KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
   2016/április
WAJDA 90
• Szíjártó Imre: Menyegzők Wajda-motívumok a mai lengyel filmben
• Forgács Iván: Lelkének rabjai Wajda 90
• Wajda Andrzej: A nemzeti film eszméje
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: Még mindig veri az ördög… András Ferenc
• Kővári Orsolya: Valami visszavonhatatlan Beszélgetés Till Attilával
• Mészáros Márton: „A néző mindenek előtt!” Beszélgetés Madarász Istivel
• Mészáros Márton: „A néző mindenek előtt!” Beszélgetés Madarász Istivel
MANDA-DOSSZIÉ
• Barkóczi Janka: A magányos villa Mi a MaNDA?
• Hamar Péter: Csak a fejléc maradt Volt egyszer egy Filmtudományi Intézet
IZLAND
• Baski Sándor: Manók, lovak, emberek Új izlandi filmek
• Kránicz Bence: Vergődik, majd messze száll Madárkák
BŰN ÉS HATALOM
• Pápai Zsolt: Farkasok földje Denis Villeneuve: Sicario
• Sepsi László: Brutális egzotikum Miroslav Slaboshpitsky: A törzs
• Varró Attila: Dante Lam rendőrfilmjei Szűkebb haza

• Pintér Judit Nóra: Idegenként a neurotipikusok világában Autista hősök
FESZTIVÁL
• Ruprech Dániel: Dialóg nélkül Berlin
• Szalkai Réka: Kistigrisek Rotterdam
• Horeczky Krisztina: Hétköznapi őrül(e)tek Cseh Filmkarnevál
KÖNYV
• Várkonyi Benedek: A történelem sorsa Minarik, Sonnenschein és a többiek
TELEVÍZÓ
• Kránicz Bence: Nincs jó döntés A Homeland és Európa
KRITIKA
• Bilsiczky Balázs: Féktelen jövő Zero
• Nagy V. Gergő: Az ordibáló gróf Az itt élő lelkek nagy része
MOZI
• Pintér Judit Nóra: Hétköznapi titkaink
• Vajda Judit: Csokoládé
• Jankovics Márton: Évszakok
• Árva Márton: Mindenáron esküvő
• Varró Attila: Szívecskéim
• Alföldi Nóra: A mi jövőnk
• Kovács Bálint: Eddie, a sas
• Sándor Anna: A Beavatott-sorozat: A hűséges
• Baski Sándor: Zoolander 2
• Andorka György: Támadás a Fehér Ház ellen 2. - London ostroma
• Huber Zoltán: Momentum
• Soós Tamás Dénes: A turné vége
• Kránicz Bence: Kung Fu Panda 3
• Kovács Kata: Zootropolis - Állati nagy balhé
• Csiger Ádám: Egyiptom istenei
• Pápai Zsolt: A 657-es járat
• Bocsor Péter: A varrónő
• Benke Attila: Gyilkos ösztön
• Benke Attila: Batman: Az elfajzott
• Nagy V. Gergő: Angyali szemek
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
MOZI
• Tosoki Gyula: Jóemberek

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bűn és hatalom

Miroslav Slaboshpitsky: A törzs

Brutális egzotikum

Sepsi László

Slaboshpitsky különleges filmje egy nevelőintézet erőszakra épülő patriarchális hierarchiájáról mesél.

 

A művészfilmes hagyományok és az egyéb perifériális filmkultúrák (legyen az ragacsos exploitation vagy egyetemi campuson vetített midnight movie) érdeklődésében mindig is fontos metszéspontnak bizonyult a fogyatékossággal élők ábrázolása. Míg a fősodor jellemzően megáll a könnyfakasztó melodrámák (A bal lábam) és az autizmus köré épített talmi zsenikultusz (Esőember) idealista humanizmusánál, a fent említett tradíciók épp azáltal képesek érvényesen beszélni sérültségről és másságról (általában nem csupán a szó klinikai értelmében), mert nem ragaszkodnak ahhoz, hogy fogyatékossággal élő hőseiket a „vak látnok” archetipikus mintájára (lásd a Fenegyerek szuperhősének példáját) az élet más területein felmutatott különleges képességekkel vagy pusztán kiemelkedő emberséggel kárpótolják. A The Touch of Her Flesh tolókocsiba kényszerült, nőgyűlölő sorozatgyilkosát és az Aaltra lebénult mizantrópjait csupán egy számszeríj választja el egymástól; balesetük nem megvilágosodott übermensché tette őket, csupán ürügyet szolgáltat arra, hogy kiéljék egyébként is létező negatív impulzusaikat. Történeteikben visszájára fordul a jellem defektusait vagy éppen kiválóságát a nem-normatív testképpel összekapcsoló kulturális hagyomány: a testi fogyaték nem a lelki minőség fizikai manifesztuma (esetleg ellenpontja), hanem esetlegesen bekövetkezett állapot, amely független a karakterek lelkivilágától.

De legyen szó hányattatott sorsú horrorklasszikusról (Torzszülöttek) vagy elvont parabolákról (A törpék is kicsiben kezdték, El Topo), a testi másság mozgóképes ábrázolása ritkán képes függetleníteni magát a tizenkilencedik századi freakshowk hagyatékától. Hiába igyekszik Tod Browning olyan karakterekként ábrázolni a Torzszülöttek cirkuszának dolgozóit, akiknek jellemét és érzelemvilágát nem határozza meg testi fogyatékuk, ha közben egyes – egyébként hétköznapi tevékenységeket bemutató – jelenetek keretezésekor a képkivágat a freakshowkban nézelődő ép közönség perspektíváját imitálja. Hasonlóan a feminista filmelmélet alapfogalmát jelentő férfitekintethez, a fogyatékkal élőket ábrázoló filmekben a nézés már önmagában az ép befogadóhoz köthető hatalmi gesztussá válik, amiben ott munkálnak a városszéli vurstlik közönségének ellentmondásos reflexei: a nem-normatív testkép láttán egy időben érzett borzongás és empátia, illetve a „normalitás” érzetét megerősítő megkönnyebbülés, hogy ma sem én vagyok az üveg mögött.

A fentiekkel szemben viszont Miroslav Slaboshpitsky első egészestés munkájában megpróbálja felszámolni a néző és nézett közti hatalmi relációt: annak köszönhetően, hogy A törzs szereplői mindvégig jelnyelvvel kommunikálnak egymással (amit állítólag maga a rendező sem ért maradéktalanul), megfosztja befogadóját kivételezett pozíciójától. Az ép befogadó (hacsak nem beszéli folyékonyan az ukrán jelnyelvet), hátrányba kerül a film szereplőivel és a siket nézőkkel szemben, hiszen számára A törzs egy fontos rétege – az összes dialógus – dekódolhatatlan marad, amivel egy időben a film szükségképpen azt is megkérdőjelezi, hogy a halló befogadó pozíciója és nézőpontja a domináns nézőpont. Miközben megvonja ép nézőjétől az ilyesfajta előjogokat és rávilágít, hogy ezek korántsem maguktól értetődőek, Slaboshpitsky filmjének statikus hosszúbeállításokra épülő formanyelve rendre kiemeli a filmnézés voyeurisztikus jellegét, onnantól, hogy a nyitójelenetben az utca túloldaláról mintegy leselkedünk a szemközti buszmegállóban lévő főhős után odáig, hogy A törzs ugyanebben a stílben felvett szexjelenetei leginkább a mozdulatlan webkamerával rögzített, a kukkolás izgalmát kizsákmányoló netes pornóvideókat idézik. Mint azt már a cím is megelőlegezi, A törzs siketeknek fenntartott bentlakásos iskolája hermetikusan zárt világ, ahol a kívülállók csak kukkolók (mint a néző) vagy kizsákmányolók (mint a fiútársaik által futtatott lányokért fizető kamionsofőrök) lehetnek – ha létezik is az intézet erőszakra épülő patriarchális hierarchiáján kívüli külvilág, attól Slaboshpitsky hősei nem várhatnak segítséget.

De hiába írja felül a jelnyelv által korlátozott befogadói hozzáférés a néző és nézett közti hagyományos hatalmi viszonyt, A törzsben ábrázolt világ – épp a koncepció zártsága miatt – mindvégig brutális egzotikum marad. Ez az egzotizálás nem csupán abban nyilvánul meg, hogy Slaboshpitsky filmje a nyugati néző számára valószínűleg tökéletesen idegen közeget mutat be. A törzs kamaszkorú hőseinek végletes kiszolgáltatottsága és kilátástalansága valójában a nyolcvanas évek éjsötét chernukha-filmjeinek öröksége, amelyek a végnapjait élő Szovjetunió urbánus rothadásának történeteit exportálták (nem kevés sikerrel) a nyugati művészfilmes piacra, és amelyek így óhatatlanul továbbörökítették a „barbár Kelet” és a „civilizált Nyugat” legalább a felvilágosodásig visszanyúló szembeállítását. Innen nézve már a cím sem egyszerűen leírja a filmbeli bűnbanda primitív szerkezetét – amit az erőszakos rituálékon túl csupán a fizikailag gyengébb tagok piramisszerű kizsákmányolása tart egyben –, de megidézi a keleti-európai kultúrákat a nyugatihoz képest civilizálatlanabbnak tételező diskurzusokat is. Így bár a legnagyobb kegyetlenségeket (nemi erőszak, abortusz, többszörös gyilkosság) is kizökkenthetetlen szenvtelenséggel ábrázoló hosszúbeállítások Ulrich Seidl és Michael Haneke munkáival rokonítják, Slaboshpitsky filmje attól nem tudja függetleníteni magát, hogy az említett szerzőkkel ellentétben nem a nyugat-európai középosztályt szembesíti saját kultúrájának visszásságaival, hanem a nemzetközi forgalmazásba bekerülve ugyanezt a közönséget a vadkelet látványának sokkjával kényezteti.

Miközben a bentlakásos iskolákba és javítóintézetekbe helyezett beavatástörténetek mintájára épülő cselekmény követése a jelnyelv ellenére sem okoz különösebb gondot, A törzs a kortárs művészet egyik fontos problémáját illusztrálja: hol ér véget a társadalom perifériájára élők művészi reprezentációja és hol kezdődik az egyszerű kizsákmányolás? Miroslav Slaboshpitsky debütfilmjével éppúgy a kettő közti határsávban vert tanyát, mint például a nagyvárosi tiniszubkultúrák után leskelődő Larry Clark, és ez egyszerre teszi A törzset vitathatatlanul zsigeri filmélménnyé és korlátozza arra, hogy hatását leginkább a testi-lelki nyomor katalógusszerű bemutatásával éri el – egy olyan kilátástalan peremvidéken, ahol csak a hányás és a sírás hangjai hallatszanak.

 

A törzs (Plemya) - ukrán, 2014. Rendezte és írta: Miroslay Slaboshpitsky. Kép: Valentin Vasyanovich. Szereplők: Grigoriy Fesenko (Sergei), Rosa Babiy (Svetka), Alexander Dsiadevich (Gera), Yana Novikova (Anya), Ivan Tishko (Makar). Gyártó: Garmata Film Production. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 126 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/04 34-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12663