Hollywood arcaiJonathan DemmeValami másOrosdy Dániel
Jonathan Demme
munkabírása, humanizmusa és tehetsége a nagy áttörésig (A bárányok hallgatnak) nem kapott kellő figyelmet.
Valami vadság – a Demme-életmű egyik
kulcsfilmjének címe látszólag nem sokat árul el rendezője jelleméről, akinek
életművét a vadság pont kevésbé jellemzi, a „valami” kitétel viszont annál
beszédesebb. Sajátos, különleges, egyedi. Nem kirívóan, és nehezen
meghatározhatóan, ám kétségbevonhatatlanul eredeti. „Quirky”, ahogy gyakran
jellemezték angolul, vagyis „eltérő, de jó értelemben”, amúgy „kedvesen habókos”.
Jonathan Demme beskatulyázhatatlan volt a beskatulyázhatatlanok között.
Dobozon kívül
Pedig Új-Hollywood
egyébként is színes, öntörvényű figurákból álló, körülményesen rendszerezhető
egy bagázs. Beszélhetünk olasz és zsidó származású rendezőktől; tévés, egyetemi
és B-filmes háttérrel rendelkezőkről, utóbbiakon belül is
Corman-protezsáltakról és tőle függetlenekről; állócsillagokról és üstökösként
fel-, majd eltűnő tehetségekről; első és második generációról; élvonalról és
sereghajtókról stb. stb., a legtöbb rendező mégis kilóg a neki talált
skatulyából ezért vagy azért – Demme szinte mindegyikből.
Nem olasz, nem zsidó.
Vegyésznek tanul, de nem fejezi be az egyetemet, a filmszakot teljesen kihagyja.
Exploitation filmeket gyárt Cormannek, későbbi karrierje viszont nehezen
vethető össze hasonszőrű kollégáival: Paul Bartellel ellentétben betör a
mainstreambe, a szintén Oscar-nyertes Ron Howarddal ellentétben viszont nem a megaprodukciókban
érzi otthon magát; Monte Hellmannel ellentétben nem hőse az ún. művészfilm
rajongóinak, Joe Dante-vel ellentétben a zsánerfilmesek sem emelik piedesztálra;
John Sayles-szel ellentétben nem tőrőlmetszett író-alkat – és akkor a
Corman-iskola legsúlyosabb nagyvadaival még össze sem próbáltuk hasonlítani,
nem is lenne egyszerű. (Talán még barátja, a hasonlóan „quirky” George Armitage
állt hozzá legközelebb ebből a körből, akinek remek Miami Blues-át segítette is producerként, csakhogy Armitage
életműve hézagos, kevés remekművel és jelentős alkotással, a kritika sem
szentel neki sok figyelmet.)
Sorolhatnám tovább, de
talán már ennyiből is látszik: a maga halk módján Demme renitensebb volt a
legnagyobb renitenseknél. Ez a halkság lehet az oka annak is, hogy lassan
került fel Hollywood térképére, a nagyközönség is az A-ligába kerüléssel egy
időben jegyezte meg a nevét. Amikor A
bárányok hallgatnak megjelent a mozikban, úgy tűnt, rendezője szinte a
semmiből érkezett, ami ebben az esetben közel tucatnyi egészestés filmet
jelent, köztük olyan – részben a közönség által is jól fogadott –
kritikuskedvencekkel, mint az említett Valami
vadság, a Keresztanya, vagy a
Spalding Gray monológját rögzítő Úszás
Kambodzsába.
Demme viszonylagos észrevétlenségét
az teszi különösen furcsává, hogy tulajdonképpen sokan ismerték és kedvelték a
munkáit, akár moziban vagy tékákban találkoztak velük (még a hazai nézők sem
panaszkodhattak, a Keresztanya
mellett kikölcsönözhették a Második
műszakot, Az utolsó ölelést, sőt,
debütjét, a Börtönterrort is), akár tévében
vagy máshol, az ő esetében ugyanis a játékfilmek csak a jéghegy csúcsát
jelentik. Produceri és írói tevékenysége mellett ellátta klipekkel a zenecsatornákat
(UB40, New Order stb.), rendezett koncert- és dokumentumfilmet (Stop Making Sense, Haiti: Dreams of Democracy), bedolgozott népszerű sorozatokba és
műsorokba (egy Columbo-epizód,
Saturday Night Live-betétek, politikai reklámfilmek, tévéfilm egy
Vonnegut-novella alapján stb.). A Demme név mégsem mondott sokat senkinek
1991-ig kritikusokon és vájtfülű filmbarátokon kívül, de még számukra sem
feltétlenül egy tehetséges rendezőt takart (a Filmvilág is először
Scorsese-epigonként említi a Melvin és
Howard rendezőjét, igaz, a Valami
vadság már több elismerésre számíthatott lapunktól).
Valami más kezdődik el
A bárányok hallgatnak
bemutatásakor szakma és közönség egyaránt nagy örömmel ölelte keblére a
rendezőt, akivel mégis nehezen tudtak mit kezdeni. A Poe-adaptációkkal elhíresült
Cormannél abszolvált kezdés még megmagyarázott pár dolgot, ahogy Az utolsó ölelés Hitchcock-omázsa is
illett a képbe, ám igazán egyik sem magyarázta, hogyan volt képes a hóbortos
humorú, sokszereplős szatírák és epizodikus szerkezetű dramedyk biztoskezű
mestere elkészíteni minden idők egyik leghatásosabb filmjét, a pszichohorror
modern klasszikusát, hatalmas anyagi siker mellett az öt legrangosabb
Oscar-díjat is learatva (a Száll a kakukk
fészkére óta először és máig utoljára).
Pedig Demme nem tagadta
meg korábbi önmagát és a spanyolviaszt sem találta fel a Thomas
Harris-adaptáció megrendezésekor. Tökéletes ritmusérzékkel, egyedülállóan magas
szakmai színvonalon, stílusának legtöbb elemét (különösen a fiatalabb filmesek
által annyira irigyelt és előszeretettel másolt „nézővel szemezős” premier
plánokat) megtartva készítette el a filmet, melynek legfőbb érdeme, hogy nem
próbálja megjavítani azt, ami el sem romlott, azaz nem tesz erőszakot Harris
mesteri regényén. Ihletett színészválasztás és -vezetés, bevállalós, mégsem
hatásvadász rendezés, tökéletes operatőri munka, vágás és zene szolgálta az
erős, felkavaró részletekben gazdag történetet, amitől senki sem várt sokat
(akkor talán nem is Demme kapja a munkát), mégis elért szinte mindent, amit egy
mozi elérhet.
Ahogy az lenni szokott,
a friss Oscar-díjas rendező a teljesítménye jutalmaként lehetőséget kapott egy
költségesebb és hozzá közelebb álló mozi elkészítésére, ami Demme esetében a
visszatérést jelentette a személyesebb, társadalmi kérdéseket vizsgáló művekhez
– azok finom humora nélkül, jóval nagyobb becsvággyal. Az AIDS problémájával
foglalkozó első jelentős hollywoodi film, a Philadelphia
nehéz témája ellenére kis híján megismételte elődje sikerét, záporoztak rá a
jelölések és dollármilliók.
Ezen a ponton dönthetett
volna úgy Jonathan Demme, hogy két slágerfilmje közül az első nyomán elindul a
spielbergizálódás útján, vagy a második komolyságához ragaszkodik, és az új
Oliver Stone próbál lenni. Valami mást akart. Leginkább egyiket sem a
felsoroltak közül. A kortárs popzene rajongójaként visszatért a zenés videókhoz
(Neil Young, Bruce Springsteen, Robyn Hitchcock), rendezett a tévének (SUBWAYStories: Tales from the Underground),
producere lett régi és új barátok projektjeinek (Amos és Andrew bilincsben, Kék
ördög, Nyomul a banda), vagyis
azt csinálta, amit a sztárrá válás előtt hosszú ideig. Nyilván minden
nagyköltségvetésű produkció forgatókönyvét felajánlották neki öt éven át,
különös tekintettel a nyomasztó thrillerekre és felkavaró betegségekkel
foglalkozó drámákra, ő mégis egy olyan filmmel tért vissza, ami 80 milliós
költségvetése ellenére inkább volt empatikus gesztus és politikai nyilatkozat,
mint valódi blockbuster-aspiráns.
Sejthették az alkotók
is, hogy a Toni Morrison Pulitzer-díjas regényét feldolgozó Rabszolgalelkek rizikós vállalkozás, de
mintha csak Demme lett volna igazán tisztában ezzel (ő már az első négy hét 22
milliós bevételét is komoly fegyverténynek érezte), Oprah Winfrey
főszereplő-producer szabályosan depresszióba esett a kudarctól. Más rendező ilyen
bukás után fontosnak érzi, hogy megerősítse korábbi pozícióját Hollywoodban, egyszersmind
bebizonyítsa, hogy még mindig beszéli a nagyközönség nyelvét – Demme-t mintha
ez foglalkoztatta volna a legkevésbé: megint többéves szünetet tartott, hogy
aztán egy valószínűtlen filmmel térjen vissza.
Jonathan harmadik élete
A Hitchcock világát a
mester szintjén és sok humorral imitáló Amerikai
fogócska remake-je ideális projekt lehet bárkinek, aki egy jól kipróbált
alapanyaggal próbál ismét bevágódni az Álomgyárban. Éppen csak nem szabad a
párizsi helyszín miatt a francia új hullám felé intézett szerelmi vallomást faragni
belőle, vagy ha már mégis, ügyelni kell a visszafogottságra, az arányokra (ez
nem mellesleg Demme egyik nagy érdeme volt évtizedeken át). A Charlie kettős élete sajnos nem quirky, hanem kínos lett, ezen felül
erőltetett és ihlettelen, nem csoda, hogy még a főszereplője és egyik forgatókönyvírója
is megtagadta (Mark Wahlberg a legrosszabb filmjének nevezte, az eredeti filmet
is jegyző Peter Stone pedig álnéven tűnik fel a stáblistán).
Jóval sikerültebb – még
ha nem is annyira felszabadult – a két évvel később bemutatott A mandzsúriai jelölt, ami szintén
remake, John Frankenheimer klasszikus politikai thrillerének (egyben Richard Condon
regényének) feldolgozása a régi barát Denzel Washington főszereplésével. És
ezzel a jól fogadott, de az eredetit egyértelműen alulmúló, anyagilag éppen
csak sikeres művel érdemben véget is ért Jonathan Demme hollywoodi karrierje. Továbbra
is aktív maradt, politikai dokumentumfilmeket és zenés videókat rendezett,
tévésorozatok epizódjai és produceri munkák fűződnek a nevéhez, de játékfilmes
karrierje már csak három „kis” filmre korlátozódott.
Igaz, ezek újfent
személyes, ambiciózus alkotások, melyek egyszerre idézik a Corman-féle bérmunkák
után saját hangjára találó ifjú alkotót és az időskoruk ellenére új kihívásokat
kereső művészek elszántságát. Demme Jenny Lumet forgatókönyve alapján forgatta
a leginkább Dogma-filmre emlékeztető Rachel
esküvőjét, ami a legszélesebb körű kritikai elismerést hozta neki A bárányok hallgatnak óta, teljesen
megérdemelten. Hasonlóan megbecsült, bár anyagi értelemben jóval sikertelenebb
mű volt a The Master Builder, ami
tulajdonképpen érthető: egy 120 éves Ibsen-dráma moziváltozata karakterszínészekkel
a főszerepben ritkán robbant kasszát. Még a hattyúdal, a Meryl Streep
főszereplésével készült Dübörög a szív
nevezhető a leginkább közönségbarátnak a rendező őszikéi közül, és bizony ez is
messze van azoktól a produkcióktól, amikre éppen csak igent kellett volna
mondania, hogy nagyon könnyen keressen nagyon sok pénzt (különös tekintettel a
súlyos gázsival kecsegtető Hannibalra,
amit Demme olyan okok miatt utasított vissza, amiket egy átlagos hollywoodi
rendező meg sem ért).
*
„73 évesen elhunyt A bárányok hallgatnak Oscar-díjas
rendezője” – írják a lapok, portálok, és miközben teljesen igazuk van, hiszen
minden részlet pontos, nagyobbat nem is tévedhetnének. Nagyszerűsége ellenére a
Thomas Harris-adaptáció nem mond el sokkal többet Jonathan Demme művészetéről,
mint mondjuk a pályakezdő, részeredményei mellett is jóval gyengébb Börtönterror. Jonathan Demme elsősorban
nem thrillerrendező volt, sikerfilmek megbízható szállítója még annyira sem,
hanem olyan alkotó, aki képes akár
egy thrillert is kiválóan elkészíteni,
ráadásul úgy, hogy közben nem tagadja meg valódi önmagát. Demme valódi önmaga
1977-ben, a Citizens Band (alias Handle With Care) laza szerkezetű komédiájával
mutatkozott be a nagyközönségnek, ő készítette aztán többek között a Melvin és Howardot, a Stop Making Sense-t, az Úszás Kambodzsábát, a Valami vadságot, ő volt a producere az
elrabolt protézise után nyomozó rendőrről szóló Miami Blues-nak, ő állt a politikai elkötelezettségről árulkodó
dokumentumfilmek és eredeti képi világú zenés produkciók mögött.
A bárányok hallgatnak elsősorban
Thomas Harris és a színészek filmje, a Philadelphia
a színészeké és egy szörnyű betegség áldozataié, a Rabszolgalelkek leginkább Oprah Winfrey-é. Demme persze képes volt
átmenteni sok mindent ezekbe a nagy produkciókba: állandó tettestársait (Gary
Goetzman producert és filmzene-szakembert, Kenneth Utt producer-színészt, Tak
Fujimoto operatőrt, Charles Napier, Harry Northup, Dean Stockwell és Tracey
Walter színészeket, az állandó cameo-szereplő Roger Cormant, az epizodistaként
feltűnő rendező- és zenészhaverokat stb.), az egyedi zenehasználatot, a fura,
adott esetben bizarr figurák iránti vonzódást, a humanizmust és érzékenységet,
az erős női karaktereket, a sajátos, iróniát és fekete humort sem nélkülöző
humorérzéket, a kortárs Amerika jelenségei és lakosai iránti empatikus
érdeklődést, a steadycamen, kézikamerán és drámai közeliken alapuló képi
világot. Elsősorban ezek tették Demme-t Demme-vé, nem az a néhány – szinte
minden esetben színvonalasan és lelkiismeretesen megoldott – blockbuster, amit
elvállalt. Talán nem ő volt a legeredetibb és legkövetkezetesebb alkotó a
nyugati félteként, de még így is kivívta olyan ifjabb pályatársak elismerését,
mint Paul Thomas Anderson, Alexander Payne vagy Wes Anderson. Nem rombolta le a
régi szabályokat, nem írt újakat, mégis szinte mindig volt a nyilvánvaló
tehetségen túl is a műveiben valami. Valami különleges. Valami más.
Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1 átlag: 8 |
 |
|