FesztiválCseh FilmkarneválHétköznapi őrül(e)tekHoreczky Krisztina
A
jobb cseh filmeket milliónyian nézik, érdemes filmkarneválra járni.
Megszállottság,
szélsőséges helyzetek, határsértés, mítoszrombolás, szenvedély, abszurditás: ezt
felelném elsőre arra a kérdésre: mit, milyen világokat mutatnak meg a Cseh
Filmkarneválon vetített, 2015-ös művek. Amely munkák öngúnyra hajlamos készítői
messziről elkerülik a politikai korrektséget, több nációt illetve kissé
barátságtalan jelzőkkel. Így lesznek a franciák árulók, a németek buzik (főleg,
ha szoláriumoznak), a lengyelek feszületek alatt toszó, katolikus vakbuzgók, a
magyarok…, de ezt inkább hagyjuk. A stílszerűen egy cseh sörmárka támogatta
filmmustrán az ornitológusok és a kisállattartók keble dagadhat leginkább a
büszkeségtől, mivel a telt házakat vonzó esemény reklámarca – talán kabalája is
– egy papagáj.
A
prágai filmakadémián (FAMU) forgatókönyvíró-dramaturgként végzett, 1967-es születésű
Petr Zelenka (Happy end, Gombdili, A sátán éve) hazájában rangos díjakkal kistafírozott, ünnepelt lángelmeként,
minálunk – valamelyest – színházi szerzőként ismert. A prágai Dejvické
divadlónak írt és ott 2001-ben maga rendezte komédiáját, a Hétköznapi őrületeket Gothár Péter vitte színre a Katona József
Színház Kamrájában 2005-ben, majd bemutatta a Szegedi Nemzeti Színház, a Kaposvári
Egyetem Művészeti Kara, és a fővárosi Thália is. Az Elveszve Münchenben (Ztraceni
v Mnichově) a filmcsinálás gépezetének torz tükröt tartó történelmi
fricska, középpontjában a II. világháború előszobájának tekinthető, 1938-as
müncheni egyezménnyel. Az Anschlusst követően az akkori négy európai nagyhatalom
által kötött szerződés értelmében Csehország átadta a szudétanémetek lakta
határvidékeit a náci Németországnak. Az egyezményt aláíró Édouard Daladier
francia miniszterelnök ezzel megsértette a Csehszlovákiával kötött szövetségi
kontraktust. A csehek Trianonjának 70. évfordulójára ajándék érkezik a
franciáktól Prágába: a vén jákópapagáj (Psittacus erithacus) Daladier házi
kedvence volt, és több évtized után is rendületlenül szajkózza rég’
elhalálozott gazdája markánsabb kijelentéseit. Például, hogy Hitler jó fej. A
kilencven esztendős Sir „P”-t a sajtótájékoztató után ellopja egy állástalan, fölszarvazott
oknyomozó újságíró; eztán közösen korbácsolják fel az indulatokat a médiában,
diplomáciai botrányt keltve. Csakhogy mindez a képzelet szüleménye. Merthogy a Jákónak
és Charlie-nak is nevezett szárnyas jószág valójában egy ki- és félresiklott cseh-francia
koprodukció totemállattá lett főhőse.
A
forgatókönyvíró-rendező bámulatosan zsonglőrködik az úgynevezett „valósággal”
és annak konstruált másával. Merthogy mesterművében a nemzeti tragédia ugyanolyan
konstrukció, ha úgy tetszik: szemfényvesztés, mint annak paródiája, a hányatott
sorsú, balekok eszkábálta bornírtság. A fölvillanyozóan eredeti, bravúros
történetszövésű vígjáték – film a filmben – állítása: hogyan érthetnénk, mi
történt a régmúltban, ha azt sem tudjuk, mi zajlik velünk a hétköznapokban. Mindaz,
amit valóságnak hiszünk: káprázat; az élet illúziók, (ön)csalások,
fantazmagóriák elegye. Az igazság – ami legföljebb odaát van – értelmezés
kérdése.
Az Ötvenes (Padesátka) a karácsonyi ünnepekkor több nézőt csábított a cseh
mozikba, mint a Csillagok háborúja. A
sífutó dinasztia legidősebb tagja, Pavel Bulán a hagyományosan Vízkeresztkor,
az Óriáshegységben rendezett, ötven kilométeres szpartakiádon hajszolja magát
és fiát. Ám Jura más típusú testi tevékenységben jeleskedik: többségében férjezett,
ötvenes nők „lelkéből űzi ki a fagyot”. Majd a kevéssé költői, anális aktust okostelefonjával
lefotózza. Mindeközben a távot kiváló idővel teljesítő, meleg férfiú keresi az
apját a havasokban. Vojtěch Kotek az 1977-es évet flashback-dramaturgiával fölidéző,
családegyesítő (retró)vígjátékára a „szexista, rasszista, homofób” címkét
ragasztotta egyik hazai bírálója. Bár a frivol munka korántsem mentes a
közönségességtől, nem szellemtelen. A nyers testiség és a (hobbi)sport közötti
párhuzam ügyes, ha nem is eredeti. A hegyi népek babona- és hitvilágának
profanizálása vicces, és az altáji humor közel sem olyan alpári, mint számos
agysorvasztó, amerikai moziban. Ezért esztétikailag az a legdermesztőbb, mit
művelt a plasztikai sebészet az ötvenes éveivel hiábavalóan viaskodó Vilma
Cibulková arcával.
Ellenpéldaként
ott a nyolcvankét esztendős, csodás Věra Kubánková és Jana ©ulcová a Kobrák és siklókban (Kobry a uľovky). Előbbi egy mindent
látó, a káoszban rendet kereső nagymama,
utóbbi az alkoholista lánya, az antihős testvérpár anyja. A cseh filmkritikusok
és a Karlovy Vary-i zsürorok a keménydrogos Kobra bőrébe bújt Kryątof Hádeket
díjazták. Bátyját, Siklót, a színész fivére, Matěj Hádek játssza. A környezettanulmánynak
is beillő film helyszíne a Prágához közeli ingerszegény iparváros, Kralupy nad
Vlatovou. Itt lézeng a nyaralókat és a legközelebbi hozzátartozóit is kifosztó Kobra,
valamint a bajból őt rendre kihúzó, alkoholproblémákkal küszködő, füstbe ment
terveket kovácsoló bátyja. Akinek egy kriminális ügy után kinyílik a csipája.
Jan Pruąinovský nyomorúságos közép-európai karriertörténete – a fiatal szépíró,
Jaroslav ®váček forgatókönyvéből, megannyi ragyogó aktorral – nem életszerű, hanem valóságos, a junkie-portré remek.
„Olyan, mint egy kis állat” – mondja a nagymama a már türelmét veszített,
idősebb unokájának Kobráról, aki bár éppen a vadonatúj tévéjét lovasította meg.
A Káin és Ábel-parafrázis nem moralizál, és képmutatás nélkül, hitelesen érzékeny.
Egyedül a zenehasználat stílustörő a többségében kommersz cseh
(pop)betétdalokkal.
„Én
csak egy hétköznapi őrült vagyok, de Roden úr majd úgy formál meg a filmben,
mintha született Dosztojevszkij-hős lennék” – így Jan Saudek (1935) a „nagy
leleplezés”-nek beharangozott, életrajzi ihletettségű opusról, melynek a társ-forgatókönyvírója.
A világ egyik leg(el)ismertebb fényképésze, a leghíresebb cseh fotográfus azon
kevés képzőművész közé tartozik, aki saját magánmitológiát teremtve legyártotta
önnön profán legendáját. A kelet-közép-európai kultúrától idegen önreprezentációs
tevékenység idővel a magamutogatás fröccsöntött karikatúrájává lett, jókora
árnyékot vetve a korszakos oeuvre-re. Az Irena Pavlásková írta-rendezte A fotográfus (Fotográf) a cseh bulvár gyakori (celeb)szereplőjének évtizedek óta kirakatban
lévő altesti ügyeit tárgyalja ki, részint, hogy revánsot vegyen a hajdani
(egyik) szeretőn, modellen, menedzseren, a Saudek-epigonná lett Sára Saudkován
(1967). Ennek mögöttese, hogy Jan Saudek a műveihez fűződő vagyoni jogokat
évekkel ezelőtt akkori jobbkezére ruházta át. Így a Saudek.com-ot üzemeltető Saudková
és négy gyermekének apja, Samuel Saudek (Jan Saudek fia!) tulajdonolja az életmű
majd’ egészét. A hosszú pereskedés vesztese elégtételt kívánt gyakorolni exén,
azt a képzetet keltve, hogy az bosszúvágyból fosztotta ki őt, mivel nem kapta
meg azt, amit akart; gyereket, amit előtte és utána tucatnyi nő megkapott.
A nagy
nyilvánosság elé vitt adok-kapok kapcsán problematikus, hogy a kusza és
észbontó szappanopera részletei a nem Csehországban élő, a fotós-festő életművét
behatóan nem tanulmányozó néző előtt ismeretlenek. Emellett a korát
évtizedekkel meghaladó, a popkultúrára is jelentős hatást gyakorló Saudek páratlan
életműve dupla zárójelbe helyeződik, miként az ikertestvérrel átélt
holokausztélmény is. (A 2015-ben elhunyt Kája Saudek a legnevesebb cseh
képregényrajzoló.) Elsikkad továbbá, hogy Saudek csupán az 1980-as évektől
egzisztálhatott művészként hazájában, ahol a ‘90-es évekig mellőzték. Ráadásul a
filmben azt az esztétikai mikrokozmoszt skiccelik föl, amit az 1960-as, 70-es
években teremtett, és amit – hiába lett kultikussá – hosszú ideje tévedésnek
tart. Azaz, a koszló, mállott, penészes fal elé állított pőre modelleket
(férfiak, és főként rubensi alkatú nők) színezett fotókon, leginkább obszcén
helyzetekben. Csakhogy ez a rezervált világ amennyire giccses, teátrális,
harsány, pornográf, annyira tragikus is. És korántsem attól személyes, hogy a biszexuális,
alkoholista, élveteg provokatőr meghágta a modelljeit. Ez mind a felszín, amit
a romlott clown közszemlére tesz, az őt körülvevő, zsibongó baromfiudvarral
egyetemben. (Értsd: az általa tárgynak tekintett, fehérmájú fehérnépek, az –
önfeláldozásra igencsak hajlamos – aktuális és volt szeretők, feleségek,
rajongók etc. ármádiája.)
A
mélynövésű, festett vörös, csúnyácska Saudek alteregója – a majd’ harminc évvel
fiatalabb, férfias, nemzetközi hírű Karel Roden – sokkal inkább a nárcizmus, mint
a nácizmus, a kommunizmus és a titkosrendőrség üldözöttje. Pavlásková több
okból aggályos erotikus vígjátéka – két üdítően összetett személyiségű főhőssel
– azért érdekes, mert nem az, aminek láttatja magát. A karaktergyilkosságból ugyanis
emlékműállítás lesz. A filmben Líbának és faluról jött „igásló”-nak nevezett, valójában
közgazdasági egyetemet végzett Saudková (a nagyszerű Marie Málková) úgy él-uralkodik
Jan Saudek fölött, mint Juhász Gyulán Anna. (Ettől még középszerű utánzóként lábjegyzet sem lesz a fotóművészeti
almanachokban.) Saudek a küllemében és természetében a nőtípusától idegen ©árka
Směąnában (majdani Sára Saudkovában) az emberére lelt, és ezt vélhetően tudta
is. A fotográfus szerelmes film; egy,
a nyolcvanas éveiben járó, lélekben kortalan ripacs kíméletlenül őszinte vallomása,
aki talán akkor szembesült az érzéseivel, amikor – szerinte – becsapták és akkurátusan
kirabolták.
Igazságot
akart tenni, bántani és fájdalmat okozni, mégis azt mondja ki: valami bután ért
véget. A csehovi levegőjű tragikomédia – amely nyomelemeiben sem tartalmaz
Dosztojevszkijt – ettől szép és megrendítő. Ezért, hogy ami kezdetben viszolyogtató,
bornírt ostobaságnak tűnik, végül értelmet nyert, téttel bír. Ordenáré,
kisszerű privát kukkolda helyett két összeillő ember kudarctörténete ez,
akiknek alakmásai a filmplakáton ölelik egymást.
Amúgy
Sára Saudková pert helyezett kilátásba A
fotográfus miatt.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 11 átlag: 5.82 |
|
|