempontból pedig friss és üde. A rendező alkotásában megjelenő transz csajszik a saját világukban imádott, körülrajongott lények, akiknek transzszexualitásukon túl más fontos jellemzőik is vannak (az egyikük például énekesnő akar lenni, a másikuknak pedig enyhén szólva is problémás a párkapcsolata).

A Tangerine középpontjában nem a hőn áhított nemátalakító műtét áll, hanem a lányok egy mindennapi, kisszerű kalandja. A főhősnők pedig igazibbak nem is lehetnének, hiszen Baker művében az a ritka helyzet áll elő, hogy a transz nőket nem férfiak vagy nők, hanem transz nők játsszák, akik ráadásul nagyjából önmagukat alakítják. Az alkotók ennek ellenére ugyanolyan természetességgel jelenítik meg a témát, mintha nem transzfilmről lenne szó, és ezzel a pofonegyszerű humanista megközelítéssel a végén a néző is eljut odáig, hogy amikor Sin-Dee és Alexandra arra kényszerülnek, hogy levegyék a parókájukat, ugyanazokat a nőket látjuk bennük, mint addig.

A Tangerine-ben inkább a ciszneműek a kívülállók – a legjobb példa erre az az igen humoros jelenet, amelyben a környéken strichelő transz lányok egyik állandó kuncsaftja felháborodik, amikor azzal kell szembesülnie, hogy az általa felszedett prostituáltnak nincs pénisze. A humor mellett a film rendkívül intelligens is, mivel egy találó, mégsem erőltetett (hiszen dramaturgiailag nagyon jól eldolgozott) megoldással a főhősnőket egy olyan figurával párhuzamba állítva mutatja be, aki cisznemű (egy teljesen hétköznapi, családos taxisofőr, a fent említett kuncsaft), mégsem lehet önmaga. Az alkotók ugyanakkor nem idealizálják a lányokat sem: a Tangerine transzszexuálisai nem alkotnak összetartó, zárt közösséget: közöttük is van rosszindulat és árulás.

Más transzfilmekkel összehasonlítva Sean Baker alkotása talán kevésbé kifinomult és kevesebb szimbólumot használ (nem él például a többi felsorolt munkában előszeretettel alkalmazott tükörszimbolikával mint az identitásproblémát megfogalmazó egyik legfontosabb motívummal), de hősei elfogadtatásához sokkal jobban hozzájárul. Annak ellenére, hogy létezik több dokumentum-sorozat (Új lányok a környéken, Én, Jazz: Transznemű a családban) és reality-széria (TRANSform Me) a témában, a fikciós munkák talán eleve többet tehetnek a tolerancia kialakításáért, hiszen bármiről lehet dokumentumfilmet készíteni, attól az még a néző szemében különleges, egzotikus furcsaság maradhat, de egy játékfilm nagybetűs Hőse túlmutat önmagán.

A Tangerine pedig ebből a szempontból abszolút a maximumot nyújtja: ahogy fentebb már szerepelt, van humora, van intelligenciája és nem utolsósorban van szíve – és pont ez kell az elfogadáshoz. Nagy kérdés, hogy a fősodorbeli filmben meg tudják-e valósítani ugyanezt a bravúrt, és tudnak-e valóban hiteles és értékes transzfilmet készíteni – mindez január végén, A dán lány bemutatásakor derül majd ki.




Transzneműek azok, akik nem azonosulnak a biológiai nemükkel, vagy elutasítják az annak megfelelő testi megjelenést. E gyűjtőfogalom alá soroljuk a transzszexuálisokat (akik orvosi beavatkozásoknak is alávetik magukat nemük megváltoztatása érdekében), az interszexuálisokat (akik mindkét nemre jellemző nemi szervekkel születtek) és a transzvesztitákat (ők életük egy részében a másik nemhez társított ruhákat öltik magukra, ám ennek nem identitásbeli azonosulás az oka). A férfi nemi szervekkel született transzszexuálisok transz nők, a női nemi szervvel születettek transz férfiak: a teljes műtéti átalakulásra várva használják az MtF és az FtM („male to female” és „female to male”) elnevezéseket. A születésükkor kapott biológiai nemükkel azonosuló embereket ciszneműeknek nevezzük.


 



 

TANGERINE (Tangerine) – amerikai, 2015. Rendezte és írta: Sean S. Baker. Kép: Radium Cheung és Sean S. Baker. Szereplők: Kitana Kiki Rodriguez (Sin-Dee Rella), Mya Taylor (Alexandra), James Ransone (Chester), Mickey O’Hagan (Dinah). Gyártó: Duplass Brothers. Forgalmazó: CinefilCo Kft. Feliratos. 88 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/01 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12532