KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Az olasz televízió

Pártok, csatornák, jogszabályok

Gambetti Giacomo

 

A televíziós hálózat olyan helyzetben van ma Olaszországban, aminek nincs párja az egész világon. Az eredetiség, a rendhagyóság a rádióra is jellemző, mennyiségileg ez még inkább bővelkedik „furcsaságokban”. De nyilvánvaló, hogy a televízió helyzete a rendhagyóbb és meglepőbb. Érdemes erről néhány adattal és felvilágosítással szolgálnunk.

Annak a szervnek a neve, amelyet az olasz állam a rádió- és televízió-közvetítések „koncessziójával” ruházott fel: RAI, Olasz Rádió és Televízió, egy közszolgáltatás ellátásával megbízott, magántulajdonban levő részvénytársaság. A részvények többsége az IRI (Iparfejlesztési Intézet) tulajdona; ez utóbbi olyan részvénytársaság, amely nem közvetlenül állami, de az állam is részvényese. Ilyen tehát a RAI is.

A RAI három rádióadón és három televíziós csatornán sugároz, a harmadik csatorna az elmúlt év decemberében kezdte meg működését. 1975–76-ig a két televíziós csatorna a programok jellegében különbözött: az elsőt a „szórakoztatás”, a másodikat a „kultúra” jellemezte. A határok, természetesen, gyakran elmosódtak, már csak azért is, mert – ha jól megnézzük – a két kifejezés valójában kevésbé mereven különíthető el, mint első pillantásra látszik. Körülbelül négy éve mindkét csatorna vállalkozik „mindenféle” műsor közvetítésére, sajátosságaik inkább politikai-ideológiai jellegűek, ahogy ezt később még bővebben is kifejtjük. A helyzet a rádiónál is hasonló. Régebben itt is jól elkülöníthető volt a három adó a műsorok profilja szerint: az első inkább „szöveges” és tájékoztató programokat sugárzott; a másodikon több volt a könnyűzene; a harmadikon pedig túlnyomórészt klasszikus és szimfonikus zene, valamint különösen magas színvonalú prózai műsorok szerepeltek.

A RAI (valamint a régi hagyományokkal rendelkező Vatikáni Rádió) adóin kívül ma azok a rádió- és televízióállomások is „termelnek” műsorokat Olaszországban, amelyeket eleinte „szabadnak” neveztek, ám – mivel egyáltalán nem szabadok – ma már „magán”-adóknak hívják őket, ezáltal különböztetvén meg a RAI adóitól, amelyek túlnyomórészt „államiak”, mivel az állam közszolgáltatás ellátásával bízta meg őket.

A háború után egy rendkívül fontos törvényt szenteltek a rádió-és televízió-közvetítések szabályozásának: ez az Alkotmánybíróság egyik 1960-as rendeletében található. (Az Alkotmánybíróság Olaszországban a legfelsőbb joghatósági szerv, feladata pedig az, hogy az 1948-as Alkotmányban kimondott alapvető állami törvényekkel összevetve, ellenőrizze a törvények és rendeletek végrehajtásának törvényességét.) Ennek a rendeletnek a lényege röviden a következő: jóváhagyja és megerősíti az Olaszországban a RAI-ra bízott rádió- és televízió-közvetítések monopóliumának törvényességét, amely monopóliumnak védelmeznie kell minden állampolgár szabadságát és jogait az állammal szemben; vagyis a kormány köteles biztosítani ennek a monopóliumnak a zavartalanságát, lévén a kormány az állampolgári kötelességek és jogok civilizált együttélésének őre. Ennek a rendeletnek a szövege, többek között, kimondja, hogy „az olyan államra, amely a gondolatközlésnek szentelt szolgáltatás monopóliumával rendelkezik, az a kötelesség hárul, hogy részrehajlás nélkül és az objektivitás feltételei mellett biztosítsa annak potenciális lehetőségét, hogy ezt a szolgáltatást mindazok élvezhessék, akik érdekeltek a használatában – természetesen azok között a korlátok között, amelyek akár ennek, akár minden másfajta szabadságnak az esetében jelentkeznek, valamint oly módon, ahogy azt a technikai és funkcionális igények kívánják”.

Ez a rendelkezés mindmáig érvényben van, mégsem gátolta meg az igen nagy számú (néhány száz, vagy néhány ezer) rádióadó, valamint a körülbelül 450–500 magántelevízió-állomás elburjánzását Olaszország területén. Természetesen mindegyiknek megvan a helyi sugárzási körzete a nagyvárosok körül, vagy egy tartományon belül, de például csak Lombardiában hivatalosan 48 (ám lehet, hogy még több) van belőlük, Róma környékén pedig 32.

Most pedig nézzük, milyen a RAI jelenlegi felépítése, az 1975-ben és 1976 elején végrehajtott 1975-ös „reformtörvény” után, amelynek célkitűzése annak a monopolhelyzetnek a további demokratizálása volt, amire már utaltunk. Többen megfigyelték és kifogásolták, hogy a valóságban a kormány által biztosított állami monopólium egyre inkább a kormány monopóliumává vált, vagyis a kormánypártok – azaz túlnyomórészt a kereszténydemokrata párt – monopóliumává, mégpedig mind a vezetőség, mind a sugárzott programok összetételét tekintve. A reformtörvény lényegében egy olyan igazgatótanács létrehozását rendelte el, amelyben az IRI és a tartományok egy elnökkel, illetve egy elnökhelyettessel képviseltetik magukat; a vezérigazgatót a tanács nevezi ki. A vezérigazgató javaslata alapján a tanács hatáskörébe tartozik az összes vállalati kinevezés, valamint a műsorokra vonatkozó minden döntés. Ezenkívül létrehoztak egy „parlamenti felügyeleti bizottságot”, amely előtt a RAI irányító szervei minden olyan politikai-ideológiai jellegű ellenvetésért felelnek, amely velük szemben felmerül az olasz közvéleményben. A helyesbítés kötelességével párhuzamosan bevezetik a helyesbítés jogát, ami azt jelenti, hogy ha bárki – egyén, testület, cég – sértőnek érzi a RAI által közvetített bármilyen információt, kérheti ennek a téves vagy sértő információnak a helyesbítését. Végül helyt adnak a rádió- és televízió-programokba való „bekerülés” jogának, amit megfelelő, nem túl bonyolult indoklással elérhetnek testületek, csoportok, túlnyomórészt magánszemélyekből álló körök is, azzal a fontos kikötéssel, hogy kérésük javaslattal és műsortervvel legyen alátámasztva, s hogy tevékenységük érdekeltsége az egész ország területére terjedjen ki.

A műsorszerkesztést tekintve mindkét (és a most beindított harmadik) televíziós csatorna és a hozzájuk tartozó hírszerkesztőségek, valamint mindhárom rádióadó és hírszerkesztőségeik önálló vezetéssel és teljesen független, következetes, vertikális irányítási rendszerrel rendelkeznek. Ez műszaki téren egész sor problémával jár, amelyek a megsokszorozódott feladatoknak egyre kevésbé megfelelni tudó technikai-utánpótlási vagy szervezeti jellegű „szolgáltatásokkal” kapcsolatosak. Gazdasági téren, azt kell mondanunk, némi nehézség után most már hivatalosan aktív a mérleg, mivel két alapvető forrással számolhatnak: a fogyasztók előfizetési díjai (rádióért és fekete-fehér televízióért évente 21000 líra, rádióért és színes televízióért évente 50 000 líra fölött), 11–12 millió nézővel számolva, ez az összeg adja a bevételnek mintegy kétharmadát, valamint a naponta adónként összesen 20–30 percnyi hirdetés díjának összege.

Mindkét televíziós csatorna öt irányítási vagy „szerkezeti” egységre oszlik; a rádióadók pedig háromra. Ezek a szerkezeti egységek nem tartalmi illetékességűek, hanem a műsoridő egyes szakaszai szerint különülnek el. Lehetőség van az időzónák eltolására, s az adott időn belül bármilyen műsorfajtát közvetíthetnek.

Röviden összefoglalva tehát a fentiek adják annak a tervezetnek az elméleti vázát, amely a RAI jelenlegi dimenzióit meghatározta. De meg kell vizsgálnunk azt is, hogy az előirányzott tervek hogyan valósultak meg a gyakorlatban. A különböző adók és hírszerkesztőségeik autonóm irányításával elérendő célok egyike az volt, amit nálunk – a politikai zsargon újabban gyártott csúnya szavával – „pluralizmusnak” neveznek, ami fontos és érvényes fogalom: ez biztosítja mindenkinek a szabadságát, nemcsak egyfajta vélemény, valamint ideológiai és kulturális elképzelés, hanem több, egymás mellett létező vélemény tiszteletben tartását is. Mivel az olasz politikai élet közvetlenül jellemezhető a politikai pártok részvételével, amit erőik és az adott helyzetben létrejött együttműködési vagy szembenállási viszonyaik határoznak meg, a különböző adókon és hírszerkesztőségeiken belül – a csúcstól az alapig – a megbízatások „elosztása” úgy történt, hogy először is a különböző pártok erőviszonyaival, majd pedig az illetékességi kör és a szakértelem kritériumaival számoltak. Az első adót, amely műszaki szempontból a legnagyobb hatósugarú, mivel Olaszország területének mintegy 97 százalékát látja el, a parlamenti többségre vonatkozó megegyezés alapján a relatív többséggel rendelkező kereszténydemokrata pártnak adták; a második adó, amely az ország területének körülbelül 93–94 százalékára sugároz, nem a szavazatok alapján a második helyen álló kommunista párté lett, hanem a szocialista párté, amely – amikor ez a felosztás érvénybe lépett – a kereszténydemokratákkal osztotta meg a kormányzás, vagy legalábbis a parlamenti többség felelősségét.

Nem sokkal ezután a politikai választások megváltoztatták az erőviszonyokat: csökkent a kereszténydemokrata párt szavazatainak száma (de azért 38 százalékkal mindamellett a legnagyobb olasz párt maradt), a kommunista párté pedig növekedett, s így 35 százalékot ért el; a szocialista párt harmadikként csak nagy nehézségek árán szerezte meg a szavazatok 10 százalékát. És az előző kapcsolatrendszerben bekövetkezett változás – valamint annak a tiltakozási hullámnak a hatása, amit az ilyenfajta elosztás keltett a közvélemény számos rétegében és a különböző pártok legérzékenyebb köreiben – a korábban rögzített erőviszonyok némi „módosításához” vezetett. Így a kommunista párt képviselői bekerültek az első és a második, de főként a harmadik adóhoz, s a műsorokhoz ugyan közvetlenül nem kapcsolódó, de a vállalkozás irányításában nagyon jelentős pozíciókhoz jutottak az adóállomások vezetőségében, amelyek a legnagyobb olasz városokban – beleértve Rómát, Milánót, Nápolyt, Torinót, Firenzét is – találhatók, mindegyikben fontos gyártási központtal (a legjelentősebb, természetesen, a római és a milánói, ahol a műsorok rögzítésének 90 százaléka történik).

Aztán belépett egy újabb, előre nem látott, és nem is látható „variáció”, mégpedig az, hogy az első televíziós csatorna vezetőségébe a kereszténydemokrata párt bizalmi embereként bekerült személy később többször is nyílt polémiába lépett a pártjával, részint azoknak a munkatársaknak és alkalmazottaknak a megválasztásáról, akik más pártok, különösen a kommunista párt tagjai, vagy kapcsolatban állnak ezekkel, részint bizonyos műsorok megvalósításáról és közvetítéséről. Talán egységesebb ennél a szocialista párt által irányított második csatorna szerkezete a munkatársak és a műsorok tekintetében, de ahogy az első csatorna esetében, itt sem csak a párttal és a pártokkal kell számolni, hanem az egyes pártok „irányzataival”, vagyis azokkal az érdekszférákkal is, amelyek nem egy eszméhez, hanem inkább egy vagy több személyhez, valamely magatartásformához és személyi előnyökhöz kapcsolódnak.

Ezért aztán a tévéhíradók és a rádiós hírkrónikák helyzete meglehetősen sajátságos. A hírszerkesztőség irányítása alá tartoznak, ám ez nem akadályozta meg a következő helyzet kialakulását: az első televíziós csatorna híradójának szerkesztője kereszténydemokrata, a másodiké szocialista; a rádiónál az első adó igazgatója szociáldemokrata, a hírszerkesztőség vezetője szocialista; a második adónál mindkettő kereszténydemokrata; a harmadiknál pedig az eltérő irányzatú szocialista és kereszténydemokrata. De amint láttuk, a közvetítéseket tekintve minden pártnak megvan a maga csatornája.

Lássuk végül a harmadik csatornát, amely – mint már említettük – a múlt év december 15-én indította be műsorait. Hatósugara korlátozott, ám rendkívül fontos szervezeti sajátossága van: a tartományi produkciók „összekapcsolásának” csatornája, ami meglehetősen fontos dolog egy olyan országban, mint Olaszország, ahol a 18 tartománynak rendes, a többinek (például Val d’Aosta) különleges alapszabály által biztosított törvényhozási és kulturális autonómiája csak nemrégiben kapott megfelelő teret. Mindazonáltal némi zűrzavar közepette és egy kissé elhamarkodottan kezdte meg működését ahhoz, hogy megfelelően el tudja látni a vállalt feladatot: a „centralizálás” szándéka valójában elsődleges feladatai fölé kerekedett. Vagyis a másik két csatornának igazi vetélytársává vált, mind hivatali, mind személyes és politikai presztízsből adódó okok miatt. A harmadik csatorna igazgatója jelenleg mind az első csatorna igazgatójától, mind a Tévéhíradó I. szerkesztőjétől eltérő irányzatú kereszténydemokrata; igazgatóhelyettese pedig (ez a tisztség nem létezik a többi csatornánál) kommunista.

Egy következő cikkben a téma más oldalait is megvizsgáljuk, s azt is, hogy milyen magatartást tanúsít a RAI a magán rádió- és televízióadók hadával szemben, s hogy milyenek ez utóbbiak körülményei.

 

Pintér Judit fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/06 59-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7853