KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Annie Hall

A született szemüveges

Bikácsy Gergely

 

A gőzmozdonyt lehet, hogy Stephenson, de a vonatot Lumière találta föl.

Mint ahogy a Bohócot sem a cirkusz, hanem a film tette halhatatlanná. A sírás tragikumával terhes nevetés moziban hallatszott először, minden moziban, ahol Chaplin- vagy Buster Keaton-filmeket játszottak a húszas évek közepén.

Chaplin csámpás kis figurája az életéért küzdött. Mielőtt éhen halt volna, megette a bakancsát, mielőtt medve falta volna föl, még birkóznia kellett egy dühöngő góliáttal. Dagadt rendőrök kergették, és vad örömkatonák cipelték a lövészárokba. Buster Keatont általában egy egész korszerű hadigépezet vette célba, s örülhetett, ha csak családi vérbosszú fenyegette.

A Bodográf-mozgóban, a világ összes Bodográf-mozgójában ülő nézők számára nemigen kellett „értelmezni” ezt a humort: mélységét saját életük hitelesítette.

„Finomul a kín...”

Hulot urat már senki sem bántja, csak éppen elszabadulnak körülötte a tárgyak, csak éppen nincs kihez szólnia, csak éppen a világ látszik teljesen értelmetlennek, hála a csodagépeknek, csodaautóknak, csodakorszaknak.

Finomul a kín, de a burleszk a halálfélelem elleni harc naplója marad. Woody Allen első jelentős filmjében gyönyörű orosz tájban jelent meg, óriástermetű vitéz kozákok között menetelt Napóleon ágyúcsöveivel szembe. „Megvédjük szent Oroszföldet” mennydörgött rá biztatóan az egyik büszke kozák. Igen, ez a Háború és béke-paródia (Szerelem és halál), legalábbis indításával még közvetlenül kapcsolódott a Chaplin-hagyományhoz. Igaz, a film további részében Woody Allen leginkább Freudról, Tolsztojról, általában az orosz irodalomról és a halálról beszélt (közvetlenül a nézőnek, bele a kamerába). Végigbeszélte a filmet.

Most, az Annie Hallban már a bevezető nagy monológban elhangzik a bécsi pszichiáter neve. Aztán elhangzik néhány válogatott zsidó vicc is. Freudról könyvtárnyi szakirodalom jelent meg, s a zsidó viccet is elemezték már tudós történészek. Ráadásul a filmburleszknek is megvan a maga szakirodalma. Ez utóbbinak alaptétele, hogy jó filmvígjátéknak a humora nem lehet alapvetően verbális, nem épülhet a beszédre, az elmondott viccekre.

Chaplin és Buster Keaton nemigen beszélt.

Woody Allen megállás nélkül vicceket mesél. És mit tegyünk: mégis Chaplin utódjának látjuk. Beszéde ellenére is, meg annak ellenére is, hogy filmbeli figurája épp csak némi külsőségben emlékeztet Chaplinre: mondjuk azért, mert „kicsi”. Meg „gátlásos”.

Elhanyagolható hasonlatosság, ha közben figurája teljesen más: nem szegény, nem üldözik, nem „egyszerű kisember”. Szemüveges értelmiségi. A Tolsztoj-paródiában is csak ürügy volt a blickfangos indítás, itt, az Annie Hallban igazi környezetében játssza el ugyanazt.

Alvy Singernek hívják, s a női főszereplővel, Diane Keatonnal együtt alig leplezetten önéletrajzi fogantatású a film. Alvy Singer nem éhezik. Viszont tizenöt éve jár pszichoanalitikushoz. Ki tagadná, hogy bizonyára az előbbi a rosszabb. De az utóbbi is szolgáltat annyi szenvedést, hogy humorrá nemesüljön.

„Isten, Shakespeare és én” – mondja Woody Allen egyik könyvének francia címe. Nem adja alább: Isten, a Halál, a Szex és a Szerelem. A legfontosabb dolgokon akar nevetni. S így önmagán is.

Az Annie Hall egy mai nagyvárosi értelmiségi férfi nevetséges szerelmeinek története. Az Annie Hall egy különös clown szomorú szerelmeinek története. Arról szól, hogy a világon kevés jobb dolog van a könyveknél, filmeknél, lemezeknél, a sajáttá vált kultúránál, a gondolkodó életnél. És arról szól, amit a film egyik jelenetében Alvy Singer ki is mond: „Mégis, a legjobb az volna, hogy míg a nagyokosok ott lent a könyvtárteremben olyan okosan vitatkoznak a művészetről, mi itt egy hatalmasat kefélnénk...”

Intellektuális humor? Az, mert minden mély humor csak a halált és a szexet veheti célba. Profán humor? Woody Allennél profánabbul már nehéz volna szerelemről beszélni. Egészen odáig elmegy, hogy nincs gondolata, ami ne a halálról szólna. Freud elmélete szerint a vicc felszabadít a szexuális és a haláltabu tilalma alól. Freud elmélete nem más, mint Woody Allen gyakorlata: kimondani, kimondani mindent, az elmondhatatlant, a halálfélelmet és a szexuális vágyat.

Védőpajzs a műveltség, de a művelt ember olykor szívesen ledobná magáról: „Már megint egy Balzac-regény” – mondja a szeretkezés utáni pillanatban a szemüveges clown, s van ez olyan groteszkül tragikomikus, mint Chaplin udvarlása az Aranylázban. A gátlásosság nem a nép egyszerű, tanulatlan gyermekeinek kiváltsága: a film talán legemlékezetesebb pillanata Alvy első látogatása Annie Hallnál: soha ennyi intellektuális halandzsát, és soha mögötte ennyi szűkölő szeretetigényt.

Egyébként az egész jelenetet (kezdve a teniszjátéktól) tanítani kellene a filmiskolákon, színésziskolákon. S általában: hogy ez a téma ne maradjon magánügy (vagy réteggond,), az intellektualizmus mellett szükség van a profi bohócra és a profi filmcsinálóra. No meg (ezzel kellene kezdeni) a profi forgatókönyvíróra. Woody Allen mindhárom szakmában hivatásos. Profi és elhivatott egyszerre. Tudjuk, gegmenként kezdte, társíró és parodista volt később. Jót nevettem egy nyilatkozatán, melyben elmondta, hogy versenyszerűen bokszolt. Jobban már csak akkor nevettem, mikor kiderült, hogy valóban bokszolt. Ekkor lett a viccből – humor. Artisztikus képzettség nélkül ugyanis nem tudná eljátszani szemüveges, intellektuális figuráját.

Egyszer (a Filmvilág 1979/3–4. számában) írtam már arról, hogy minden dialógusnak, minden helyzetnek, sőt minden szóviccnek két-három rejtett rétege van a filmjeiben. A már említett tenisz utáni, s a lány lakásán zajló jeleneten mulathatunk Molnár Ferenc-darabot belelátva, s nevethetünk Ionescót vászonra képzelve. (S ráadásul mindez, még Chaplin is, csak hasonlat, mert Woody Allen teljesen önálló.)

Szóvicceket hallunk és pofonegyszerű komikus helyzeteket látunk. Mondjuk azt, hogy dadog, vagy azt, hogy minden nő körülötte magasabb nála. Aztán a vége felé kapiskáljuk, hogy Freudról meg a Halálról ő igenis csak dadogva és hadarva mondhat értelmeset. És kezdjük érezni, hogy ez a magas nő – alacsony férfi ellentét éppen csak része a többinek, a mélyebbeknek: brooklyni zsidófamília (az övé) – középosztálybeli vidéki protestáns família (Diane Keatoné).

Megtévesztő a filmnek minden hallatlan egyszerűséggel tálalt poénja és eleme. Legfőképpen a szőkésbarna és csodaszép amerikai nőtípus, Diane Keaton (Annie Hall). Úgy mosolyog, úgy „teszi magát”, olyan bután jelenik meg, mint valami harmadrangú Rita Hayworth. Én például vakítóan szőkének láttam a film végéig, s gondolom ez is a rendező trükkje volt – nem festék vagy smink tévesztett meg. Csak lassan döbbentem rá, Diane Keaton ugyanolyan ember, mint maga Woody Allen, még ha szép is. Szép és okos nőnek sem könnyebb, mint egy csúnya de okos férfinak.

Hogyan válik a viccből humor? A tudós humorelemző élete nagy tudományos művét írhatná meg az Annie Hall után. Magam, távol a tudománytól azt csodálom ebben a fajta művészetben, hogy milyen hallatlanul bonyolult dolgokat érint meg milyen végtelenül könnyedén és egyszerűen. Woody Allen is kötéltáncos, mint Chaplin a Cirkuszban majomkölykökkel a nyakában.

A világ is, a film is megváltozott. Charlie, a sétapálcás „kisember” boldogságot, pénzt és szerelmet nyert a filmek végén. Allen figurája olyan kétségbeesett és mélyen tragikus harcot vív érzelmi és szexuális boldogságáért, mint Chaplin az aranyért, mint Buster egy hadsereg ellen. Lehet nagyon művelt, lehet tengernyi könyve és lemeze, még talán lehetne olyan szép is, mint Annie Hall, nem lenne boldog. Küzdelme azért végtelenül humoros, mert hiábavaló.

Woody Allen szemüveges bohóca is az életéért küzd.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/06 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7832