KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
   2022/január
MAGYAR PANTHEON
• Tompa Andrea: Meztelen arccal Törőcsik Mari a színpadon
• Kelecsényi László: „Csoda, hogy élek” Beszélgetés Törőcsik Marival
KÖZÖSSÉGI MÉDIA
• Soós Tamás Dénes: A fogyasztók öntudatra ébredése Kerekasztal-beszélgetés a közösségi médiáról
• Kovács Gellért: Farkas a cseten Csapda a neten
• Sós Áron Árpád: A social media hatalma Clickbait
ÚJ RAJ
• Bartai Dóra: Az érzékenység monopóliuma Mia Hansen-Løve
KORTÁRS DALLAMOK: FILMMUSICAL
• Alföldi Nóra: „Evvel a dalban mondom el” Művészfilmes musicalek
• Varró Attila: Színes nyomor New York-i musicalek
• Déri Zsolt: Szikraszilárdság The Sparks Brothers
• Vincze Teréz: Nyolc óra Beatles The Beatles: Get Back
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Méhek és földrengések Minimalista horror-zene
ANIMÁCIÓ
• Pauló-Varga Ákos: Terhelt viszonyok Primanima 2021
• Kránicz Bence: Toldi szelleme Jankovics Marcell: Toldi
TÉVÉSOROZATOK
• Hegyi Gyula: A múlt utóélete Orosz történelmi tévésorozatok
• Teszár Dávid: Adósrabszolgák viadala Hwang Dong-hyuk: Nyerd meg az életed
DOKU-ZÓNA
• Boronyák Rita: A szabadság színei Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Filmfesztivál
• Bartal Dóra: Női terekben Beszélgetés Kőrösi Mátéval
• Margitházi Beja: Nem harcolni nem lehet Franz Böhm: Dear Future Children
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Trauma és bosszú Sitges
• Bakos Gábor: A képpé vált látvány Szolnok
KÖNYV
• Fekete Tamás: Alfred Hitchcock tizenkét élete Alfred Hitchcock bemutatva
• Endrényi Krisztina: Iustitia és a múzsák Film és jog a gyakorlatban
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: A fóbia mögötti vágy Jane Campion: A kutya karmai közt
KRITIKA
• Baski Sándor: Kapcsolatok Oslóban Joachim Trier: A világ legrosszabb embere
• Fekete Tamás: Kiskarácsony Tiszeker Dániel: Nagykarácsony
• Gyenge Zsolt: Önző férfiak Beszélgetés Lőrincz Nándorral és Nagy Bálinttal
MOZI
• Rudas Dóra: Az örökbeadás
• Gyenge Zsolt: Legjobb tudomásom szerint
• Bárány Bence: Richard király
• Pozsonyi Janka: Aline – A szerelem hangja
• Kovács Kata: Mézes szivar
• Huber Zoltán: Családi testcsere
• Benke Attila: Az oltalmazó
• Kovács Gellért: A Gucci-ház
• Herczeg Zsófia: Encanto
STREAMLINE MOZI
• Roboz Gábor: Az apa
• Baski Sándor: Rajongás
• Huber Zoltán: Stillwater
• Pethő Réka: Louis Wain
• Lichter Péter: A világítótorony
• Nagy V. Gergő: A dicsőség órája
• Varró Attila: A hazug lány
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tévésorozatok

Orosz történelmi tévésorozatok

A múlt utóélete

Hegyi Gyula

A múlt értelmezése az oroszokat is megosztja, de elfogulatlanabbul és árnyaltabban tudják filmre vinni ellentmondásos történelmi alakjaikat.

 

Az orosz propaganda tartalmáról és hatásosságáról megoszlanak a vélemények. Van azonban egy olyan szektora, amely mentes a direkt politikától, és igazi örömet szerezhet a filmbarátoknak. A YouTube csatornára sok száz orosz és szovjet filmet feltöltöttek ingyenes megtekintésre, ráadásul angol felirattal. A cári korszak némafilmjeitől az avantgárd remekműveken és a sztálini korszak betonnehéz klasszikusain át egészen a hruscsovi enyhülés és a mai, kommersz világ alkotásaiig. Több tucat tévésorozat is felkerült a YouTube-ra, ezek legtöbbjéhez szintén készült angol nyelvű felirat, magam a pandémia hosszú otthoni estéin fedeztem fel őket. A sorozatok között vannak bűnügyi filmek, szerelmi melodrámák és nagy számban második világháborús történetek.

Külön kategóriát alkotnak azok a sorozatok, amelyek egy valós személy életén keresztül, többé-kevésbé a történeti hitelességre törekedve dolgozzák fel a huszadik század orosz történelmét. Számunkra talán a Nesztor Mahno kilenc élete című tizenkét részes sorozat témája a leginkább egzotikus. Mahno anarcho-kommunista ukrán parasztlegény volt, aki – mint oly sokan – a cári börtönökben lett tudatos forradalmár. Az orosz forradalmak és a polgárháború véres forgatagában Ukrajna délkeleti részén, egy körülbelül kétmillió ember lakta területen négy éven át, 1917 és 1921 között tartotta fent a maga „anarchista köztársaságát”. Bár Mahno szívesen hivatkozott Marxra, célja lényegében a saját földjükön gazdálkodó kisparasztok önigazgató társadalma volt. A sorozatban van szerelmi szál, sok lövöldözés, lovas attrakció, de a politikai anarchizmus lényegét is sikerül bemutatnia. Egy jelenetben Mahno cellatársaival a kommunizmus marxi és anarchista értelmezésén vitatkozik, egy másikban magával Leninnel vív szellemi párbajt. Ezek a viták persze leegyszerűsített módon, de hitelesen dokumentált eseményekre épülnek. Ma különösen érdekes az ukránnak született, de ukránul nem beszélő Mahno viszonya saját szűkebb hazájához. Bár ő etnikai különbség nélkül az egész hatalmas birodalom népeit akarta – a maga hite szerint – felszabadítani, csak az ukrán területeken akadtak követői.

A címszerepet játszó Pavel Gyerejanko igazi sorozatszínész, bár nem a szó pejoratív értelmében. Más sorozatokban Nagy Katalin cárnő szerencsétlen sorsú férjét, illetve egy, a Gulágról önkéntesként a frontra kerülő köztörvényest is eljátszott, de színpadi sikerei is vannak. A produkció az igazi Mahnóhoz való fizikai hasonlóságát is kihasználja, többször bevillantják az anarchista vezérről készült eredeti híradófelvételeket. Hiteles a történet lezárása is. Mahno, aki egyébként az „Anarchia mama szereti a fiait” című anarchista himnusz szerzője is, ugyanúgy Párizsban, keserű száműzetésben halt meg, mint gyűlölt ősellenségei, a fehér emigránsok. Rokonszenves az amúgy látványos kiállítású, fordulatos sorozat (rendező Nyikolaj Kaptan) történelemszemlélete is, amely meglehetősen idegen a mai magyarországi „emlékezetpolitikától”. A sorozat nem ideologizál, nem ítélkezik, nem szentekről és ördögökről szól. „Batyko Mahno” erényei és hibái éppúgy felvillannak benne, mint ahogy Lenin, Trockij és más bolsevik vezetők megjelenítése is mentes az elvakult propagandától. Az orosz polgárháború megidézésében sokan már a szovjet időkben is túlléptek a sematizmuson. A kétszer is megfilmesített A negyvenegyedik, Bulgakov Fehér Gárdája vagy a Csendes Don a fehéreket is hús-vér, esetenként rokonszenves emberként mutatja be. A fehérek és vörösök között a maguk igazért küzdő „zöldek” – nagyobbrészt egyszerű parasztok – azonban mind a szovjet, mind a fehér emigráns köztudatban primitív banditaként jelentek meg. A Mahno kilenc élete ezt a tabut dönti le, azokról a parasztokról szól, akik nem akartak passzív elszenvedői lenni az urak és elvtársak polgárháborújának. A produkció másik tanulsága, hogy egy olyan, látszólag elvont témáról is készíthető sikeres tévésorozat, mint a politikai anarchizmus.

Tévésorozat készült a sztálini világ három különleges sorsú, de eddig filmre nem vitt szereplőjéről is. A Zsukov az ismert hadvezér, A népek atyjának fia a kisebbik Sztálin-fiú, a Vlaszik pedig Sztálin mindenható testőre élettörténetét dolgozza fel. De azt is mondhatnánk, hogy mindháromnak Sztálin a valódi főszereplője, hiszen a ő démoni személyisége határozza meg e három szereplő (és egész népek) sorsát. Egy népszerű, tízmilliókhoz eljutó tévés Sztálin-sorozatra Oroszországban azonban még nem érkezett el az idő, hiszen megítélése szélsőségesen ellentmondásos. Mahno, vagy akár Lenin esetében megkerülhető a végső „jó vagy rossz” kérdése. Sztálinnál azonban egyfelől borzalmas bűnei és másfelől a második világháború megnyerése olyan ellensúlyt képeznek, amely megítéléséről a mai Oroszországban aligha lehet konszenzust kialakítani.

Időrendben először a Zsukov készült el 2012-ben. A tizenkét részes sorozat 1945 májusában kezdődik, amikorra a Szovjetunió és személyesen Zsukov marsall már megnyerte a második világháborút. Zsukov a felszabadított/megszállt németországi szovjet zóna vezetőjeként politikusi képességeit is bebizonyította. Sikeresen szervezte újjá az életet, saját jelszava az volt, „gyűlöld a nácikat, de tiszteld a német népet”. Az amúgy szintén éhező Szovjetunióból élelmiszert szállíttatott Németországba, és jó kapcsolatokat épített ki amerikai parancsnok-társával, Dwight Eisenhowerrel, aki később amerikai elnök is lett. Mindez természetesen felkeltette Sztálin gyanakvását, hiszen Zsukovban potenciális kihívót látott. Zsukov barátai, tábornok társai közül többeket letartóztattak, megkínoztak, de a diktátor végül mégsem szánta el magát egy koncepciós Zsukov-perre. A nagy hadvezér vidéki garnizonokba került parancsokként. Hruscsov hívására tért vissza a nagypolitikába, ő biztosította katonailag Berija letartóztatását, majd egy évtizeddel később Hruscsov leváltását is.

Az említett négy sorozat közül ez a leggyengébb. Alekszej Muradov rendezésében Zsukov egy minden gáncs nélküli, legendás hős, aki végigszenvedi az életét a politika és saját családja áskálódásai miatt. Szerencsére annál hitelesebb a világháború utáni szovjet mindennapok és a megtorló gépezet bemutatása, a kivételezett elitből a börtön kínzókamráiba kerülő emberek sorsa, olyan mára elfelejtett figurák megjelenítése, mint Abakumov, Berija, Bugyonij és mások. A Sztálint alakító Anatolij Dzivajev megjelenésekor még a mai néző is átélheti azt a félelmet, amit a diktátor könyörtelensége és gyors hangulatváltozása váltott ki a környezetéből. Egyszerre félelmetes és zseniális az a jelenet, amelyben Sztálin macska-egér játékot játszik Abakumov államvédelmi miniszterrel egy szerencsétlen asszony sorsával példálózva. Sztálin látszólag lebeszélné Abakumovot egy népszerű énekesnő, valódi nevén Ligyija Ruszlanova letartóztatásáról („maga fog helyette énekelni a színpadon?”), majd egy hirtelen fordulattal („végül is mindenki tud énekelni”) mégis kiadja a burkolt parancsot. Mint a művészetben oly sokszor, a negatív szereplők megjelenítése itt is hitelesebb, mint a piedesztálra emelt főszereplőé. De a szovjet vezetés belső intrikáiról és az ötvenes-hatvanas évek orosz világáról többé-kevésbé hiteles képet kapunk.

A négy sorozat közül A népek atyjának fia című, ugyancsak 12 részes sorozatot kedveltem leginkább. A film főhőse Sztálin kisebbik fia, Vaszilij Sztálin. Vaszilijt Hruscsovék 1953-ban bebörtönözték, ahonnan hét év után szabadult, és 1962-ben, mindössze negyvenegy éves korában, krónikus alkoholistaként meghalt. A poszt-sztálini propagandában iszákos, korrupt, agresszív figuraként jelent meg, aki apja védernyője alatt zsarnokoskodott a környezetével. Ez a sorozat egyértelműen rehabilitálja, de nem gáncstalan hősként, hanem diktátor apja áldozataként, egy jobb sorsra érdemes, tehetséges fiatalemberként. Anyja, az önálló gondolkodású, intelligens Nagyezsda Allilujeva öngyilkossága után apja leginkább testőrére, Vlaszikra bízta a fiú nevelését. Saját szavai szerint annyira rettegett az apjától, hogy amikor a színe elé került, megszólalni is alig tudott. Anyja halálát, apjától való rettegését kamaszkori vagánykodással próbálta ellensúlyozni, majd vadászpilóta lett belőle.

Szergej Ginzburg finom és érzékeny rendezésében Vaszilij az árvaság, a hatalmas és rettegett apa, a kiváltságok és a szigorú elvárások, a könnyű nők és az ital sokszoros csapdájából nem tud kikeveredni. Egyetlen kitörési lehetősége a háború lenne, de miután bátyja német fogságba kerül, apja eltiltja a veszélyes vadászrepülői kalandoktól. Így, mintegy mellesleg, felkarolja és világszínvonalra viszi a Szovjetunióban a jéghokit. Jellegzetes szovjet módon legfőbb „edzői” módszere a lakáskiutalás volt, amivel a legjobb játékosokat sikerült a légierő csapatába csábítania.

Egy ilyen sorozat sorsa már a címszereplő kiválasztásakor eldől. Vaszilijt a kiváló színpadi színészként is ismert, nagyon rokonszenves, a forgatáskor még huszonéves Gyela Meszhi jeleníti meg. Jó két évtizedet átívelve mindig hiteles tud maradni, az a fajta férfi, aki sok rosszat elkövet életében, de mégis mentes marad az eredendő rosszakarattól, a gonoszságtól. Sztálint ebben a filmben is Anatolij Dzivajev alakítja. Jól érzékelteti, hogy Sztálin nemcsak rettegett diktátor, hanem híres manipulátor is volt, aki fia balhéin szeretett látványosan felháborodni, úgymond igazságot szolgáltatva a megsértett kisembereknek és felszarvazott férjeknek. A sorozat népszerűségének (az angol feliratos YouTube változatot is epizódokként öt-hét millióan nézték meg) nyilván belejátszik az, hogy a történelmi háttértől függetlenül is érzékenyen dolgozza fel a férfivá válás talán legproblémásabb részét, a domináns apához való viszonyt. Akit a téma jobban megérint és valamelyest ért oroszul, az ugyancsak a YouTube csatornán dokumentumfilmeket is találhat Vaszilij Sztálin életéről és utolsó, szomorú éveiről.

Vaszilij nevelője, pótapja a főszereplője a Vlaszik című, tizennégy részes sorozatnak. Nyikolaj Vlaszik a húszas években egy utcai merénylet során megmentette Sztálin életét, és ettől kezdve élete összefonódott a Sztálin-családéval. Tanúja volt Nagyezsda öngyilkosságának, és segített eltitkolni az asszony halálának valódi körülményeit a gyerekek elől. Végtelen lojalitással szolgálta Sztálint, s amennyire egy nyers katonaember tehette, nevelte elvadult gyermekeit. Összeharapott foggal, de elviselte szeretője és barátai eltűnését a sztálini lágerekben, a mindenható szolgálat miatt lassan elvesztette minden emberi kapcsolatát, de akármennyire alkalmazkodott is gazdájához, 1952-ben a súlyosan paranoiás Sztálin őt is letartóztatta.

A sorozat két szempontból érdekes. Egyrészt közvetlen közelről mutatja be Sztálin és a hatalmi elit mindennapjait. Ez a kör Nagyezsda Allilujeva öngyilkossága után egyre ridegebbé vált, mindenki rettegett a diktátortól, aki élete végére maga is rettegni kezdett a környezetétől. Hiteles jelenetek érzékeltetik a híres és a történelmi visszaemlékezésekben felidézett sztálini ivászatok, „baráti” vacsorák rettegéssel teljes légkörét. Másrészt lélektanilag is figyelemre méltó, hogy a hosszú, összesen hat óránál hosszabb, népszerűnek szánt sorozat egyáltalán nem igyekszik rokonszenvessé tenni főhősét. Robert Musil regénycímével élve és Lavrentyij Milovanov megformálásában Vlaszik egy „tulajdonságok nélküli ember”. Vérbeli katona, akinek élete csak a szolgálatról szól.

A sorozat egyik legértékesebb jelenetében a várható letartóztatása előtt, már bukott emberként lágerparancsnokká kinevezett Vlaszik találkozik egykori szeretőjével. A könnyűvérű kis színésznő egykor vesztére túl közel került egy koncepciós per majdani fővádlottjához, s így belekerült a megtorlás pokoli gépezetébe. Másfél évtizeddel később kivert foggal, megcsúnyulva és jelentéktelen asszonyként találkozik a még tábornoki egyenruhás Vlaszikkal. De a lágerben talált magának egy társat, akivel szeretik és becsülik egymást. Már régen megbocsájtotta Vlasziknak, hogy az nem mentette meg a börtöntől. Inkább szánja, mert látja rajta a magányt, és érzi a férfi közeli vesztét. Ebben a csodálatos jelenetben eltűnik a politika, az ideológia, és a maga orosz mélységével jelenik meg a bűn, a bűnhődés és a szánalom hármassága. Sokkoló az a jelenet is, amelyben az öreg Sztálin visszaemlékezik egykori áldozataira. Előveszi a kiváló újságíró, Radek titkos naplóját, amelynek átadásával Jezsov jelentette fel nála és küldte halálba Radeket, hogy aztán ő is elpusztuljon a következő perben. „Ha összefogtak volna ellenem ahelyett, hogy feljelentgetik egymást...” – meditál a múltról a diktátor Vlasziknak, akit aztán hamarosan szintén a börtönbe küld.

A mai Oroszországban az emlékezetpolitika bizonyos értelemben plurálisabb, mint Magyarországon. II. Miklós cár és Lenin, a fehérek és a vörösök kultusza megfér benne egymással. Képviselői ott ülnek a Dumában, és ha egymást gyűlölik is, Putyin rendszerét jobb híján elfogadják. Az egyetlen tabu az úgynevezett Nagy Honvédő Háború, amelynek kultuszát tilos kikezdeni. E sorozatok azért tudnak mentesek maradni a sematizmustól, mert egyáltalán nem, vagy csak érintőlegesen foglalkoznak ezzel a tragikusan nehéz témával.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2022/01 36-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15194