KritikaDizájnerenSzertől szerigKovács Gellért
Mintha a néző vénájában
is ott lógna a tű.
A csodás budapesti
belvárost ritkán ábrázolt szemszögből, kicsit sem csodásnak mutatja az Index hírvideósa:
a huszonéves Geri hosszú évek óta a fővárosi junkie-k életét éli, romos háztól
a kukáig, parkoktól a rakpartig, bolti lopástól a benzinkútig, sorstárstól a
sorstársig. Ő a mi kalauzunk, őt követi Horváth – mindenféle beavatkozástól
mentesen, de semmiről le nem maradva. Az van, ami történik, azt láthatjuk, ami
van. Megismerjük a többieket, pontosabban azokat a drogfüggőket, kikkel
főszereplőnk ideiglenesen vagy hosszabb időre összeverődik. Legtöbbször az
erőltetett menetet mutatja, gyalog ténferegve, vagy a villamoson ülve, az út
ideiglenes vége mindig a cucc: amikor a karba, s olykor más testrészbe fúródik
a tű, Horváth akkor sem rántja el a felvevőt – miért is tenné. A gátlásnak itt
semmi keresnivalója. Ott rohadt el régen valamelyik foglalt ház szemétdombos udvarán.
Geri értelmes, szellemes
srác. Már ami maradt belőle. Többféle komoly szervi bajjal is küzd, nincs meg a
fél tüdeje. Többször tiszta volt egy darabig, de a szintetikus, olcsó szerekről
a megszokotthoz képest is nehéz szabadulni: túl könnyű beszerezni. Túlságosan
nincs a túlparton semmi. Rá is érvényes az, amit egyik sorstársa mond
viszketegen, miután kijött az egyik segítő szervezet irodájából: ő már
lemondott volna az életről, de az élet még nem mondott le róla. Lehetne ez üres
frázis, ám amikor ennyire az üresség irányít, egy ilyen mondat igenis gyomorba
vágja az embert. Csakúgy, mint Horváth Balázs, és a másik operatőr, Botos Tamás
filmes felfogása: képeik természetesek, de igényesek, nagyvászonra valóak. Egyébként
se érezni azt, hogy a rendező irányítana, de azt sem, hogy ne tudná, hogyan
lehet ebből mozgókép. Geri az, aki tempót, témát ad, a stáb viszont érzi, pont
ez a feladata: hogy a készülő film legyen majd Geri élete – külső kommentár
nélkül, csak maga. Zene csak néha szól, elég az utcazaj. A város zaja, mely
tudomást se vesz rólunk. A Dizájneren
épp ettől tud a téma egyik legkiválóbb magyar dokumentumfilmje lenni: mert
mindenféle okoskodás, formai hatásvadászat nélkül, csak úgy, a létezést mutatja.
Azt, ahogy minden összefolyik. Az idő nem tud rendszerezni, mert nincs mit. Bár
a film végpontja arról szól, Geri hogyan vonul be sokadszor az elvonóra, de ő
is elmondja, mi is érezzük: ez is csak azért van, hogy ne haljon meg most. Ha
így folytatja: még.
Horváth filmje nem, vagy
nem csak arról szól, hogy mit tesznek a függőkkel az ellenőrizhetetlen
összetételű, követhetetlen hatású dizájnerdrogok, sokkal inkább arról, ahogy ez
a világ (a használóké) működik, ahogy összemosódik azokéval, akik ugyanazokon
az utcákon, tereken járnak. Ahogy ez a két dimenzió láthatatlanul metszi
egymást. Megrendítő, természetes pillanatok azok, amikor Geriék mellett elsuhan
egy babakocsi, amikor a padon ülő idegen srácok nézik, ahogy a bozótban épp
eldobott ásványvizet keresnek a cucchoz. Itt vannak előttünk, mégis távol. És
nem is feltétlenül együtt: ugyan a filmet nézve az lehet az érzésünk, Geriék összetartanak,
figyelnek egymásra, de ez hazugság, nem létezik ott igaz barátság, s ezt ők
maguk jegyzik meg, hisz többször is, többféleképpen előkerül a téma. Tényleg
nincs félrebeszélés: a drogos ilyen – mondják magukról egyes szám harmadik
személyben –, az anyagért hajlandó sok mindenre, de mindenki kihasznál
mindenkit. Ez ilyen, ez ennyi.
Elképzelni sem tudom,
hogy lehet így élni, valahogy így fogalmaz Geri édesanyja, s ezzel
tulajdonképpen ki is mondta, miért is fontos film a Dizájneren. Igazából még csak nem is a közönyről beszél. Hanem a
tehetetlenségről. Geriék nem találják a kiutat, mi meg nem találjuk az utat
hozzájuk. Meg vagyunk dermedve mind.
DIZÁJNEREN – magyar dokumentumfilm,
2016. Rendezte: Horváth Balázs. Kép: Botos Tamás és Horváth Balázs. Zene:
Kristóf Márton, Porteleki Áron és Szabó Bálint. Vágó: Pap Levente. Producer: Pusztai
András. Gyártó: Forgalmazó: Cirko Film Kft. 90 perc.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 6 átlag: 6.17 |
|
|