KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi-isten Indiában

Robinson David

Londoni tudósítónk filmlevele

India különleges attrakciót jelent mindazoknak, akiket érdekel a film. Bár a termés 90 százaléka csupán az országhatáron belül jelent vonzerőt, a film körüli izgalom mégis Hollywood aranykorára emlékeztet. India talán a világ egyetlen olyan országa, ahol a mozi virágzik, és hálózata növekszik. A közönség kifogyhatatlan. Az indiaiak mindig szenvedélyes mozilátogatók voltak, és a tucatnál több nyelvet beszélő lakosság számára a filmnek a televízió egészen jelentéktelen vetélytársa.

A nagyvárosi mozik a nap minden órájában zsúfoltak, amikor sikeres filmeket vetítenek. Ha egy indiainak csupán két rúpiája van, nagy valószínűséggel az egyiket élelemre, a másikat mozijegyre költi. Még a legszegényebb falvakban is összekuporgatják az emberek a pénzüket, hogy azután családjukkal együtt fárasztó gyaloglás után elérjenek a legközelebbi vándormozi előadására.

Az indiai moziközönség esetenként a szó szoros értelmében isteníti a filmvászon hőseit. Egy néhány évvel ezelőtt készült szörnyűséges és a szakértelemnek nyomát sem viselő „mitológiai” film, a Jai Santoshi Maa, egy istennő csodatevéseit mutatta be, aki a jók és az ártatlanok védelmezője volt. A film akkora hatást gyakorolt a nézők képzeletére, hogy egymással vívott közelharc árán is meg akarták csókolni a filmvásznat, és a mozik előtt, ahol ezt a filmet vetítették, halomba gyűltek a virág- és gyümölcsadományok. Új isten lépett az amúgy is túlzsúfolt indiai panteonba.

A filmgyártás tehát virágzik. Tavaly 700 film készült a különböző államok mintegy tucatnyi filmgyárában, ugyanennyi nyelven. Bombay és a hindi film képviselte éveken át az indiai filmgyártás élvonalát. A múlt évben azonban a termés több mint fele már Dél-Indiában készült. Bombay filmgyártása a harmadik helyre esett vissza; a vezetést Kerala és Tamil Nadu állam vette át. Andra Pradesh állam egyre fejlődő filmgyártása még Bombay harmadik helyét is veszélyezteti.

A filmiparban óriási vagyonokat lehet keresni, annak ellenére, hogy a filmek 75 százalékát már készítésükkor veszteségesnek könyvelik el. Nemrégiben egy magazin az indiai filmgyártást „az ország legrakoncátlanabb és legtőkeigényesebb iparágának”, „India legszívósabb és legsikeresebb feketéző ügyletének” nevezte.

Ezek után nem meglepő, hogy ez az iparág nagy figyelemmel kíséri a politikai életet; az új Gandhi-kormány álláspontja a nagyiparosok további gazdagodásának szempontjából létfontosságú.

Ebben a filmőrült társadalomban maguk a filmsztárok is gyakran jelentős politikai személyiségek. A közelmúltban menesztett M. G. Ramechandren, Tamil Nadu állam minisztere, aki bár hatvanas éveinek derekán jár, hosszú ideig volt a Madrasban készült filmek romantikus szupersztárja. Bombayben a hindi sztárt, Dilip Kumart, a város seriffjévé választották. Egy másik korosodó hindi sztár, Dev Anand, Bombay filmeseiből alakult új politikai párt elnöke lett. Bár a párt első gyűlésén kétszázezren vettek részt, a sztárok ezúttal még lemondtak arról, hogy a legutóbbi választási küzdelmekben részt vegyenek.

Az Indiában évente megrendezett filmfesztivál – amelyet felváltva Új-Delhiben vagy más államok filmcentrumaiban tartanak – érthető módon nemzeti eseménynek számít. Idén a fesztivált Bangalore-ban tartották, ahol – a hazai szakértők szerint – az ország leglelkesebb moziközönsége található.

A lelkesedés – mint ezúttal bebizonyosodott – Igen kétélű dolog. Bangalore közönsége enyhén szólva nem lelkesedett a programért, amit egyébiránt bármelyik nemzetközi fesztivál megirigyelhetne, hiszen olyan filmek szerepeltek benne, mint a Maria Braun házassága, az Amatőr és az Éjszakai csavargók, valamint Satyajit Ray, Jean Renoir, Roman Polanski, Yousef Chahine és Gaál István filmjeiből készült válogatás.

Az izgalmasan dekadens, nem cenzúrázott nyugati filmek vetítésének híre keltette a legnagyobb várakozást, és a botrány csak akkor tört ki, amikor a reményekből csalódás lett. Amikor kiderült, hogy a Moi, Tin Tin, a New York, New York és az Utolsó valcer mentes mindenfajta szexjelenettől, a közönség leállíttatta a vetítést, összetörte a székeket, beverte az ablakokat és visszakövetelte a pénzét. Amikor a Renoir-válogatás keretében a La Marseillaise-t vetítették, a feldühödött közönség a vetítőfülkéhez vonult azzal az eltökélt szándékkal, hogy a filmtekercseken áll bosszút.

Az első néhány nap után azonban lecsillapodtak a kedélyek. Az arra vágyók másfelé kerestek erotikus örömöket; a közönség megmaradt része viszont érzékenyen reagált a nyugati filmekre, melyeknek zöme az általuk ismerttől igen eltérő világról szólt.

A külföldi látogató számára az esemény minden bizonnyal legérdekesebb része az immár hagyományosnak számító, évenkénti „Indiai Panoráma”, amelyet az adott év húsz legérdekesebb új filmjéből állítanak össze. A kommersz filmek mellett – amelyek túlnyomó többsége megerősíti azt az elterjedt nyugati álláspontot, miszerint az átlagos indiai film esztelen és végtelen, tele dalokkal és nagy érzelmekkel, anélkül, hogy egyetlen csók esne – vannak komoly és tanult rendezők, akiknek művei ma bátran kiállják a versenyt a világ bármely pontján.

Az indiai filmekről nyugaton szerzett benyomásokat háttérbe szorította a kitűnő Satyajit Ray, pedig őt megelőzően is készített például Bimal Roy és K. A. Abbas nemzetközi érdeklődést keltő filmeket. Ray-vel egyidőben két igen tehetséges rendező dolgozott Calcuttában, Mrinal Sen és a szerencsétlen sorsú Ritwik Ghattak (1924–1977).

Az elmúlt hat-hét év során új filmrendező generáció jelentkezett, akik közül sokan a Puna Film Intézetből kerültek ki, és a National Film Finance Corporation anyagi támogatásával készítik filmjeiket. Közülük Shyam Benegal, Girish Karnad, M. S. Sathyu és Mani Kaul ért el nemzetközi fesztiválsikereket, s ami ennél fontosabb, azt, hogy filmjeiket külföldi forgalmazásra is megvették. (Benegal igényes történelmi drámája, az 1850-es években játszódó Junoon, amely a brit gyarmatosítókkal szembeni indiai ellenállásról szól, és korábbi filmje, A szerep, ma is nagy kasszasiker Londonban.)

A tehetséges Benegal ezúttal nem szerepelt új filmmel a fesztiválon; a befutott rendezők közül egyedül Mrinal Sen jelentkezett új alkotással. Sen bizonyos fokig szerencsésebbnek mondható, mint Satyajit Ray, akinek egész pályafutása küzdelem azért, hogy utolérje saját nagysikerű első filmjét, az Apu trilógiát, amelyet húsz évvel ezelőtt készített. Sen egyenletesebb fejlődést mutat – minden filmje előrelépés és kísérlet, legutóbbi alkotása, az És csendesen telik el a nap, amely hasonló siker, mint a Királyi vadászat, a Falusi történet és a Pashuram, eddigi legjobbja. Gúnyosan tárja fel azokat a nehézségeket, amelyekkel India szegényedő középosztálya szembekerül. Ugyanez a téma jelentkezik Buddhadeb Das Gupta kiváló Keserű falat című filmjében, amelynek helyszíne ugyancsak Calcutta, s amely egy olyan családot mutat be, amely sok más ezerhez hasonlóan a jobb élet eleve kudarcra ítélt reményében jön Calcuttába. Das Gupta figurái elevenek és mondandója – a szegénység okozta szörnyű morális elaljasodásról – egyértelmű.

A bemutatott húsz film közül nem kevesebb mint nyolc volt elsőfilmes rendező munkája. A fiatal rendezők csoportja, amely a kommerszfilmgyártás hálózatán kívül dolgozik, nem tudatosan, vagy csoportosulási szándékkal, de létrehozott egy realista irányzatot. Filmjeikben általában a vidéki élettel foglalkoznak; gyakori témájuk a vallási bigottság nyomorító hatása (T. S. Nagabharana: Elsötétedés), a társadalmi szokások (T. S. Rangha: A feleség), a babonák (Bimal Dutt: A végzet madara), és a nők alárendelt helyzete (J. N. Naidu: Hajnal).

A realista ábrázolás kiterjed a múltbeli témákra is. Egy új bengáli rendező, Goutan Gosh, erőteljes történelmi látásmódot hoz Hazám (Maa Bhoomi) című klasszikus forradalmi filmjében. Haiderabad feudális uralkodója elleni harcot ábrázol egy paraszt szemén keresztül, akit a harcos politikai baloldallal kialakított kapcsolatai ébresztenek rá helyzetére. A film csattanója az a félreérthetetlen konklúzió, hogy harminchárom évvel India függetlenségének kivívása után még mindig létezik kizsákmányoló feudalizmus Andra Pradeshben, Haiderabad mai utódállamában.

A legfiatalabb nemzedék legérdekesebb rendezője a nem kevésbé realista G. Aravindan, Kerala államból, aki a mágia és a misztérium felélesztésével foglalkozik. 1977-ben készült Kanchana Sita című filmje nagy szenzációt keltett, mert barna bőrű parasztok leszármazottainak ábrázolta az indiai mitológia istenségeit. A sátor (Thampu, 1978) egy kis vándorcirkuszról szól, amelynek keményen dolgozó tagjai szorgosan szállítják a látványosságot a vidéken élőknek. Aravindan legújabb filmje, az Estappan (1980) egy különc portréja, aki varázsló vagy sarlatán, s aki egy keresztény falu lakóinak lelkét gyötri.

Aravindan Mumus (Kumatty) című tavaly készült filmje, amit egyébként gyerekeknek szánt, eddigi legérdekesebb alkotása. A címbeli Mumus egy furcsa öreg csavargó, aki álarcokkal és csengőkkel felszerelve megérkezik egy faluba, és sok furcsa dalt tud. A gyerekek akkor kezdenek megbarátkozni vele, amikor kiderül, hogy még tisztes ősz szakálla sem valódi. Még ezek után sem lepődnek meg túlságosan azon, hogy egy nap tréfából állatokká változtatja őket. Amikor azonban a varázslatot fel kellene oldani, egy dühödt fekete véreb elkergeti az egyik kisfiút, akit a Mumus korcs kutyává változtatott. A kisfiú kutyaélete tehát mindaddig folytatódik, amíg a Mumus egy napon visszatér, és attól kezdve boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Aravindan érzéke a mindennapok varázsa iránt, kortársainak tudatos társadalomkritikája, Ray, Sen és Benegal kiforrottabb, érettebb tehetsége jelzi, hogy számolni kell India mai filmművészetével.

 

László Zsófia fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/06 33-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7835