KritikaJulietaHátborzongató bútorkatalógusVincze Teréz
Pedro Almodóvar ez alkalommal Alice Munro elbeszéléseiben
találta meg jellegzetes hőseit és motívumait.
A spanyol mozi biztos kezű mestere tavaly készült
filmjében, a tőle megszokott hangfekvésben és megbízható minőségben ismét női
sztorit mesél a felső-középosztálybeli Julietáról, akivel novellába illő,
jellegzetesen huszadik század végi dolgok esnek meg. Julieta élettörténete az
extrém és a totálisan hétköznapi között ingadozik – ahogy ezt is megszokhattuk
már Almodóvartól. Az alapanyagot ezúttal Alice Munro, a 2013-ban irodalmi
Nobel-díjjal kitüntetett kanadai novellaírónő, három, egymással cselekményében
eredetileg is összefüggő novellája képezi. A rendező a három novella
filmtörténetté összegyúrásában a főhős naplóíró-visszaemlékező tevékenységét
teszi meg vezérfonálnak, így flashback-ekben tárulnak fel a múlt hol kevésbé,
hol erőteljesebben hátborzongató és drámai epizódjai. A felhasznált novellákban
feltűnő motívumok – a rejtélyes és érthetetlen öngyilkosság, idegenek a vonaton
szerelembe esnek, hűtlenség, tragikus halál a tengeren, spirituális szekta
által szétszakított család, váratlan találkozás feltépte sebek – első ránézésre
mind jellegzetesen Almodóvar-szerűnek tűnnek.
Ez a film pedig egy kimondottan tipikus Almodóvar film,
nem különösebben kiemelkedő, nem különösebben emlékezetes, egy a sok „almodóvaros”
hangulatú, kinézetű és atmoszférájú darab közül. A hősök nem igazán
hasonlítanak valódi emberekre, inkább meseszerű figurák, egyenletesre csiszolt
felszínnel, karakteres vonásokkal, melyek éppen, centire kiszámítottan,
alkalmasak a modern mesei fordulatok eljátszására, megtestesítésére. Mindez nem
meglepő, nem szokatlan, hiszen Almodóvar figurái általában ilyenek –
divatlapokra és reklámokra emlékeztető sminkben, frizurával és öltözékben
jelennek meg, alternatív zenekar divattudatos énekesnőjének néznek ki még akkor
is, ha klasszika filológiát tanítanak és Nietzschét olvasnak a vonaton. Mindent
egyenletesen bevon a nagyon dizájnos Almodóvar-szerűség, ami képes akár teljes
filmeket olyanná varázsolni, mintha egy IKEA katalógust lapozgatnánk, amiben
néha fura és hátborzongató részletek bukkannak fel a hátsó szobában. Persze
nagyon is tudatos ez Almodóvarnál, részben ezért is szeretjük. Ebben a filmben
néha szinte már az önparódia szintjére fokozza e mozgóképdizájnt, elég ha csak
a nyitó és a záró képet szemügyre vesszük: a film egy lágyan mozgó, finom vörös
kelme hosszan mutatott közelijével indul, bármely öblítő-reklámban helye lenne
(de hogy itt mi értelme van, rejtély); a zárókép hegyvidéki tája pedig
leginkább egy utazási katalógusra emlékeztet.
Szórakozik velünk a derék mester, vagy komolyan gondolja?
Nyilván pont ez a lényege a hatásmechanizmusnak, amire Almodóvar munkái
építenek: nem érdemes ilyesmit kérdezni. Az efféle kérdések értelmetlenné
tételére szolgálnak nála az olyan reflexív csavarok, amelyek eltávolítják,
többszörös keretbe helyezik az emberi cselekvéseket, például a szereplők
tevékenységén keresztül: filmrendezés, forgatókönyvírás, regényírás, naplóírás.
A nehezebb kérdés az, hogy pontosan mi és hogyan teszi
ezt a jól bejáratott dizájn- és dramaturgia-gépezetet néha emlékezetes filmmé,
máskor önmaga paródiájának látszó, egyenletesen kattogó, csillogó felszínű
ürességgé. Ez a mostani film sajnos az utóbbi kategóriába tartozik:
sormintaként tölti ki színes kosztümökkel és karakteres arcú spanyol színészekkel
az üres időt az Almodóvar-hangulatra vágyó mozinéző számára addig is, amíg valami
eredeti és érdekes mondandója támad a mesternek.
JULIETA (Julieta) – spanyol, 2016. Rendezte: Pedro Almodóvar.
Írta: Alice Munro
elbeszéléseiből Pedro Almodóvar.
Kép: Jean-Claude
Larrieu. Zene: Alberto Iglesias. Szereplők: Emma Suárez (Julieta), Adriana Ugarte (A fiatal Julieta), Michelle Jenner (Beatriz), Darío Grandinetti (Lorenzo). Gyártó: Sony
Pictures Classic, Echo Lake
Entertainment. Forgalmazó: Cinetel. Szinkronizált. 99 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 4 átlag: 6.25 |
 |
|
