KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
   2015/december
MŰVÉSZMOZI
• Földényi F. László: Mozisirató Újhullámok után
• Harmat György: A sorsüldözött sátán és a felelőtlen angyal Citti és Davoli a Pasolini-filmekben
• Nagy V. Gergő: Lomha svenk Abel Ferrara: Pasolini
• Hirsch Tibor: A zseni, akinek nem akaródzik feltámadni Eisenstein Mexikóban
• Szalkai Réka: ¡Que viva Eisenstein! Beszélgetés Peter Greenaway-jel
FILM + ZENE
• Ádám Péter: Az utca királynője Édith Piaf 100
• Géczi Zoltán: Egyenesen a gettóból Hip hop és film: Straight Outta Compton
ÁZSIAI PANORÁMA
• Stőhr Lóránt: Távoli képek, csendes életek Tajvani hullámok – 1. rész
MAGYAR MŰHELY
• Takács Ferenc: „Lajos, te maradj ki a történelemből!” Anyám és más futóbolondok a családból
• Gelencsér Gábor: Túlélet Hajnali láz
• Kránicz Bence: A mosónő érzékisége Szerdai gyerek
• Kovács Bálint: Valaki éjszakára Az éjszakám a nappalod
FILMISKOLA
• Soós Tamás Dénes: „Korlátok helyett mértéket állítani” Beszélgetés Aczél Petrával és Antalóczy Tímeával
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Kisiklott hétköznapok Gdynia
• Szabó Ádám: Nőt és gyereket soha Sitges
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Mindörökké tizenkettő R. L. Stine: Libabőr
• Jankovics Márton: A képzelet szökevényei Rob Letterman: Libabőr
KÖNYV
• Zalán Vince: Api könyve Jankovics Marcell: Lékiratok
• Kelecsényi László: Lexikon gyanánt Gelencsér Gábor: Forgatott könyvek
TELEVÍZÓ
• Csiger Ádám: Bukarest árnyai Árnyak/Umbre
KRITIKA
• Varró Attila: Írás a falon 007 Spectre – A Fantom visszatér
• Baski Sándor: Tavaly Svájcban Ifjúság
MOZI
• Teszár Dávid: Ragyogó nekropolisz
• Barkóczi Janka: Cowboyok
• Kolozsi László: Kosok
• Kovács Kata: A kórus
• Baski Sándor: Login
• Tüske Zsuzsanna: A szerelem útján
• Forgács Nóra Kinga: A tengernél
• Kránicz Bence: Az ételművész
• Sepsi László: Szemekbe zárt titkok
• Vajda Judit: Újra együtt
• Sándor Anna: A kis herceg
• Varga Zoltán: Rendkívüli mesék
• Simor Eszter: A szüfrazsett
• Varró Attila: Az éhezők viadala – Kiválasztott
DVD
• Pápai Zsolt: Ex Machina
• Czirják Pál: Rettegett Iván I–II.
• Varga Zoltán: Torrente Gyűjtemény
• Fekete Martin: A WikiLeaks-botrány
• Soós Tamás Dénes: Sötét helyek
• Kránicz Bence: Tökéletes hang 2
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Sitges

Nőt és gyereket soha

Szabó Ádám

atalónia 48. sci-fi, horror és fantasy-szemléjén többnyire olyan mozikat gyűjtöttek össze, amelyekben a gyengébbeket terrorizálják.

 

Sitges Barcelonától 35 km-re fekvő kisvárosa nemcsak turistacsalogató hely. 1968 óta valóságos műfaji intézménnyé nőtte ki magát a ma Ángel Sala által igazgatott fesztivál, amely könnyen állja a versenyt az austini Fantastic Festtel, netán a brit Film 4 FrightFesttel. Bármerre pillantunk, meglepetések érnek minket. Emitt egy boszorkányjelmezbe öltözött nő ijesztget egy lilára püfölt arcú nővérke társaságában, amott könyveket, játékokat, DVD-ket, BluRay-ket, sőt, posztereket, pólókat árusító sátorba térhetünk be. Kicsattan az örömtől a geek-generáció: nem tudni, mi van a dobozban. Talán nem is véletlen, hogy a 2015-ös repertoárt a Hetedik 20 éves, jubileumi vetítése hivatott színesíteni a Taboada-retrospektíven vagy a Refn, Oliver Stone, Simon Yam-életműdíjakon túl. Magát a horrorszemlét is a Fincher-bűndráma zárlatában előbukkanó véres, az éterien szőke Tracy Mills lenyesett fejét tartalmazó kartondobozzal népszerűsítették.

 

*

 

Rögvest a plakát utal a fesztivál egyik domináns tematikájára: sajnálatot érzünk a patthelyzetbe sodort nők iránt, szánjuk a bántalmazások közepette felnövekvő gyermekeket. A nyitófilm egy családot gyászol. Robert Eggers rurális közegbe ültetett misztikus horrora, A boszorkány (The Witch) bőrünk alá hatoló élmény. Direktorának pusztán a tekintetek, a tébolyult üvöltések („Kérlek, mentsd meg a gyerekeket!”), hörgések, a zuhogó eső vagy a favágás snittjei is elegendőek ahhoz, hogy jéghideg verejték öntse el a szemlélő homlokát. Eggerst határozottan jobban izgatja egy 1630-as években, New Englandben élő puritán família mentális összeomlása. A természetfeletti szál csupán illusztrálja a gyötrő paranoiát. A Kubrick-féle Ragyogás lejt itt dervistáncot Bergman Szűzforrásával, Haneke A fehér szalagjával. Örökké a ki nem mondott, a soha nem ábrázolt okoznak nyugtalanságot: ettől lesz a film igazán hipnotikus és titokzatos. Vallási horror ötvöződik sok privát nyavalyával, a forgatag epicentrumában pedig az ájtatosak lánykája, Thomasin áll. Noha A boszorkány fináléja direktebb, talán a rejtélyről is lerántja a leplet, rendezője kiválóan bánik a lassú tűzön égő filmnyelvvel, így az utolsó reveláció legalább annyira idegtépő, mint az előtte lévő percek. Karyn Kusama domestic thrillerje/ párkapcsolati-kertvárosi traumadarabja, a Meghívás (The Invitation) a szemle legjobb filmjeként tarolt. Felütése előrevetíti a fináléban elszabaduló indulatokat. A férfi főhős egy elgázolt állatot csap agyon, megszabadítva őt a szenvedéstől. Kusama minimalizmusa roppant hatásos. Újfent tort ül a gyanakvás, halálos következményekkel jár a tudatlanság, érezzük, ahogy a háttérből az előtérbe lopakodik egy baljós erő. Párbeszédközpontú nagypolgári drámaként induló sztori lendül át gyilkos ámokfutásba. Akárcsak az Eggers-rémsztoriban, a Meghívásban is vérfagyasztóan lassan araszol előre a cselekmény, egy semmiből érkező pofon, pár elejtett megjegyzés, néhány, véres mosdókagylót ábrázoló szemcsés snitt vagy gyanús pillantás jövendölnek balsorsot. Kusama csupán az utolsó félidő hisztérikus leszámolását rendezhette volna kifinomultabban, egyébként példás suspense-érzékről tesz bizonyságot: a néző hosszú ideig csak a sötétben tapogatózhat, a félelem okára alig esik utalás, rideg, statikus gépállásból vagyunk kénytelenek nézni, ahogy az egybegyűltek alól kirántják a szőnyeget. Az inspirációs forrásként említett Engedj be! távolságtartása nagyon jól kiegészíti a Vinterberg-féle Születésnap burzsoázia-kritikáját, hogy aztán a kaliforniai dombok túlélőinek végzetére pokolian vörös fény utaljon, vagy mind figyelmeztetés nélkül pusztuljanak.

Három spanyol haver ront be a hullaházba, hogy a nemrég elhunyt modell-színésznővel, Anna Fritz-cel közösüljenek. Igen morbidnak tűnik az alaphelyzet, ám a mozi rendezője, Héctor Hernández Vicens gyorsan fejtetőre állítja valamennyi elvárásunkat. Az Anna Fritz tetemében (The Corpse of Anna Fritz) ugyanis nem a hemoglobinban dúskáló fekete komédia, jóval inkább a dominanciacsata üt oda. Sokáig úgy tűnik, az erősebb nem képviselői viszik a puskát, majd a címhősnő sarkára áll, és megtorolja a maszkulin erőfitogtatást. Vicenst nem a pervertált sztár-fétiskép üressége izgatja. A hímtrióban akad vad macsó, joviális nekrofil, valamint bizonytalankodó újonc is. A rendező ügyesen támaszt közöttük konfliktust, mégis, Anna Fritz, a mese „élőhalott” femme fatale-ja szükséges ahhoz, hogy ostobaságukat felszínre hozza. Végül hozzá kerül a fegyver, amellyel gyalázói ellen fordulhat, így a Vicens-dolgozat sajátos hangütésű rape and revenge moziként is helytáll, nemcsak az Ole Bornedal által dirigált Éjféli játszma hideglelős lecsengését imitálja. A befejezése újabb csavart tartogat: nemcsak a férfi-nő párbaj ér véget, de Anna is beteljesíti saját sorsát.

Szintén izolált helyszínen játszódik a Ben Wheatley-féle Felhőkarcoló (High-Rise): az 1975-ös J.G. Ballard-regény adaptációja par excellence csömörfilm felsőosztálybeli orvosok, szexbe bocsátkozó madame-ok, építészek, doku-auteurök (a Richard Wilder nevű filmest játszó Luke Evans leszállóága félelmetes) dögrovásba züllésével. Wheatley nemcsak lerombolja a dekadens parti-arcok toronyház-birodalmát. Jórészt iróniával tekint a felfordulásra, mégsem lehet rosszullét nélkül röhögni a mélybe zuhanó burzsujokon. A Karambol ütközés-extázisa után a dőzsölés-mánia is kiürül. E kevert hangnemű káoszkarneválban a Portishead dolgozza át az ABBA slágerét, így az SOS sem több mint infernális taktusú jajveszékelés.

Úgy tűnhet, Sitgesbe halni jár a szeretet, ez azonban szerencsére nem igaz. Keiichi Hara keserédes animéje, a Miss Hokusai többször is ingerli a könnycsatornákat, ám hírből sem ismeri a hatásvadászatot. Légies szépségű, költői ceruzarajzos darabként ég a retinánkba: a neves japán fametsző-festő lánya nyugodt léptekkel rója Edo utcáit, még az opus magnum, A nagy hullám Kanagawánál is pajkosan ott bujdos a kockák között, a sarj és egy kisgyerek szomorkás barátsága pedig a legridegebb néző szívét is megolvasztja. Nagy dobását azonban az epilógra tartogatja. Múlt összefonódik a jelennel, Edo Tokióvá modernizálódik, a fiatal hölgy pedig kis mosollyal nyugtázza a 88 évesen sírba szenderült, 100 éves korra és géniuszstátuszra óhajtozó perfekcionista matuzsálem életét. („Nem semmi volt az öreg.”) Távolról Victor Erice és Antonio López García közös poétikus-dokumentarista hattyúdala, A birsalmafa árnyéka ugorhat be a japán maestro ideájáról.

Charlie Kaufman remekbe szabott stop-motion bábanimációként, az egyformaság levegőtlen falanszterében mesél el egy melankolikus románcot. A Duke Johnson társrendezésével készült Anomalisa csupán néhány ponton enged meg magának nevettető, sőt, javára váló szürreáliát, amúgy groteszk szexualitásának dacára is eszköztelen, mi több, melegszívű szerelmi történet. Noha a véletlenül összefutó férfi és nő csupán egyetlen éjszakát töltenek együtt, ki sem bontakozó szerelmük az örökkévalóságé. Szuggesztív egyszerűségét tanítani kellene: animációs mű a Mary és Max óta nem volt ennyire érzékeny. Élőszereplős párjai pedig olyan filmek, mint a Lawrence Kasdan rendezte Anne Tyler-feldolgozás, Az alkalmi turista vagy Jason Reitmantól az Egek ura.

A tajvani Hou Hsiao-Hsien modernista wuxiát hozott a katalán partokra: a Cannes-ban is elismerést aratott A merénylő (The Assassin) lemond minden sallangról. Aki kardvívásra, fizikai konfrontációkra vár, csalódottan távozik. Hou eléri, hogy legyintsünk a dikcióra, és pusztán az Ozutól kölcsönzött keretezés (jelen esetben például oldalfüggönyökkel), a szereplők arcára írt impressziók, a sárgában, vörösben ragyogó snittek, susogások tudósítsanak régi szeretők belső viharairól. A nagybetűs Vizualitás áthidalja az összes nyelvi akadályt, a direktor emellett mesterien boronálja össze a politikai sakkjátszmákat a halk szavú melodrámával. Lucile Hadzihalilovic 11 évvel debütmozija, az Innocence után sem tagadja meg önmagát. A Lanzarotén forgatott, de egy képzeletbeli, csak kisgyerekek és nők lakta szigeten játszódó Evolúció (Evolution) épp annyira feszélyező, mint csodaszép hibrid. Testhorror és coming-of-age találkoznak a boncasztalon. Hadzihalilovic a 2004-es indulófilm után újfent gyerekekre helyezi a fókuszt, és gúzsba kötöttségükről beszél, ám míg az Innocence-ben a bentlakásos iskola tanárnői bocsátották útjukra a kicsiket, addig Nicolas-nak, a tízéves kísérleti nyúlnak szöknie kell, és ki tudja, futása hová viszi. Gyerekkorban osztják le a lapokat, a fiúk identitását testileg-biológiailag ugyanúgy korlátozzák, mint nemi értelemben. A rendezőnő orvosi beavatkozások nyomaira utal (Hadzihalilovic a Dr. Moreau szigetét nevezte meg sorvezetőként), rendre képen kívül, így a fizikai-szellemi bántalmazás még kegyetlenebb. Manu Dacosse operatőr feketében, borostyánszínben, kékben fürdő snittjei csak növelik a bizonytalanságot, illetve az Evolúció álomszerűségét is kiválóan támogatják. Nincs egyetlen helyes értelmezés, a kihagyásokra, megmagyarázhatatlanságokra épülő sci-fiben az összes rést a nézőnek kell betöltenie. Humanizmusban nem szenvedünk hiányt. Nicolas és Stella, a hófehér arcú, vörös hajú látnoki ápolólány bajtársakká lesznek, de csak ideig-óráig. A főszereplő fiú „tutaja” a vízen túli kivilágított kastélyokig hánykódik, az odüsszeia kimenetele azonban bizonytalan.

 

*

 

Csússzanak be art-csemegék, Sitgesben a cirkusz mellé zsánerínyencségeket adnak a népnek. Amikor heroic bloodshed-tradíciókat mímelő harcművészeti roham (Pou-Soi Cheang: SPL 2) képei töltik be a vásznat dupla ütközettel egy macskaügyességű, ledönthetetlen börtönigazgató ellen, netán naturalista jelenetekkel (leszakadásnak induló kézfej, marcangoló kutyák, húst szaggató lövések, pengékkel, fémdarabokkal a shotgun, a 9 mm-es ellen) operáló punk rocker vs. neonáci ostromthriller (Jeremy Saulnier: Green Room) kerül a versenyprogramba, a közönség rituáléként tekint a fesztiválra és vastapssal honorálja a filmeket beharangozó King Kong-intrót vagy egy-egy gonosztevő halálát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/12 44-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12505