KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Adáshiba

Tévét néznek a tévében

Ökrös László

 

Ha valamiről, az Adáshibáról igazán elmondhatjuk, hogy sikeres színdarab. Nemcsak azért, mert annak idején olyan lelkesen fogadta a közönség és a kritika, hanem azért is, mert Szakonyi Károly komédiája a népszerűség mellé időtállónak látszó tekintélyt is szerzett. Két friss bizonyítékkal szolgálhatunk. Bekerült az aranykönyv-sorozatnak a felszabadulás utáni drámaírást összegező kötetébe, a Húsz drámába, legutóbb pedig a televízió hasonló szándékú drámai sorozatában, A magyar dráma harminc évében találkozhattunk vele. Mi a siker, ha nem ez? A népszerűség megtámogatva irodalomtudományi, szakmai elismeréssel.

De mi van ebben a komédiában ennyire föltűnő? Mi sikerének oka? A Bódog család, miközben legkisebb fiuk, Imrus születésnapjára készül, televíziót néz, s annyira elmerül a műsor szemlélésében és azokban az érzésekben, amelyeket a látottak idéznek föl, hogy nemcsak magában a családban lejátszódó életbevágó eseményeket képtelen befogadni és megérteni, de még az albérleti szobájából átlátogató Jézus Krisztust sem ismeri föl. Noha ott a helyszínen, a szemük láttára csodákat tesz. A vizet borrá változtatja. A béna szomszédot meggyógyítja. Szűcs úr, aki addig tehetetlenül ült járószékében, egy pillanat alatt föláll, és ugrálni kezd a televízió előtt. De senki sem figyel rá, sőt ő maga sem veszi észre, hogy hirtelen meggyógyult. Történhet bármi, a Bódog családot semmi sem rendíti meg. Nem veszik észre, mi van, mi játszódik le körülöttük.

Nagyjából ennyi a cselekmény. Nyilvánvaló, hogy a szerző a kispolgári magatartás fölött gúnyolódik. Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy milyen képtelenül belehabarodtunk a televízióba, hogy uralkodik rajtunk, érzéseinken, gondolatainkon, noha természetesen erről is, hanem elsősorban a kispolgár és a világ viszonyáról. Az Adáshiba azt mondja, a kispolgárt leginkább ennek a viszonynak a hibái, zavarai jellemzik. Amikor Szakonyi arról beszél, hogy Bódogék a köznapi érdekeikhez közvetlenül nem kapcsolható események jelentőségét, mint amilyen például Jézus Krisztus megjelenése, képtelenek fölfogni, ennek a zavarnak lényeges mozzanatára utal. A darab ebben meggyőző és hiteles.

Csakhogy az Adáshiba szerint a Bódog család ezenmód kezeli saját, közvetlen érdekeit is. Azt, hogy Vanda, elvált lányuk nincs már a trösztnél, pillanatnyilag munka nélkül áll a világban, hogy Imrus elhagyja a családot, éppúgy nem engedi közel magához, nem fogadja be, mint Krisztus csodatételeit. Ez azonban már nem kispolgári magatartás, sőt valójában annak éppen az ellentéte, hiszen a kispolgár viszonya saját érdekeihez köztudomásúan nagyon aktív. Ez csak egyszerű ostobaság, ütődöttség, emberi butaság. Az ostobaság és a kispolgáriság azonosítása nem is válik a darab javára.

Ám a közönség az első pillanattól fogva fütyült az ellentmondásokra. Élvezettel, gyönyörködve adta át magát a darabnak, és nemcsak mulatott a váratlan, szellemes fordulatokon, hanem – ezt érdemes megjegyezni, elég különös – szívesen ismert magára, saját hibáira az Adáshiba elemeiben. Ennyire ártalmatlan és elnéző volna a darab kritikája? Nem éppen. A közönséget a darab varázslata nyűgözte le. A korábban sok sematikus színdarabbal meggyötört közönség a Szakonyi komédiájának születése körüli időben tapasztalta először, hogy a mai írók is tudnak olyan jól megcsinált, fordulatos, pezsgő darabokat írni, mint a hajdaniak, mondjuk, akár Molnár Ferenc. Szakonyi, a mai író olyan tehetséggel, briliáns dramaturgiai tudással, megjelenítő-, ábrázolóképességgel beszélt a világról, hogy eleven erővel tudta fölidézni a magyar drámairodalomnak azt a régi korszakát, amelyet a közönség tündökletesnek tartott. Ez az akkoriban már nagyon várt élmény oly elsodró erővel jelentkezett, hogy elnyomott minden megfontolást, gyöngítette a jó színházi estékre szomjas közönség kritikai érzékét. Tagadhatatlan, hogy az Adáshiba kirobbanó sikerében ez is közrejátszott.

Van Szakonyinak egy ötlete vagy trükkje, ahogy tetszik, mindjárt a darab elején. Furcsa vibrálást, lebegést teremt vele. Az Adáshibában a szereplők tévét néznek. A szereplők számára a tévé, mármint a képernyő maga a nézőtér.

Színpad és nézőtér nélkül ez a különös hatás, természetesen, létrehozhatatlan. Ruszt József, a tévéjáték rendezője nem tehetett mást, beállított az egyetlen színhelyre, a Bódog család házának ebédlőjébe egy igazi tévékészüléket. Ezzel kicsit módosult, gyöngült a színdarab, földhözragadttá vált, szárnyalásának íve kisebb lett. Sajnos. De ezt a megoldást kényszerhelyzet szülte. A tévében csak így lehet tévét nézni.

Mit sem csökkent viszont a tévéjátékban a színdarabnak az a második megemelése, lebegtetése, ami Jézus Krisztus látogatása után következik. A tévé jóval közelebb van a földhöz, mint a színház, ez jellegének, természetének sajátossága. Ruszt József rendezésében mégis harmonikusan, zavaró felhangok nélkül került elénk a valóságnak és a valószerűtlennek az az egysége, amelyet Szakonyi az Adáshiba második részében olyan bravúrosan kidolgozott. Krisztus csodatételei nemcsak elfogadhatóan, hanem szinte azt mondhatnánk, reálisan jelentek meg az egyébként nagyon is köznapi, mindenféle földöntúlival ellentétes környezetben.

Az már viszont vitára ösztönzött, ahogyan a rendező a családfő, az öreg Bódog alakját értelmezte. A darab szerint Bódog nem egyszerűen kispolgár, hanem meglehetősen korlátolt, tájékozatlan, buta öregember, szentimentális, panaszkodó, fáradt. Ruszt ezt a szerepet a fiatalos és energikus Pataky Jenőre bízta. A szerep annyira ellentétes a kitűnő színész egyéniségével, karakterével, hogy Bódog panaszkodó szentimentalizmusát, öreges ütődöttségét nem is volt képes érzékeltetni. De mintha a rendező se nagyon erőltette volna ezt a dolgot.

Első pillantásra hibának látszik az is, hogy a Krisztussal kacérkodó Vanda szerepét egy babaarcú szépség helyett Hőgye Zsuzsa kapta. Ebben az esetben azonban a színésznő egyénisége és játéka meggyőz Ruszt választásának helyességéről.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/06 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7850