KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/október
BLOG
• Wostry Ferenc: A kiúttalanság történetei Cinefest 7.
• Baski Sándor: Tablóképek Ká-Európából CinePécs 2010
KÖZELJÖVŐ-FANTÁZIÁK
• Kömlődi Ferenc: Közeljövő-képek Poszt-cyberpunk a XXI. század első évtizedében
• Kubiszyn Viktor: Háló által homályosan Virtuális közeljövő
MALICK
• Hlavaty Tamás: Az égig érő fa Az élet fája
ÁLOMMOZI
• Jankovics Márton: Kamera a tudattalanban Álomfilmek
• Lovas Anna: Álmok a negyedik falon túlról Satoshi Kon
• Géczi Zoltán: Álomterror Satoshi Kon: Paprika
FRANCE NOIR
• Géczi Zoltán: Marseille-i éjszakák Francia krimi 2000–2010
• Ádám Péter: A metropolis démona Ős-noir: Fantômas-sorozat
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Színésztükör Kállai Ferenc
PORTRÉ
• Zalán Vince: Kisvárosi víkendek Ivan Passer másfél cseh filmje
FILMISKOLA: A MONTÁZS
• Vincze Teréz: Tér-idő-gondolat Vágás és montázs
• Vincze Zsuzsanna: Filmek újratöltve Tévére vágva
• Varga Balázs: Folytonossági hiányok Az ugró vágás
TELEVÍZÓ
• Klág Dávid: Kentucky cowboy A törvény embere
KRITIKA
• Pápai Zsolt: Posztforradalmi jasszkorszak Kolorádó Kid
• Horeczky Krisztina: A boldog részünk Pina Bausch: Álomtánc
• Schreiber András: Egyik sír, másik nevet Juan José Campanella: Szemekbe zárt titkok
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Az ígéret megszállottja Ben Sherwood: Charlie St. Cloud halála és élete
• Szabó Noémi: Sekélyes sírhant Charlie St. Cloud halála és élete
MOZI
• Vajda Judit: Poézis – Mégis szép az élet
• Vajda Judit: Lourdes
• Forgács Nóra Kinga: A méz
• Zalán Márk: Minden rendben lesz
• Kolozsi László: Szeretők
• Ádám Péter: Dumas
• Vincze Teréz: Nők férfiak nélkül
• Roboz Gábor: Mission London
• Parádi Orsolya: Soul Kitchen
• Alföldi Nóra: Pancserpolice
• Sepsi László: A kaptár – Túlvilág 3D
• Baski Sándor: The Expendables – A feláldozhatók
• Varró Attila: Tolvajok városa
DVD
• Alföldi Nóra: A fantasztikus Róka úr
• Pápai Zsolt: A harcmező hírnökei
• Sepsi László: Mi a gond velem?
• Nagy V. Gergő: A köd

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

France Noir

Francia krimi 2000–2010

Marseille-i éjszakák

Géczi Zoltán

A francia krimi új generációja visszanyúlt a film noir klasszikus motívumaihoz, miközben merészen felforgatta a zsáner szabályrendszerét. A legkiválóbb direktorok a szerzői szemlélet, a realizmus és a kompromisszummentes dramaturgia szellemében küldik ki a veterán színészóriásokat az aljas utcákra, hogy méltón harcolhassák meg az eleve elvesztett csatákat.

 

A francia krimi új generációja visszanyúlt a film noir klasszikus motívumaihoz, miközben merészen felforgatta a zsáner szabályrendszerét. A legkiválóbb direktorok a szerzői szemlélet, a realizmus és a kompromisszummentes dramaturgia szellemében küldik ki a veterán színészóriásokat az aljas utcákra, hogy méltón harcolhassák meg az eleve elvesztett csatákat.


Miközben a Croisette elegáns bisztróiban kávézó kritikusok a hanyatló francia művészfilmek miatt búsonganak illedelmesen, a producerek pedig a gazdasági válság következményeként megingó finanszírozási struktúra gyengülése végett verik félre a vészharangot, a gall mozik forgalma stabil növekedést mutat, és a nemzeti filmgyártás évente 220-230 produkciót küld a filmszínházakba. Az ínyencek a fiatal horrormágusok vakmerő vízióit méltatják, a mainstream kedvelői számára Luc Besson neve jelent garanciát az amerikai minőségű sikerfilmekre, a legstabilabb fejlődési ívet azonban a beérett, középkorú alkotók bűnügyi filmjeinek evolúciója rajzolta meg az elmúlt évtizedben.

A francia krimi rendkívül gazdag hagyományokkal rendelkezik: az 1970-es évek derekán Jean-Pierre Melville (A szamuráj, 1967; A vörös kör, 1970; Egy zsaru bőréért, 1972), az 1990-esekben Luc Besson (Nikita, 1990; Leon, a profi, 1994) és Mathieu Kassovitz (Gyűlölet, 1995; Bíbor folyók, 2000) erősítették a műfaj reputációját. Olivier Marchal, Jacques Audiard, Gilles Béhat, Frédéric Schoendoerffer és társaik a régi idők mozijából merítettek inspirációt, ismét felfedezték a középkorú színészlegendákat, miközben történeteik félreérthetetlenül kortárs történetek, amelyek új kvalitásokat és friss szemléletet hirdetnek.



Nouvelle noir


Mindig is lenyűgözött az elbitangolt zsaru karaktere. 12 évet töltöttem a rendőrségnél, és négy olyan főnököt is ismertem, akik ’átdolgoztak’ a másik oldalra. Két társam kötött ki börtönben. Az egyikük, akivel hat évig voltam együtt éjszakai műszakban, felakasztotta magát a cellájában. Sosem sejtettem, hogy kettős életet él.”

A fenti sorokat Olivier Marchal, a kortárs francia krimi sötétséggel trafikáló, az alvilágot testközelből ismerő fenegyereke nyilatkozta. Kemény tekintetű, az élet által alaposan kipróbált, egyenes beszédű férfi ő, kit a bűnüldözői hivatásnak nem csak a füstje csapott meg, de a lángja is jócskán megégetett; többek között egy Párizsban állomásozó terrorellenes alakulatnál szolgált tiszti rendfokozatban, mielőtt irigylésre méltóan termékeny románcba bonyolódott volna a filmművészettel. Elvégzett egy színészképzőt, majd kriminológiai konzultánsként szerződtették, kisebb-nagyobb szerepeket kapott, írni kezdett, debütáló nagyjátékfilmjét pedig 44 évesen készíthette el. A Gengszterek (2002), a 36 (2004) és az MR 73 (2008) a leköszönő évtized legkiválóbb és legkarakánabb krimijei közé sorolhatók, s bár történetüket tekintve nincs közvetlen kapcsolat köztük, fojtogató nihilizmusuk okán megbonthatatlan egységet alkotnak.

Marchal engesztelhetetlen következetességgel bontja le a rendőri hivatás mítoszát: megtörtént eseményeket és létező személyeket adaptál vászonra, a legsúlyosabb konfliktusokat pedig személyes tapasztalatainak megfelelően a testületen belül bontakoztatja ki. Ötvenes éveiket taposó figurái fásultan takarítják a mocskot (gyakorta csupán a szőnyeg alá, hogy legalább a hivatalos jelentésekben ne legyen nyoma a kudarcoknak), semmiféle írott vagy íratlan becsületkódexet nem követnek, s jobban tartanak a belső ügyosztály detektívjeitől, mint a szervezett bűnözés verőembereitől. Ebben a világban rendőr rendőrnek farkasa, előléptetésért, pozícióért, vagy csupán félelemből egymást is kíméletlenül félreállítják, miközben íróként a bűnelkövetőket csak statisztaszerepekre méltatja. Legkiválóbb alkotása – amelyet rendezés, forgatókönyv és film kategóriában is César-díjra jelöltek –, a 36 (2004) két veterán rendőrnyomozó párhuzamos bukásának története, akik hivatásuk gyakorlása közben elfogadhatatlan döntések meghozatalával kompromittálják magukat, mígnem keresztezik egymás útját és kibékíthetetlen ellenségekké válnak. A rendező-forgatókönyvíró a francia színésztársadalom két korosodó ikonját, Daniel Auteuilt és Gérard Depardieu-t választotta ki a főszerepekre, és Charles Bukowski kiábrándult szűkszavúságát megidéző dialógusokat fogalmazott számukra („Mi van a szolgálati etikával?” – „Mindig is akadályozott a munkámban”). A négy évvel később bemutatott MR 73 még komorabb árnyalatokkal festi meg a kiégett rendőrtiszt pszichológiai profilját, akinek teljességgel természetes állapot, hogy reggelente kabátban és cipőben, kezében egy üres palackkal, ismeretlen helyen riad fel. Legfőképpen a visszatérő Daniel Auteuil method actorokat megszégyenítően elmélyült játékának és Denis Roudin operatőri képességeinek köszönhető, hogy bár cselekményében lazább szerkezetű a trilógia zárótétele, atmoszféráját tekintve sokkalta sűrűbb; nemkülönben figyelemre méltó a Philippe Nahon (Gyűlölet, Bíbor folyók) által megformált aggastyán gyilkos, aki bár kevés időt tölt a vásznon és csak elvétve szólal meg, szuggesztív kisugárzásával megteremti az eredendő gonosz dermesztő auráját.



Legendák élve és halva


Marchal munkáiban a jelvényhez nem társul erény, ahogy a bűnt sem kíséri semmiféle romantika. Az erőszakbiznisz hivatásos művelői között erkölcsi alapon lehetetlen különbséget tenni, a rendezőnek ehhez mérten szándékában sem áll rokonszenves karaktereket bemutatni, figurái a sötétségből jönnek, majd a végefőcím előtt a sötétségbe térnek meg. A konfliktusokat kirobbantó etikai dilemmák rendkívül terhesek a nézők számára, így alkotásai minden zsenialitásuk mellett is szűk körhöz szólnak. S bár akadnak rokonlelkű krimik (Truands, 2007; Diamant 13, 2009), természetszerűen jóval népszerűbbé váltak azok a filmek, amelyek nem eleve elrendeltetett tragédiákat, hanem szabad akaratukból cselekvő szereplőket mutattak be a publikumnak.

A 2009-es cannes-i mustrán a kritikusok a Keresztapához hasonlították Jacques Audiard A próféta című moziját, amely nem csupán a fesztivál nagydíját hódította el, de a bemutató évében a 42. legnézettebb film volt Franciaországban, olyan produkciókat előzve meg, mint a Star Trek vagy a Paranormal Activity. A tisztes kereskedelmi eredmény valószínűleg a magas presztízsű elismerésnek is köszönhető, mert A próféta semmiképpen nem tartozik a könnyű darabok közé: Jacques Audiard moziját a meglehetősen hosszú, 150 perces játékidő ellenére is majd’ szétveti a feszültség, minden egyes jelenetben, a szereplők legapróbb gesztusaiban is benne rejlik a brutális agresszió kirobbanásának lehetősége. A 19 évesen elítélt, a börtönben magát hétpróbás bűnözővé képező, majd maffiafőnökké előlépő arab fiatalember (Tahar Rahim pályafutása első jelentős nagyjátékfilmes szerepében) története nem hagyatkozik a szavak ingatag erejére; a letisztult képek, az erős karakterek és a végletekig kiélezett szituációk szentháromságára építi a cselekményt. Megdöbbentő nyíltsággal mutatja be a börtönön belül tomboló rasszizmust, a nemi erőszakot és a korrupciót, de főhőse, Malik El Djebena intellektusának és józanságának köszönhetően nem válik áldozattá, hanem képes alkalmazkodni az ellenséges környezethez, ki tudja aknázni a helyzetben rejlő lehetőségeket, s végül győztesen hagyja maga mögött a büntetőintézetet.

A próféta dokumentarizmusa ellenére is fikciós mestermű, ellenben a két részben bemutatott Halálos közellenség (2008) tényekre alapozott, epikus biográfia-mozi. Főszereplője, Jacques Mesrine (1936–1979) a bűnügyi tudósítók kifogyhatatlan hírforrásaként évtizedeken át látta el munkával a kriminológiai rovatok gazdáit; bankrablónak gátlástalan, gyilkosnak hidegvérű volt, de nagystílű lezsersége és arcpirító vakmerősége, nem utolsósorban a tömegmédiával való szenvedélyes flörtölése legendássá tette. A professzionális sorskísértő életét Jean-Francois Richet (Ma 6-T, 1995) fordította át Vincent Cassel főszereplésével vad tempóban vágtató, fordulatos és véres, de az intelligenciát és a humort sem nélkülöző drámává, amely szembeszökően jobban sikerült, mint Michael Mann kézenfekvő analógiaként kínálkozó, hervatag John Dillinger-életrajza (Közellenségek, 2009).



Appellation d'origine controlée


A francia krimi újhulláma már réges-régen átterjedt az országhatárokon: Vincent Cassel, Jean Reno, Gerard Depardieu, Daniel Auteuil nemzetközi sztárok, Johnny Halliday nemrégiben a hongkongi Johnnie To filmjében kapott főszerepet (Vengeance, 2008), rövidesen bemutatásra kerül a Pour Elle (2008) hollywoodi remake-je, a koprodukcióban készült Elrabolva (2008) pedig 145 millió dolláros bevételt szerzett az amerikai piacon. Törvényszerűen kialakult egy, a mainstream hollywoodi filmekkel versenyre kelő iskola (Un roman policier, 2008; Ne le dis a personne, 2006), amely birtokolja a gall jellemvonásokat (hazai forgatókönyvekből, hazai színészekkel, hazai helyszíneken, anyanyelven forgatnak), miközben komoly engedményeket tesz a nemzetközi igényeknek is. A produceri szemléletet tükröző darabok sorát gyarapítja a hazánkban is bemutatott Belső kör (Le Premier Cercle, 2010): ebben a gondosan, ha nem is túl invenciózusan megírt és kivitelezett moziban már a női főszereplő is aktív formálója a cselekménynek, jóval gyakrabban és hangosabban dörögnek a fegyverek, mindeközben tiszteletben tartja a klasszikus szabálykönyvet, amely szerint bármilyen elszánt és rafinált is a bűnelkövető, előbb-vagy utóbb meg kell fizetnie. Nemkülönben Jean Reno magánszáma az októberi premierre kiírt 22 lövedék (L’Immortal, 2010), amelyben a mindkét kontinensen rendszeresen forgató férfiú maffiavezérként igyekszik bosszút állni merénylőin, kik családját is el akarják veszejteni.

A nemzetközi közönségnek szánt bűnügyi drámákon felesleges volna számon kérni Audiard szikár merészségét vagy Marchal deprimált világnézetét, de a francia krimi büszke fellegvára az elkerülhetetlen kommercializálódás ellenére is erősen tartja magát. A zsáner élvonalbeli művelői féltékenyen őrzik szakmai integritásukat, auteurökhöz méltóan ragaszkodnak az írói és a rendezői kredithez, gyakran színészként is szerepelnek munkáikban. Tiszteletben tartják Melville eleganciája és stílusérzékenységét, a konfliktusok felépítése során valós eseményeket dramatizálnak, miközben az operatőri munka precizitásában, a gondosan komponált képekben a távol-keleti iskola befolyása is tetten érhető. A hollywoodi módival szemben intelligens, ha ugyan nem is mindenki számára tetszetős válaszokat próbálnak adni értékektől megfosztott, amorális korunk kihívásaira: nem feltétlen a bodycount tömegmészárlásig való fokozásában, a kézikamerás-neurotikus vágástechnikában, vagy a digitális effektusok nyakló nélküli alkalmazásában vélik felfedezni a katartikus filmélmény titkát – inkább a lélektani szempontból gondosan felépített, deheroizált karakterekben találták meg az igazán nagy krimik kulcsát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/10 20-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10148