Film + Zene

Hip hop és film: Straight Outta Compton

Egyenesen a gettóból

Géczi Zoltán

Félelem és rettegés a fehér középosztályban: ami a 80-as évek végén még mélyen felzaklatta a kertvárosi WASP közösség lelki nyugalmát, mára kirobbanó kasszasikerré vált.

Korántsem kínálkozik kézenfekvő receptúra a Billboard-listás helyezések mozis sikerekre váltására: radar alatt lépni be a forgalmazás légterébe, majd lidércként tűnni el a semmibe – rendszerint ez a sorsa a zenészekről szóló életrajzi filmek. Kiváltképpen igaz ez a fekete muzsikusokról szóló mozik vonatkozásában: a James Brown munkássága előtt tisztelgő Get On Up (2014) alig 30 milliós bevételt szerzett az Egyesült Államok filmpiacán, a Jimi Hendrix londoni időszakát feldolgozó Jimi: All Is By My Side (2013) tragikomikus módon a félmilliós határt sem tudta elérni, a Miles Davis élettörténetét elregélő, évekig developement hell fázisban sínylődő Miles Ahead (2015) pedig a főszerepeket játszó színészek (Don Cheadle, Ewan McGregor) népszerűsége és az elismerő kritikák ellenére sem kapott országos terjesztést. Mégis, a gangsta hip hop úttörő zenekaráról szóló, augusztus közepén bemutatásra került Straight Outta Compton R-kategóriás besorolással is 161 milliós bevételt elérve vált minden idők legsikeresebb zenészfilmjévé az amerikai piacon, jócskán megelőzve a nemzeti ikonként tisztelt Johnny Cash életrajzi moziját (A nyughatatlan, 2005) – ily módon az ellentmondásokban bővelkedő, társadalmi viták sokaságát gerjesztő zsáner nem csak a rádiós játszási és a lemezeladási toplistákat, de a music drama műfaját is uralma alá hajtotta.

Az Üzenet

A hip hop első hulláma az 1980-as évek derekán érkezett meg a moziba. A Dél-Bronxban játszódó, a műfaj atyamestereit felvonultató (Grandmaster Flash, Cold Crush Brothers, Fab 5 Freddy), autentikus Wild Style (1983), a Harry Belafonte produceri közreműködésével leforgatott Beat Street (1984), vagy a nyugati parti hip hop mozgalom korai időszakát feldolgozó Breakin’ (1984) filmesztétikai szempontból nem igazán kiemelkedő alkotások, de az aktuális trendek iránti érzékenységük okán éppúgy érdemesek a figyelemre, mint a Tony Silver által rendezett dokumentumfilm (Style Wars, 1983), amelyet a Sundance Film Festival zsűrije is méltónak tartott a fesztivál nagydíjára.

Bár a fenti filmek utóbb kultstátuszba emelkedtek, a szélesebb közönség, kiváltképpen a fehér mozilátogatók nem mutattak számottevő érdeklődést a korai fecskék iránt. Ezekben az években zajlott a keleti parti mozgalom kibontakozása és térnyerése; a New Yorkban élő és alkotó, már az 1970-es években is rappelő Gil Scott-Heron, a lemezjátszó-mágus Afrika Bambaataa, a műfaj legelső himnuszát (The Message) jegyző Grandmaster Flash and the Furious Five, a kereskedelmi áttörést meghozó Run-D.M.C., a militáns politikai üzeneteket kommunikáló Public Enemy tagjai a fekete öntudatot, az afro-amerikaiak önmagukért való kiállásának szükségességét hirdették, felrázták és inspirálták a közösségeket, bátran nézve szembe a hétköznapi rasszizmus, a bűnözés és a kábítószerek problémájával. A hip hop keresztapjának tekinthető James Brown imígyen méltatta érdemeiket: „Nagyra becsülöm a rapet, a breaktáncot és mindazt, amit a hip hop hozott magával. Sok lemez üzenet, amely közösségi problémákat fejez ki. (…) Azt tanácsolnám minden választott tisztviselőnek, rendőrnek és bírónak, hogy vegye meg ezeket a lemezeket, és hallgassa meg, miről szólnak, mielőtt ismét nyakunkon a baj.” A New York-i úttörők fejlett szociológiai-politikai érzékhez társuló tisztánlátásának ékes bizonyítéka a felismerés, miszerint a fehérek világában vajmi kevés társadalmi csatorna kínálkozik számukra az érvényesülésre, ezért propagálták a tanulás, az összetartás, az önszerveződés, a közösségi érdekérvényesítés szerepét, markánsan kiállva a nyers erőszakkal és a kábítószerekkel, a bűnözéssel és a fegyverekkel szemben – ám ezzel egy időben a nyugati parton már érlelődött valami, ami gyökeresen megváltoztatta a mozgalmat.

Egyenesen a gettóból

A Niggaz Wit Attitudes (magyar fordításban kb. Eltökélt Niggerek) a popzene történelmének alighanem leghangosabb, legerőszakosabb és legbotrányosabb bandájaként robbant be az amerikai közéletbe, példátlanul nyers szókimondással, félreérthetetlen üzenettel, a nagyvárosi nyomornegyedekbe kiszorult, fiatal fekete generáció frusztrált és agresszív stílusával sokkolva a gazdasági konjunktúra emelkedő dagályán ringatózó fehér középosztályt, alaposan felborzolva a Los Angeles Police Department állományának általános idegállapotát, szenvedélyes televíziós viták és szociológiai tárgyú PhD-k végeláthatatlan sorát inspirálva. Mindemellett: a félprofi dealerek, nagybani munkanélküliek és szabadidős gengszterek (Eazy-E és MC Ren a Crips nevű, hírhedt Los Angeles-i banda Kelly Park szekciójának voltak tagjai, miközben a legfőbb antagonista, az összeférhetetlenül agresszív Suge Knight a rivális Bloods kötelékébe tartozott) szedett-vedett csapata létrehozott egy merőben új zenei hangzást, urbánus népköltészetté léptetve elő az utcai szlenget, alaposan megválogatott, nyers és konfrontatív szavakkal exponálva a nyilvánosság számára a gettólakók hétköznapjait.

Vászonra vitt történetük, a Straight Outta Compton (rendezte: F. Gary Grey, 2015) egyszerre zenés film, a felnőtté válás krónikája, kultúrtörténeti jegyzet és polgárjogi nyilatkozat. Legfőbb erénye, kereskedelmi sikerének egyik kulcsa a keep it real szlogennek megfelelő történelmi hitelesség: sem forgatókönyv, sem rendezés szempontjából nem kívánt direkt botrányfilmmé válni (holott a sztori bőséges muníciót szolgáltatott volna ehhez), ugyanakkor tárgyilagossága mellett is gazdagon árnyalt, szenvedélyes képet ad a nyugati parti hip hop mozgalom úttörőiről – amely kép alighanem a kortárs fiatal feketék számára is könnyen értelmezhető, balszerencsésebb esetben: átélhető.

„A dalaik vonzónak állítják be a bűnöző életmódot, a drogokat és a fegyvereket.” – szól vádlón egy – nyilvánvalóan fehér – újságíró a zenekar sajtótájékoztatóján. „A művészetünk a valóság leképeződése. Mit lát maga, amikor kimegy az utcára? Mert amit én látok, az nem valami vonzó látvány.” – replikázza a fiatal Ice Cube. „Nem kellene óvatosabban megválogatniuk a szavaikat, hogy mit mondanak, és miként mondják?” – kérdi egy másik. „Semmiképpen. Határozottan nem.” – vágja rá pillanatnyi késlekedés nélkül a zenekar. A koncert helyszínén már várja őket a rendőrség különleges műveleti csoportja, ultimátumot intézve a csapathoz: ha eljátsszák a Fuck the Police című, a fegyveres testület tagjai ellen nyíltan lázító zeneművet, úgy alkotmányos jogaikra való tekintet nélkül rekesztik be a koncertet, majd verik kurtavasra a művész urakat. „Fuck the police!” – feleli reflexből az egységfrontba tömörült banda; az inkriminált dal természetesen elhangzik a koncerten, a tagok pedig röpke fertályóra múltán már az előzetes letartóztatás boszorkányosan gyors kivitelezhetőségén, a rendőri fellépés sosem tapasztalt hatékonyságán ámuldozhatnak.

A férfiegó gátlástalan hangsúlyozása, a soha meg nem hátrálás pszichotikus kényszere, a széles és provokatív gesztusok alkalmazása azon emberek sajátja, akik a lehető legrosszabb társadalmi pozícióból iramodnak neki az életnek, ennélfogva semmiféle vesztenivalójuk nincs. F. Gary Grey, a Straight Outta Compton rendezője New Yorkban nőtt fel az 1980-as években, a bűnözési statisztikák tetőzésének évtizedében, ennélfogva alapos és mélyen személyes tapasztalatokat szerezhetett az utcai bandák életéről. Már elsőfilmes rendezőként forgatott Ice Cube-bal, az N.W.A. egykori tagjával (Végre péntek, 1995), videóklipeket készített a Cypress Hill és Snoop Dogg dalaihoz, második munkája, A nagy dobás (1998) pedig a korszellem, a fekete öntudat és a feminizmus ritka együttállásának példázata. „A rendszertől vesszük el, az meg úgyis csak kibaszik velünk.” – menti fel önmagát és társait a bankrablások sorozatát végrehajtó csajbanda egyik tagja. Az elszenvedett igazságtalanságok sorától megkeseredett, kilátástalan élethelyzetben vergődő fekete nők kétségbeesett döntése az adott körülmények közepette voltaképpen kézenfekvő és természetes elhatározás, ugyanakkor a forgatókönyv nem dicsőíti a fegyveres erőszakot, nem óhajtja üdvözítő megoldásként kommunikálni a bűnözést. Sérült és irányt vesztett, morális szürkezónába sodródott emberek ők, így csupán szemlélet kérdése, hogy áldozatként vagy bűnözőkként tekint rájuk a néző; még az erőszaktól megcsömörlött, tragédiák által megtört nyomozó is megkönyörül az utolsó túlélőn, és behunyt szemmel ad egérutat a Jada Pinkett Smith által játszott karakter számára.

A nagy dobás, bár műfaját tekintve fikció, számos ponton hasonul a Straight Outta Comptonhoz. Feltárja a karakterek motivációit, híven idézi a korszellemet (a Fab 5 Freddie által felfedezett hip hop díva, Queen Latifah kulcsszerepet kapott a filmben, valamint az N.W.A. dalai is elhangzanak), s bár nem ítélkezik a főszereplők felett, tetteik következménye alól sem menti fel a lányokat. Természetes közege az utcai erőszak, üzenete mégis mélyen humánus: a csajok megszerzik a pénzt, de testvéri szövetségük szétzilálódik, majd fokozatosan egymás ellen fordulnak, és keserű veszteségeket elszenvedve döbbennek rá, hogy a nagy lóvé hajszolása közben minden mást elbuktak. Ugyan a Straight Outta Compton egyebek mellett az önerőből meggazdagodás kultuszát hirdeti (a kilós fukszok, márkás ruhák, luxusautók és úszómedencés házak azóta is a műfaj elemi jelentőségű szimbólumai), de a történet a való világban is a fentihez hasonló fordulatot vett – az egykori barátokból, mihelyst beüt a nagy lóvé, halálos ellenségek váltak.

Bűn az élet

Jerry Heller, az N.W.A. egykori menedzsere, a Ruthless Records elnöke és társalapítója (a filmben: Paul Giamatti), aki középkorú fehér üzletember létére akár a rendőrséggel szembeni nyílt konfrontációt is felvállalta a banda érdekében, rendre rátévedt a szociológia tudományának ingatag talajára, midőn az interjúk során védelmébe vette a keleti parti gangsta hip hop előadóit. Állásfoglalása szerint vulgáris attitűdjüket, durva zenéjüket társadalmi hátterük határozta meg; a környezet, amelyben gyermek- és ifjúkorukat tölteni kényszerültek, gyorsan kifejlesztette bennük a feltételek nélküli hajlamot a szélsőséges erőszakra. „Megfelelő álarc nélkül senki sem élte túl az utcát. Kellett, hogy legyen egy szereped. Keménycsávó, játékos, sportoló, gengszter vagy cuccos bácsi, választanod kellett. Ha pedig nem játszottad el ezeket a karaktereket, akkor csak egyetlen szerep maradt: te lettél az áldozat.” Notorious B.I.G. mozgóképes biográfiájának (Notorious – George Tillman Jr., 2009) főszereplője (Jamal Woolard) hasonló diagnózist állít fel: „Ahol én felnőttem, onnan senki nem jött ki rendes emberként. Ha tisztességes gyerek voltál, akkor már a suli udvarán kicsináltak a kisgengszterek meg a sumák kurvák.” Minden bizonnyal tisztában volt szavai valódi súlyával: miután egy zavaros lefolyású rablótámadás (amelyért valószínűleg sem ő, sem a stábja nem tartozott közvetlen felelősséggel) a keleti parti és a nyugati parti zenészek között kirobbant rapháború kereszttüzébe lökte, mindössze 25 évesen egy máig felderítetlen gyilkossági kísérlet áldozatává vált. Egykori nemezisének, a színészként is ragyogó tehetséget mutató, 1991 és 1997 között összesen hét nagyjátékfilmben szereplő, szintén 25 éves korában meggyilkolt Tupac Shakur (Az utolsó belövés, 1997) elkeserítő sorsa is igazolja a Straight Outta Compton üzenetét, miszerint a nihilből nem az erőszak mutat kiutat.

A Straight Outta Compton vegytiszta amerikai történet; első osztályú filmdráma, ugyanakkor az európai jegyvásárlók számára a popkulturális beágyazottság teljes hiánya miatt alighanem értelmezhetetlen mozi. Annak ellenére, hogy az amerikai piacon 161 milliós bevétellel állított fel kategóriarekordot, a „Szigorúan csak felnőtteknek!” címke és a 147 perces játékidő miatt máig nem akadt olyan forgalmazó a kontinensen, aki vállalta volna bemutatását, miként a hip hop műfaj történetét feldolgozó további fontos filmek (Hosszú lé, 1992; CB4, 1993; Belly, 1998; Harlemi történet, 2002; Hustle and Flow, 2005) sem tudtak bekerülni a fehér közönség által látogatott vetítőtermekbe. A rap népszerűsége nyilvánvaló tény, de az eredeti gangsta hip hop társadalmi háttere, valódi üzenete nem dekódolható az európai átlagpolgár számára, ahogy Rosa Louise McCauley Parks kálváriája, James Brown társadalmi szerepvállalásának valódi jelentősége, Malcolm X kétségbeesett küzdelme, a Black Panthers mozgalom vagy a Los Angeles-i faji zavargások krónikája sem váltak az egyetemes tömegkultúra szerves részévé, hanem megmaradtak ott, ahová mindig is tartoztak: a Nagy Amerikai Történelemkönyv lapjain.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/12 25-28. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12496

Cikk értékelése:

szavazat: 34 átlag: 6.12