Kritika

Zero

Féktelen jövő

Bilsiczky Balázs

Nemes Gyula második nagyjátékfilmje rendhagyó apokalipszis mozi: szabálykövetés és szertelen játék párhuzamos montázsban.

Nemes Gyula nevét néhány kisfilmet követően a 2006-os Filmszemlén ismerhette meg a hazai közönség, ahol egy markáns rendezői attitűd nyomait magán tudó, keserédes generációs vígjátékkal jelentkezett Egyetleneim címmel. A film többek közt arról a négyezerötszáz snittről híresült el, amellyel a rendező egészestés videóklipet festett a vászonra egy fiatal egyetemista fiú párkeresési vesszőfutásáról. Nemest a szakma gyorsan ki is nevezte a magyar film legfrissebb tehetségének, odaállítva őt az addigra már második, harmadik munkáikkal szereplő, az évezred elején megjelent fiatal raj tagjai közé. Hajdú Szabolcs, Török Ferenc, Dyga Zsombor – akkoriban talán az ő egyes jegyeikre hajazott a leginkább Nemes stílusa.

Durván egy évtized telt el az első és a második nagyjátékfilm között, ami nem azt jelenti, hogy Nemes tétlenül ücsörgött volna az Egyetleneimmel learatott babérjain. Több dokumentumfilmet is rendezett ez idő alatt – ennek is tudhatók be a Zero dokumentarista vonásai, illetve a történet jellege. A rendező talán maga is érezte első filmjén, hogy bizonyos elemeiben hasonul a kortárs rendezők munkáihoz, ugyanakkor bőven volt és van benne annyi öntudat és személyesség, hogy igazán unikális tartalommal és formával rukkoljon elő. A tartalom félig-meddig egyedi, a rendező az ökoterrorizmus egy sajátos vonaláról mesél a mézgyár vezető tisztségét háta mögött hagyó, környezettudatra ébredt főhősén keresztül. Műfaja apokalipszis-film, ami már a történet origójánál tettenérhető. Albert Einstein vélt vagy valós kijelentésére, mely szerint a méhek kihalása után néhány évvel az emberiség is kipusztul, főhőse a nagyvárosból való kivonulással és az önellátással válaszol, mindezzel párhuzamosan harcot hirdet a mammutcégek, kiváltképp a telefontársaságok vagy az energiaszolgáltatók ellen. Nemes utópiájában a Föld lakossága olyan szimbolikus tetteket hajt végre, mint a mobiltelefonok lecserélése postagalambokra vagy az autóhasználat elhagyása. A károsult érdekcsoportok, a „normalitás védnökei” persze nem repesnek örömükben a fordulat láttán és hajtóvadászatot indítanak a főkolomposok után.

Be kell látnunk, hogy teljesen igaza van Nemes Gyulának, amikor második nagyjátékfilmje kísérleti jellegét firtató kérdésünkre elutasítóan válaszol. A tavaly nyáron elsőként Karlovy Varyban bemutatott, idén tavasszal pedig végre a hazai vetítőtermekbe is eljutó Zeróban valóban megvan minden, ami egy kimondottan konzervatív szerkesztési elvek mentén rendezett filmet jellemez: a darab klasszikus, három felvonásos struktúrája, a keretes szerkezet, a lineáris történetmesélés, és még sorolhatnánk. A rendező olyannyira fontosnak tartja a hagyományok tiszteletét, hogy amint elkezdődik a vetítés, azonnal figyelmeztető szöveginzerttel adja a tudtunkra: a most következő film megtekintéséhez nem elég egy képernyő kijelzője. Az elkészült mű teljes megértéséhez gyöngyvászonra és a moziterem sötétjére van szükség.

Hű maradva az alkotó által kijelölt ars poeticához, mi is csak azzal folytathatnánk: hiába foglaljuk össze néhány mondatban a történetet, hiába próbálunk akár csak felvillantani néhányat a szűk másfél órán át pergő képekből formálódó gondolatokból, úgysem megyünk vele többre, mint hogy klisét klisére halmozzunk. Miként az Egyetleneim sem csak egy hormonjaival harcban álló pesti bölcsész srác csajozási kísérleteinek krónikája, úgy a jóval kiforrottabb Zero is több, mint végsőkig feszített groteszk, sokszínű filmnyelvi trip vagy dokurealista stílusban skiccelt ökohorror. Mindegyik, miközben egyik sem. Elhiteti magáról, hogy viccel, aztán egy óvatlan pillanatban a néző fölé magasodik. Mindezt azért, hogy percekkel később már gúnyosan röhöghessen saját, megjátszott komolyságán.

Nemes filmművészete ettől az önmagát újra és újra kifordító, záró- vagy idézőjelbe helyező, játékos nyelvhasználattól válik a kortárs magyar film egyik legizgalmasabb területévé. L’art pour l’art jellegéből adódóan viszont könnyen sebezhető – nem rentábilis tudniillik, legalábbis nem olyan módon, ahogy azt néhányan kizárólagosnak gondolják. De ami még ennél is nagyobb gondot jelenthet: teljességgel zabolázhatatlan.

ZERO – magyar-cseh-német, 2015. Rendezte: Nemes Gyula. Írta: Beregi Tamás. Kép: Dobóczy Balázs. Zene: Márkos Albert. Vágó: Politzer Péter. Hang: Zányi Tamás. Producer: Nemes Gyula és Durst György. Szereplők: Kovács Krisztián (A méhész), Martina Kratka (A lány), Udo Kier (A világ ura), Tóth Orsi, Nemes Jeles László, Oláh Lehel, Szirtes András. Gyártó: Playtime Kft. 83 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2016/04 52-53. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12675

Cikk értékelése:

szavazat: 12 átlag: 4.5