Könyv

Jankovics Marcell: Lékiratok

Api könyve

Zalán Vince

Az animáció mesterének memoárja a polgári életszemlélet és egy értelmiség-ellenes korszak forrásértékű megörökítése.

Jankovics Marcell vaskos önéletrajzi kötetében, a második kiadásban megjelent Lékiratokban több mint hétszáz oldalon (nagy alakú, B/5 formátumban, 119 dokumentum- és képmelléklettel, több mint hétszáz jegyzettel!) foglalta össze emlékeit családjáról, gyermek- és ifjúkoráról. Azok az olvasók, akik a szerzőre elsősorban, mint animációs művészre, mint filmrendezőre kíváncsiak talán csalódottan teszik le a kötet, mivel az emlékezés éppen akkor fejeződik be – 1960. szeptember 19-én – amikor Jankovics a Pannónia Filmstúdió munkatársa lesz. Természetesen elkerülhetetlen, hogy ne essék szó – ritkán és érintőlegesen – filmes tevékenységéről, vagy például arról, hogy kik és mik hatottak korán megmutatkozó rajzkészségének fejlődésére, a különböző (ifjúsági) könyv illusztrációktól (Gara Arnold, Sebők Imre) a Vaillant francia képregény-újságig.

A könyv főalakja Jankovics Marcell édesapja – Api – aki a II. világháború előtt s azt követően a Magyar Nemzeti Bank főtisztviselője. És akit a Rákosi-rendszer a teljes hatalomátvételkor hazug, koholt vádak alapján bíróság elé citál és első fokon életfogytiglani börtönre ítél. S bár büntetését később a körülmények alakulása miatt (1956) nyolc évre „mérsékelték”, a börtönévek alatt egészsége megrendül, s szabadlábra helyezése után is csak megalázó, számára alantas munkákat végezhet. Családját (természetesen!) kitelepítik (Öcsöd), a szerző Pannonhalmán járja ki a gimnáziumi osztályokat, itt is érettségizik. Api, az édesapa történetének emlékiratokban történő megörökítése, élettörténetének megmentése a feledéstől nemes fiúi gesztus, amely minden tiszteletet megérdemel. A Lékiratok megrendítő, privát dokumentum, de több is annál. A szerző ugyanis hallatlan precizitással és rendkívüli részletességgel írja le a történéseket, a helyszíneket, a tárgyakat és így tovább, mondhatni a tényirodalom ritka példájaként. A tények sokasága lassan-lassan egy ritka történelmi tablóvá áll össze a kortárs olvasó számára. Tudjuk, hogy a tények felsorakoztatása még nem történelemírás, dehogy történelemírás nincs tények nélkül, az is biztos. Jankovics Marcell anélkül, hogy különböző történelmi folyamatok elemzésére vállalkozna, vagy bármiféle történelmi tanulságok levonására tenne kísérletet könyvében, plasztikusan rajzolja meg magyar polgári szakértelmiség karakterét és életútját (és nem szerepét!) a 20. század harmincas-hatvanas éveiben. A hivalkodás nélküli hazafiságot, a magas szakértelmet, a széles és alapos műveltséget megtestesítő értelmiséget olyan hatékonyan irtotta a Rákosi-rendszer, hogy el- és lepusztulása, hiánya jelentősen éreztette hatását még a rendszerváltás utáni években is. Ismétlem: a könyvtől nem egy társadalmi réteg szerepének történeti értékelését kapjuk, hanem ennek a rétegnek egy olyan életmód-leltárát, amelyet Marc Bloch mai követői is megirigyelhetnének. Részletezően olvashatunk a lakások beosztásától a különböző bútorok értő és aprólékos leírásáig. A szokásokról, főképpen az étkezési szokásokról, az ételekről, elkészítési módjukról; aztán az asztal körüli beszédmódról, a jellegzetes „szófacsarásokról”, a magyar és idegen nyelvek szavaiból született „szótalálmányokról”. Az öltözködésről, a ruhák és cipők anyagáról, szabásfajtákról. Az ismétlődő, jellegzetes vasárnapi programokról. Sorolhatnám (és dicsérhetném) még sokáig e krónikás hűség és lendület fáradhatatlanságát. Talán így is mondhatnám: forrásértékét, a privátéletből történelem lesz.

Hasonló a szerző módszere az ötvenes-hatvanas évek elbeszélésekor is. Csakhogy a dolgok természeténél fogva a hangsúly egyre erősebben áttevődik Apiról, a könyv igazi főszereplőjéről az elbeszélő, a fiú életútjára, amely így óhatatlanul egyre jobban telítődik szubjektivizmussal, s veszít történeti súlyosságából. A kitelepítés évei, Öcsödön még őriznek valamit a korábbi oldalak fájdalmas tárgyszerűségéből (ne felejtsük: ezekről az évekről már ismerünk emlékező filmdokumentumokat), ám a gimnázium időszaka Pannonhalmán már inkább „fejlődés-regénynek” tekinthető mintsem történelmi forrás-

dokumentumnak. „Egyedi esetek” (diáktársak, tanárok és mások) végtelen felsorolását kapjuk, a diákélet szubjektív (s ekként fontos) apró történéseit. Anélkül, hogy lebecsülnénk ezek jelentőségét, a szerzőre vonatkozó meg-meghatározó fontosságát, mégis jól érzékelhető, hogy a krónikás témaköre jelentősen beszűkült, s az események „főfonalához”, akkor talál vissza, amikor érettségi után szembe találja magát az ötvenes és hatvanas évek fordulójának társadalmi gyakorlatával.

Jankovics a főszöveghez illesztett jegyzeteiben gyakran találunk „aktuális”, (gyakran indulatos) megjegyzéseket, amelyek méltatlanok a kötet magas színvonalához. De a Lékiratok kimagasló erényeit nem érintik. „... az utóbbi években úgy jöttek föl „iratok” a múltamból, mint a fókák levegőt venni a lékhez. Emlékeim feltárása – olvashatjuk az előszóban – olyan, mintha lékeket ütnék a vastagodó kérgen, hogy az életemet – mindnyájunk életét – megkeserítő események árnyképei felszínre jöhessenek.” Jankovics Marcell komoly „feltáró munkát” végzett. Megbecsülést érdemel érte.

Helikon, 2014.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/12 48-49. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12508

Cikk értékelése:

szavazat: 43 átlag: 4.6