KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/október
BLOG
• Wostry Ferenc: A kiúttalanság történetei Cinefest 7.
• Baski Sándor: Tablóképek Ká-Európából CinePécs 2010
KÖZELJÖVŐ-FANTÁZIÁK
• Kömlődi Ferenc: Közeljövő-képek Poszt-cyberpunk a XXI. század első évtizedében
• Kubiszyn Viktor: Háló által homályosan Virtuális közeljövő
MALICK
• Hlavaty Tamás: Az égig érő fa Az élet fája
ÁLOMMOZI
• Jankovics Márton: Kamera a tudattalanban Álomfilmek
• Lovas Anna: Álmok a negyedik falon túlról Satoshi Kon
• Géczi Zoltán: Álomterror Satoshi Kon: Paprika
FRANCE NOIR
• Géczi Zoltán: Marseille-i éjszakák Francia krimi 2000–2010
• Ádám Péter: A metropolis démona Ős-noir: Fantômas-sorozat
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Színésztükör Kállai Ferenc
PORTRÉ
• Zalán Vince: Kisvárosi víkendek Ivan Passer másfél cseh filmje
FILMISKOLA: A MONTÁZS
• Vincze Teréz: Tér-idő-gondolat Vágás és montázs
• Vincze Zsuzsanna: Filmek újratöltve Tévére vágva
• Varga Balázs: Folytonossági hiányok Az ugró vágás
TELEVÍZÓ
• Klág Dávid: Kentucky cowboy A törvény embere
KRITIKA
• Pápai Zsolt: Posztforradalmi jasszkorszak Kolorádó Kid
• Horeczky Krisztina: A boldog részünk Pina Bausch: Álomtánc
• Schreiber András: Egyik sír, másik nevet Juan José Campanella: Szemekbe zárt titkok
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Az ígéret megszállottja Ben Sherwood: Charlie St. Cloud halála és élete
• Szabó Noémi: Sekélyes sírhant Charlie St. Cloud halála és élete
MOZI
• Vajda Judit: Poézis – Mégis szép az élet
• Vajda Judit: Lourdes
• Forgács Nóra Kinga: A méz
• Zalán Márk: Minden rendben lesz
• Kolozsi László: Szeretők
• Ádám Péter: Dumas
• Vincze Teréz: Nők férfiak nélkül
• Roboz Gábor: Mission London
• Parádi Orsolya: Soul Kitchen
• Alföldi Nóra: Pancserpolice
• Sepsi László: A kaptár – Túlvilág 3D
• Baski Sándor: The Expendables – A feláldozhatók
• Varró Attila: Tolvajok városa
DVD
• Alföldi Nóra: A fantasztikus Róka úr
• Pápai Zsolt: A harcmező hírnökei
• Sepsi László: Mi a gond velem?
• Nagy V. Gergő: A köd

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

France Noir

Ős-noir: Fantômas-sorozat

A metropolis démona

Ádám Péter

Fantômas, szemben az archaikus Drakulával, a modernitás fantomja, a szorongásokkal, félelmetes új gépezetekkel teli nagyváros rossz szelleme.

 

Amikor 1910 júniusában Joë Hammont beajánlják Louis Feuillade-nak, rendező a fiatal színészt ezzel a kérdéssel fogadja:

Le tudna lőni egy oroszlánt?

A Gaumont-cég ugyanis valami vándorcirkusztól vásárolt olcsón egy oroszlánt (a cirkusz azért próbált az állattól megszabadulni, mert halálra marta ápolóját), és az volt a terv, hogy a hős egyetlen lövéssel a kamera előtt fogja leteríteni a fenevadat. A mozi hőskorában, látni való, még nem a kamera hozza létre, teremti meg a képi valóságot, hanem a valóságot próbálják a lehető leghívebben megkonstruálni a kamera előtt.

Ennek a Méliès utáni hőskorszaknak Franciaországban Louis Feuillade a legtermékenyebb és legtehetségesebb alkotóművésze. Amikor Feuillade 1905-ben megismerkedik a kamerával, a mozi még közönséges vásári látványosság, semmi több. Feuillade azonban, mint a Gaumont-cég művészeti vezetője – rendezőként is és forgatókönyvíróként is – nagyban hozzájárult a hetedik művészeti ág elfogadtatásához. Történelmi film, kalandfilm, burleszk, krimi, dráma, komédia – Feuillade úgyszólván minden műfajban otthonos volt. 1913-tól forgatott sorozatai, amelyekben leleményes vagy félelmet nem ismerő bűnüldözők játsszák a főszerepet (ilyen a Fantômas meg a Vámpírok, de a Judex is ilyen), legendás összetevői ennek a látványos karriernek. Louis Feuillade nem kevesebb mint nyolcszáz filmet jegyzett: 1905 és 1925 között Franciaországban ő a szórakoztató közönségfilm legnagyobb virtuóza.

1873-ban született, a dél-franciaországi Lunelben. Mint akkoriban annyi fiatal, az érettségi után ő is úgy döntött, hogy „felmegy” Párizsba. A fővárosban volt ügynök, költő, borkereskedő és újságíró, mígnem 1905-ben egyik barátja felajánlja, hogy a könnyű pénzkereset reményében munkát szerez neki a Pathé filmgyárban. Ő azonban – miért, miért nem – inkább a Gaumont-nál próbálkozik (a századelőn ez a két vállalkozás osztozott a francia filmpiacon). Hamar kiderül: Feuillade-nak kiváló érzéke van a forgatókönyvíráshoz. Egy évre rá már nemcsak hogy ő írja a Gaumont-filmek túlnyomó többségét, de általában ő is rendezi őket. Ekkor még rövid szkeccsekről van szó, de ezek a jelenetek ötletesek, lendületesek, humorosak, és van bennük valami hamisítatlan párizsi hangulat. A jeleneteknek hol egy gyerek, hol valami vadállat a főhőse (a cég külön menazsériát tart erre a célra, oroszlánokkal, párducokkal, tevékkel, lovakkal és óriáskígyókkal).

Feuillade-ot fantáziája és megújhodásra való képessége különböztette meg pályatársaitól. Ezért is lehetett életműve eszményi átmenet a vásári látványosság korszakából a luxusmozikéba. 1907-től már művészeti vezető. (A Pathé, majd a Gaumont ezekben az években alakítja át radikálisan a terjesztést: ettől fogva a mozi csak béreli a kópiákat, már nem kell megvásárolnia őket.) Egymás után nyitnak a nagy befogadású filmszínházak, a közönség egyre igényesebb, és a rendezőknek is egyre nagyobb a becsvágyuk. Ez a néhány év a nagy statisztériát mozgató ókori, bibliai és történelmi témájú szuperprodukciók időszaka. De Feuillade-tól a Feydeau-, Labiche- vagy Courteline-féle vaudeville sem idegen: gyakran él jeleneteiben a XIX. századi francia vígjáték-hagyomány eszközeivel, és sikerül is neki a beszélt nyelvet új vizuális nyelvvé áthangszerelni.

Feuillade munkásságában 1912-es év a nagy fordulat: a rendező egyszerre fedezi fel a detektív-történet műfaját meg a realitás fantasztikumát, költői lehetőségeit. A Fantômas, amely első maradandó műve, valójában adaptáció, Pierre Souvestre és Marcel Alain nagysikerű krimisorozatának filmváltozata. A nem kevesebb, mint harminckét regényből álló sorozatnak a mindenre elszánt, titokzatos bűnöző, Fantômas a hőse, aki elképesztően leleményes rémtetteinek kivitelezésében. Vitriollal tölti meg a kölnis üvegeket egy nagyáruház parfüm-osztályán, pestissel fertőzi meg egy luxushajó utasait, gyorsvonatokat és metrószerelvényeket siklat ki; közben elrabolja az Invalidusok Dómjának aranykincsét, kifosztja a Banque de France páncélkamráit vagy borotvapengékkel béleli ki a lábbeliket egy nagyáruház cipőosztályán. Hiába üldözi Juve, az ügyefogyott nyomozó, hiába ered nyomába Fandor, a La Capitale újdondász tudósítója. Fantômas mindenkinek túljár az eszén. Fantômast nem lehet elfogni, Fantômas halhatatlan.

Fantômas világának nem is annyira a rémtettek megszakítatlan sorozata a lényege, mint inkább a társadalom legalapvetőbb értékeinek állandó megkérdőjelezése, meggyalázása, lábbal tiprása. Annál is inkább, mivel a Jó itt gyakran jelenik meg a Rossz képében, sőt, időnként még a társadalmi rend védelmezői is a Rossz álarcát öltik magukra, abban a (hiú) reményben, hogy így könnyebben tudják elfogni. Ebben az egész társadalmat terrorizáló figurában az a rendkívüli, hogy kegyetlensége ellenére is rokonszenves: a történet modern tündérmese, nagyvárosi mítosz, a III. Köztársaság fonák hőseposza, amelyben a költőiség elválaszthatatlan párja a borzalomnak. Nem csoda, hogy az írók is lelkesedtek érte. Max Jacob, Robert Desnos és Blaise Cendrars verset írt hozzá, Apollinaire dicshimnuszt zengett róla egy irodalmi folyóiratban, Raymond Queneau (aki állítása szerint négyszer olvasta végig a ciklus harminckét kötetét) monográfiát tervezett róla, de lelkesedett érte – hogy csak a legismertebb neveket említsem – Colette, Jean Cocteau, Aragon, Antonin Artaud, sőt,André Malraux is.

A harminckét regény szövetéből, amely 1911 februárjától 1913 szeptemberéig tartotta izgalomban az olvasókat, Feuillade öt egyórás játékfilmre elegendő cselekményt tudott kiszabni. Kihagy, tömörít, egyszerűsít. Mintha csak a sűrített kivonatát, sötét esszenciáját akarta volna adni ennek a regényfolyamnak. Csak a leglátványosabb jeleneteket, legrémületesebb fordulatokat, a legkegyetlenebb bűncselekményeket tartja meg. A filmsorozatnak még a regénynél is nagyobb a sikere. Feuillade kivételes érzékkel választotta ki a ruhákat és jelmezeket, komponálta meg a képet és megvilágítást. A külső felvételek talán még a belsőknél is megragadóbbak: valami különös költőiség lengi be a kihalt külvárosi utcákat, a deszkakerítéssel körülvett sivár grundokat, a szürke párizsi égből kirajzolódó háztetőket.

A ciklusnak az 1913 májusában bemutatott Fantômas az első darabja: itt a halálra ítélt címszereplőnek sikerül megszöknie a Santé-börtönből (a hatóságok a cellában talált alakmást végzik ki helyette). A másodiknak, ezt 1913 szeptemberében mutatják be, Juve Fantômas ellen a címe. Ennek a Bercy rakpart raktárainak felgyújtása, illetve a boroshordók közötti revolverpárbaj az emlékezetes darabja. Az ezután forgatott A gyilkoló halott (1913 november) a ciklus legtitokzatosabb darabja: a nyomozás során kiderül, hogy az ujjlenyomatok egy több hónappal korábban elhunyt fiatalember ujjlenyomatai. Az 1914 márciusában bemutatott Fantômas Fantômas ellenben (ez a ciklus ötödik darabja) a hatóságok azzal vádolják Juve nyomozót, hogy ő Fantômas, és annak rendje-módja szerint le is tartóztatják. A frakkos-cilinderes bandita cinkosai is felülnek a látszatnak, és el is rabolják a nyomozót a vizsgálóbíró szobájából, abban a hitben, hogy vezérüket szabadították ki. A ciklusnak az Álbíró az utolsó darabja (1914 május). Itt Fantômast gyilkosság miatt Belgiumban életfogytiglanra ítélik. Juve azonban képtelen beletörődni, hogy ellenfele végleg kicsúszott a kezéből, és kiszabadítja, abban a reményben, hogy a francia hatóságok előbb-utóbb úgyis lefülelik... Ezzel véget is érnek a ciklusbeli rémtettek. A közönség borzalom-igényének kielégítéséről ezután már nem a mozi, hanem az Európát lángba borító világháború gondoskodik...

Feuillade gazdag életművének – a Vámpírok meg a Judex mellett – az öt Fantômas-film a legmaradandóbb alkotása. A filmnek nagyobb sikere volt még a könyvnél is. Nemcsak a váratlan fordulatokban bővelkedő cselekmény, nemcsak az izgalmak miatt. Azért is, mert Feuillade-nak a történet mitikus dimenzióját is sikerült kidomborítania. És nemcsak a főhős körüli sejtelmesség, titokzatosság filmi megteremtésével: azzal is, hogy Feuillade – ösztönösen? tudatosan? – különlegesen látványos helyszínekkel ellensúlyozza a rögzített kamera monotóniáját. Két jellegzetes helyszín erősíti ezt a mitikus dimenziót: a Párizs alatti csatornarendszer és a párizsi háztetők. Georges Guérin kamerája kedvtelve követi a háztetőn osonó gonosztevőt, alighanem először választva ezt a színhelyt a mozi történetében. (A híres háztetős beállítás, egy távcső két félkörívébe foglalva, még manifesztuma is lehetne Feuillade esztétikájának, aki elsők közt vitte ki a kamerát a stúdióból a szabad levegőre.)

Mert az ábrázolt bűncselekmény-sorozat mellett az öt Fantômas-filmnek Párizs a másik nagy témája. A filmben feltűnik a Gare de l’Est, a nemrég üzembe helyezett métro aérien (Georges Guérin – talán először a filmtörténetben – bent a metró-kocsiban állítja fel kameráját), látjuk a párizsi utcákat, a peremvárosi lakónegyedeket vagy a Bercy-rakpart boroshordóit (a boroshordók közti pisztolypárbaj a második rész egyik legkidolgozottabb jelenete). És Párizs korántsem egyszerű díszlet. Párizs nem is annyira helyszíne, mint inkább televénye a Fantômas által elkövetett rémtetteknek és bűncselekményeknek: mintha ennek a lüktető nagyvárosnak a „zseniális gonosztevő”, a „rémületkeltés nagymestere” volna a lelke.

Fantômas nem közönséges bűnöző, ő egyáltalán nem hasonlít a későbbi film noir meghasonlott, esendő hőseihez, inkább az akciófilmek (mint például a James Bond-széria) titokzatos, magabiztos, mindenre elszánt gazembereinek előfutára. Egyebek mellett abban a tekintetben is, hogy előszeretettel és nagy találékonysággal használja a modern technikát. Expresszvonat, telefon, csőposta, telegráf, autó, taxi, lift, gőzmeghajtású „villamos” – a sorozat egyben a századelő nagy technikai újításainak is hiánytalan tárháza. És nem hasonlít az Arsène Lupin-féle „úri betörőhöz” sem (ez utóbbi ugyanis inkább a Robin Hood-féle hagyomány XX. századi alakváltozata). Arsène Lupin ugyanis másoknak ajándékozza a kifinomult ravaszsággal megszerzett zsákmányt, ennélfogva sokkal inkább hős, mint gonosztevő.

Fantômas viszont igazi „titokzatos rossz ember”, vagy ahogy a francia mondja, a Grand Méchant típusának egyik legsikerültebb megtestesülése. Aki már csak azért is félelmet kelt, mivel személye csupa rejtély. Nem tudni, kicsoda, még annyit se tudni, hogy valóságos ember-e vagy – mint ahogyan a neve is sugallja – fantom, szellemalak. Ennek a figurának nincs múltja, és titokzatosságára sincs semmi magyarázat. És minthogy minden alkalommal más öltözékben, más személyként jelenik meg, nincs arca, sőt, nincs identitása sem: még azt sem tudni, hogy számtalan filmbeli alakváltozata közül melyik az igazi.

A történet két figurát állít szembe Fantômasszal: Juve nyomozót és egy Fandor nevezetű fiatal újságírót (a kettős némiképp Sherlock Holmes és Watson doktor párosára emlékeztet). Juve-nek valósággal rögeszméjévé lesz a címszereplő elfogása (ötletes képi megoldás az első rész végén, amikor a nyomozó hiába próbálja megragadni Fantômas szellemalakját). A történetben Juve végül a Gonosz maszkjában jelenik meg, Fantômas pedig a Jóéban – mindez valami fontosra figyelmeztet: mintha a Jó meg a Gonosz küzdelme nem egyszerűen két ellenfél engesztelhetetlen párharca volna, hanem – sokkal inkább – a Doctor Jekyll és Mister Hyde-féle történetek variánsa. Mintha Fantômas – félig komoly, félig ironikus formában – a XX. századi ember eredendő gonoszságát vetítené előre. Ebből a filmből, amely a több mint félévszázados békeidő utolsó két évében készült, olyan világot ismerünk meg, amelyet már nagyon is gyötör a közeledő megpróbáltatásoktól és veszteségektől való tudattalan szorongás.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/10 24-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10301