Kritika007 Spectre – A Fantom visszatérÍrás a falonVarró Attila
A tömegpusztítás rémét
felváltja a megfigyelésé.
A szűk tíz esztendeje
bemutatott Casino Royale nem csak a
Bond-franchise-t helyezte zsírúj és kőkemény alapokra, de traumatizált
főhősével és klausztrofób világával egyfajta zászlóshajója lett a tömegfilmes
kalandzsánereket megreformáló drámai látásmódnak a Nolan-féle Sötét Lovagtól a
2007-es western-revivalig (Börtönvonat Yumába, Jesse James
meggyilkolása, Seraphim Falls). A 2012-es Skyfall Sam Mendes jóvoltából tovább szorította a hurkot a 007-es
nyakán, egyfelől lappangó családi drámával, másfelől erős szimbolikával
rálicitálva a Campbell-előd primér szenvedélyfilmjére, plusz híven megőrizve a
Brosnan-féle akcióközpontúsággal szembeforduló thriller-stratégiát, amelyben a
látványos nyitóakcióból fokozatosan jutunk el a hamisítatlan feszültségfináléig.
Az idei Spectre nem hoz meglepetést,
Mendes precíz ikerfilmet állít a sikeres nagytesó mellé. Több pénzből,
egzotikusabb helyszíneken és a széria egyik legjobb pre-credit akciószekvenciájával: Bond ismét saját sötét énjével
kerül szembe, a főgonosz személyes motivációja ezúttal is testvérféltékenység
(M pótmamája után az Octopussy-novella
egyetlen mondatából kerekített nevelőapához kötődően), és a feszes
thriller-zárlat Bond múltjának újabb állomását pusztítja el (ősi családi lakot
követően a „sötét középkort” jelentő régi munkahelyet). Mendes következetesen
kíséri végig hősét a kárhozat útja után a szabadság útján, amelyet a Craig-szériában
újraírt zsánerarculattal való leszámolás állomásai szegélyeznek.
A soron következő 25.
Bond-film kihagyhatatlan ziccert kínál az újraindítások korában a Craig-modell
átrajzolására – vélhetően fiatalabb sztárral, erősebb látványtechnikával és kirobbanóbb
akciókkal, még mielőtt a huszonéves közönségnek végleg leragadna a szeme a két
és fél órás ügynökeposzoktól. A Spectre
reboot-pilótája ennek a váltásnak ágyaz meg: elsősorban a teljes filmet behálózó
halál-tematikával, amelyet már a film enigmatikus mottója („A halottak élnek”)
és a mexikói Holtak Napjára helyezett nyitány is jelez: a „Kísértet” nevű
globális terrorszervezetet kihalt hó/homoksivatagokban kutató főhős megbízását a
halott M-től kapja, élőholtak vezetik nyomra (golyóra váró feleség,
megmérgezett gonosztevő), a karjába omló nőket halottaktól ragadja el (újdonsült
özvegytől friss árváig), majd a rejtélyes főgonoszról is kiderül, hogy a múlt
sötét kísértete. A mexikói merénylet hosszú beállításos, lenyűgöző eleganciával
kivitelezett bravúrja a Casino Royale-ban
megalapozott imázs szépséges halotti beszéde (a későbbi akciók már kivétel
nélkül a Bourne-féle gyorsmontázsos, közelképes biztonsági játékok palotában,
luxusvonaton, sivatagi bázison), 007-es hősünknek ebből az old school világból kell kilépnie, különben maguk alá temetik
romjai – a megváltó szerelem (Seydoux durcás fruskájával donna Bellucci helyett) egy röpke évtized alatt ódonnak bizonyult celluloid-árnyékvilágból
menekíti ki. Míg Campbell Fleming-adaptációja még a gyökerekhez való
visszatérést jelentette a csilivili Brosnan-éra után, ez az örökség mára a
főgonoszban testesül meg, annak a Blofeldnek a személyében, aki a
Connery-aranykor fő emblémája lett: ezerarcú, százéletű enigmája a Spectre-ben csupán Bond monomániája, egy
fikció-teremtmény, a főhős „agyában élő” szörnyeteg – totális felszámolása a
jubileumi reboot-ra marad.
Ennek fényében különösen
érdekes a Spectre cselekményén
végigvonuló másik szimbolika, ami a látás/látvány alapmotívumára épül és főként
az antagonistákhoz kötődik szemvesztésektől a központi konfliktusig. A
Craig-szériában háttérbe szorult világveszély ezúttal globális kémprogram, a
tömegpusztítás rémét felváltja a megfigyelésé, amit szupervoyeurök irányítanak:
a monitorbázisán megbújó Blofeld (aki még a kínzást is képernyőn át végzi) és a
titkosszolgálati főnök C (azaz „see”) „látnokai”. A távoli gyilkos tekintet nem
véletlenül vált a posztmodern Brosnan-szérián átvonuló motívummá (lásd az Aranyszem, a Holnap markában és a Halj meg
máskor pusztító hatalmú műholdjait): a puszta látványelemmé válás a
legnagyobb veszély valamennyi klasszikus zsánerhős számára a CGI-érában, mert
olyan távolságot teremt néző és hős között, amely felszámolja az érzelmi
azonosulást, a publikum mindössze drónok harcát követi a képmezőkben. Craig
Bondja ennek a műfajmentő küldetésnek vesztésre ítélt ügynökét jelenti – a
képernyőárnyakról a hiteles hősök felé fordított tekintet harcosa (mint ezt
Madeleine nézővé válása mutatja az apa haláljelenetétől a kínzás-jelenetig)
kiürült tárral kapitulál: a Spectre
végén inkább kisétál a képből, mielőtt képpé válna.
007 SPECTRE – A FANTOM
VISSZATÉR (Spectre) – brit-amerikai, 2015. Rendezte: Sam Mendes. Írta: John
Logan, Neal Purvis és Robert Wade. Kép: Hoyte Van Hoytema. Zene: Thomas Newman.
Szereplők: Daniel Craig (Bond), Léa Seydoux (Madeleine), Christoph Waltz
(Blofeld), Ralph Fiennes (M). Gyártó: MGM / Eon. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 150 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 23 átlag: 4.91 |
 |
|
