Új rajAmat EscalanteNyers húsSzabó Ádám
Kevesen ábrázolják olyan
intenzitással a szenvedést, mint Amat Escalante: a mexikói direktornál a test
és a psziché is lecsupaszodik.
2013-ban Cannes-ból
Arany Pálmával, három évvel később Velencéből – igaz, Andrej Koncsalovszkijjal
osztozva – Ezüst Oroszlánnal tért haza a rendező, a kortárs globális
filmkultúra mégis alig kapta szárnyra Amat Escalante nevét. Öntörvényű zseni, szerzői darabok és zsánermozik rajongója.
Iskolázatlan rendezőnek vallja magát, spanyolországi és kubai tanulóidőszakai
után produkciói gyártása során gyakorol. Mexikói apja és amerikai édesanyja
révén két kultúrát ismert meg, ugyanez érvényes celluloidszeretetére.
Tinédzserfejjel falta a Terminátort
és a Robotzsarut, árgus szemekkel nézte a Mechanikus narancsot, de belehabarodott
Fassbinder és Chantal Akerman életművébe is. Kevés eszközből gazdálkodik:
Rodriguez 7000 dolláros El Mariachiján,
valamint az amerikai kísérleti filmes, James Benning Landscape Suicide-ján túl a Linklater-féle Henyék bírták takarékosságra. Ítészei szerint sokkpillanatai
kioltják analitikus dilemmafelvetéseit. Leginkább utolsó két dobása, az Heli (2013) és a Vadvidék (La región salvaje,
2016) miatt érték bírálatok, első művei, a Vér
(Sangre, 2005), illetve A rohadékok (Los bastardos, 2008) szerzőiségükkel hívták fel magukra a figyelmet.
Mentora a mexikói új
hullám egyik zászlóvivője: Carlos Reygadas rendezőasszisztenseként dolgozott a Mennyei háborúban, miután lenyűgözte őt
a 2002-es Japán szikár esztétikája.
Barátja és tanítója Tarkovszkij-spiritualizmusát háttérbe szorítja, nála a
nyers rögrealizmus bír óriási jelentőséggel. Gyakran pásztáz kietlen rurális
vidékeket. A Vér zárlata egy
szeméttelepen játszódik, A rohadékok
papírok nélküli mexikói bevándorlói állatokként húzódnak vissza fák, bokrok
mögé, az Heli betonvityillója
reménytelenséget árasztva csúfosodik el a porba fulladt senkiföldjén, a Vadvidék szexuális forradalmának egy
erdei ház ad otthont. Lázba hozza az ürességtől kongó urbánus környezet (a Vér nagyrészt nyugtalanító városi
miliőben bontakozik ki, A rohadékok
második fele kertvárosi rémdrámának is beillik), ám akad egy tényező, ami mindennél
többet nyom a latban. Kardinális szerephez jut az arc, a test, és mögöttük az
elrongyolódott psziché. Cserzett arcú, sovány vagy pocakos, kopaszodó, átlagos
külsejű, az élettől semmi jóra nem számító rozzant figurák nyomatékosítják az emóciómentességet.
Gyakran bonyolódnak szexbe, ám aktusuk cseppet sem erotikus, hanem nyálkás,
tűztől mentes, beidegződött állatias reflex. Escalante redukálódott
érzelemvilágú karakterei a nagybetűs Ürességben aszalódnak, az európai
modernizmus elidegenedettség-tematikáját cipelik tovább. A Vér férfikaraktere, Diego zátonyra futása megrázó: lesújtva, kifejezéstelen
tekintettel császkál, miután eltünteti saját lánya hulláját. Amat Escalante
drámái többnyire párbeszédszegények, karakterei szó vagy mondatcsökevényeket
dünnyögnek. Induló darabjában Diego és neje, Blanca napjait repetitív
mozzanatok alkotják: jelentéktelen perceken át szeretkeznek, zabálnak, némán
ülnek az étel romjai fölött, telenovellákat bámulnak, semmilyen inger nem éri el
őket. Escalante karakterei nem élnek – vegetálnak. Csömörfilmbe illő
húsdarabok, már-már alig nevezhetők embereknek. Rokonlelkek a rendező egyik
kedvencének (Jeanne Dielman, 1080
Brüsszel, Kereskedő utca 23.) címszereplőnőjével. Csupán annyi tartja össze
őket, hogy egy fedél alatt kénytelenek létezni. Escalante kistotálból veszi sivár
létezésüket. Objektív, távolságtartó modorban, jéghideg minimalizmussal filmez,
ráadásul alig mozgatja a felvevőgépet, így a képsík szabályosan feldarabolja az
ide-oda, cél nélkül kóválygó figurákat. Gyakran csak egy fej, egy kéz, széttárt
lábak, egy vagina látszik, vagy ragasztószalag, fűrész, olló és gumikesztyű egy
szenvtelen bevásárlás közben. Tárgyilagosság jellemzi Diego összes lélektelen
rezdülését, utalva leszállóágára. Máris indokolt, miért csak kb. 100-ra becsüli
a rendező filmje snittszámát.
Az Escalante-mozik egyik
hívószava a cselekvésképtelenség. A Vér
házaspárja, illetve Karina, a férfiszereplő régi házasságából született
gyermeke a skála legalján találhatók. Férj és feleség dialógusba sem nagyon
bocsátkozik, jobbára a házastársi viszony rutinja vagy a soros napi szeretkezés
présel ki belőlük egy-egy hangot. Az apa és a lány ellenben nehézkesen ugyan,
de próbálnák megérteni egymást, Karina viszont öngyilkosságot követ el, Diego
pedig képtelen megbirkózni ennek következményeivel. Halála képen kívül zajlik
le, növelve a figurák között tátongó szakadékot. Escalante, újfent az európai
modernizmus megoldásait tükrözve, csupán tényeket rögzít, de sosem keresi az
okokat: a rossz házasságokról (Vér, Heli, Vadvidék) nem tudni, miért siklottak félre, az elsőfilm apa-lány
elszakadása is magyarázat nélküli, ugyancsak kérdéses, hogyan keltek át
illegálisan a határon A rohadékok
emigránsai. „Hozott anyagból” dolgozik, az utca embereit figyeli, civilekben
bízik. Testük félelmetes traumák bőrfelülete, amelyet izzadságcsepp, sperma,
vér borít be. Ismeretleneket verbuvál, akik korábban nem is gondoltak arra,
hogy kamera elé álljanak, sőt, akiknek később sem lesz erre ambíciójuk. E
tekintetben éppen új filmje, a Vadvidék
jelent cezúrát, mivel olyan aspiránsokat választott, akik ugyan szintén
tapasztalatlanok, ám a jövőben színészkedni kívánnak, így alakításuk jó
ugródeszkának bizonyulhat. Hosszú beállításokban gondolkodik, lassú filmes
tempót diktál, meditatív légkört teremt, temetői pózba dermedt,
görnyedt-kínlódó pucér testeket filmez. Párhuzamot von fizikai szenvedés és
lelki nyomor között: az Heli
címszereplőjében fortyogó visszafojtott indulatok ott lappanganak egy gépies
szeretkezésben, egy üzemi malőrben, machetés kaktuszvagdosásban, végül egy
másik férfi agyonverésében. Escalanténál a szex vagy annak hiánya, valamint a
hirtelen kirobbanó brutalitás a karakterek viszonyrendszeréről árulkodik.
Hatott rá az osztrák Feel-Bad Cinema és a Francia Újbrutalitás: a levegőben
lógó, hamarosan eszkalálódó feszültség, illetve az orvosi tekintettel,
drámaiatlanul forgatott kegyetlenség-epizódok vagy a filmzene hiánya Michael
Haneke és Bruno Dumont, a meztelenség kendőzetlen ábrázolása Ulrich Seidl
befolyásáról tanúskodnak.
Míg a Vér páriái el sem mozdulnak a
Passzivitás zónájából, addig A rohadékok
antifigurái legalább kísérletet tesznek rá. Végül rájuk is sanyarú idők várnak.
A film nyitóbeállításán a parányira zsugorodott migráns-főalakok, a harmincas Jesús
és a kamaszkorú Fausto ballagnak egyenesen a kamera felé. Los Angeles szürke
kőrengetegébe olvadnak, vízelvezető csatornát szelnek át. A végtelen távolság a
városi lét dehumanizáló vonásait hordozza, a két mexikói elenyésző, aprócska
pont csupán. Szerencsétlen, megalázott nímandok, alkalmi melókból tengődő,
örökké a napi robotért ácsingózó kétkezi segédmunkaerők, az Amerikai Álom
számukra halott. Beszédes jelenet: az út közelében várakozó munkásokat egy
kisteherautós építkezési vállalkozó béreli fel (Kenny Johnston, aki a direktor
színészbarátjaként valamennyi filmben rövid szerepet kap), majd a feladat
végeztével megpróbálja őket átrázni. Az egyik leginkább bőr alá hatoló pillanat
ez, amely a megalázottságot közvetíti Escalante életművében. A rohadékok ráadásul gellert ad a home invasion thrillerek logikájának is.
Banális pillanatképek sorjáznak a vérengzés fokozása helyett. A figurák
továbbra sem cselekvő karakterek: egy ismeretlen férfi a neje meggyilkolására
kéri őket. Jesús, a duó macsója gyönyörben részesíti Karent, a fiát egyedül
nevelő kertvárosi anyát, a hirtelen bűnözőkké lett migránsok úszómedencében
pajkoskodnak a nővel, tévéznek, esznek. Noha a két férfi valamiféle emberi
bánásmódban részesül, küszöbön áll a tragédia. Ismét taszítónak hat a
szexualitás, az erőszak figyelmeztetés nélkül robban ki. Pillanatok alatt, fatális
véletlen folytán dördül el egy shotgun-lövés, és zúzza szét az áldozat
koponyáját. Felszínesek az örömrituálék, a medencés kényeztetés, a cunnilingus pótcselekvések,
az angolul nem értő illegális bevándorlók és a spanyolul alig tudó anya a testi
ösztönök nyelvén beszélgetnek. Karen és Trevor, a kamaszsrác sem mintapolgárok.
Kommunikációképtelenség uralkodik: a kölyök életvitelére panaszkodó nő füvet
kezd szívni, amint befejezi a vitát a fiával. Kizárólag antipatikus karaktereket
látunk, a betörő és a rabul ejtett személy egyaránt morális szürke zónában reked.
Gyakori a test
bántalmazása Escalante filmjeiben. Hídról lógatott tetemek, kiskorú elleni nemi
erőszak, lefejezés (Heli), pofozkodás
(Vadvidék) képei sokkolják a közönséget,
ám a direktor nem exploitationben
érdekelt. A kizsákmányoló mozik látványossággá avatják a külső-belső
szenvedést, a modernista beállítottság ennek inverze, vagyis a kínok feletti
kesergés, moralizálás. Rendezőnk egyik örök témája az igazságtalanság.
Szociodrámaként ugyanúgy képes ezt vizsgálni, mint humánkatasztrófaként, ám
hangsúlyozza, őt legalább ennyire foglalkoztatja az erkölcsi kétértelműség, a
személyes szféra. Családi drámákat rendez, nemcsak politikai-társadalmi
kiállásokra szánja el magát. Az Heli
első osztályú bűnfilm, a drogháború-mozik reprezentánsa. Veretes melodráma
korán szerelembe eső, ám ugyanilyen gyorsan odavesző gyerekekkel: az Heliben a 17 éves rendőrkadét, Beto a 12
éves iskoláslány, Estela lovagja, traumatizált vagy áldozattá váló ifjak. Heli
gyári szalagmunkás, aki elhidegült feleségétől, Sabrinától. Bravúros, ahogy
Escalante a szeretkezés-motívummal árnyalja a viszonyukat. Először nem megy
köztük a szex, majd Heli revansa után eljön az orgazmus. Intelligens lépésként
az Heli nyitott befejezéssel vonja kétségbe
a gyilkosság utáni összeborulás sikerét. Gender-politikája ugyancsak szót
érdemel. Betót homokban hempergetik egy kiképzés során, mire okádni kezd
(kontrasztban állva az Estelát súlyemelőként mozgató fiú ironikus snittjével),
később pedig ütlegelik, lángra gyújtják a nemi szervét, kivégzik. A kislány
ugyancsak latin szeretőként közeledne a fiúhoz, ám erőszakot követnek el rajta,
meggyalázzák, egyértelműen áldozattá válik. Újabb rendezői kézjegy:
Escalanténál gyerekek fizetnek borzalmas árat, hol szenvedő alanyokként, hol
bűnelkövetőkként, lásd az Heli videójátékozás
után kínzáshoz folyamodó drogkartell-fiataljait, A rohadékok Faustóját és elárvuló Trevorját. Örökösök, a jövőt
szimbolizáló alakok szenvedését látjuk, a kicsik halállal szembesülnek, még a
nagykorú Karina is önkezével vet véget az életének a Vér befejezésében. Ez az érzékenység a direktor két rövidfilmjét is
áthatja. A 2002-es, fekete-fehér Megkötözve
(Amarrados) lepukkant mexikói utcákon
csatangoló, álmodozó, fához láncolt hajléktalan kisfiút szemlél, a 2014-es Rabszolga (Esclava) idegtépőbb. Összeházasodik két kamasz. Lagzijuk után a
lány prostituáltként viseli el a legdurvább megaláztatásokat: különböző férfiak
tesznek rajta erőszakot, sírva tűri a behatolásokat, míg végül öngyilkosságot
kísérel meg. Párját súlyos testi sértésért állítja elő a rendőrség. Escalante
olvasatában nem a csodálat, hanem a szánalom tárgyát képezi a fizikai erőszak. A rohadékok bevándorlóinak sorsát
halálos lövés pecsételi meg, az Heli
tinédzserjeit véletlen, de annál kegyetlenebbül rántja magával a drogháború
örvénye, a Vadvidék boldogtalan
anya-hősnője búcsút int faragatlan urának, nem borul térdre a brutális
paternalista akarat előtt, ám véreskezű bosszúállóként, cseppet sem patyolattiszta
feministaként szabadul fel. Nőalakjai alig járnak be szebb utat: a Vér nimfomániás Blancája és
szeretethiányos Karinája után A rohadékok
Karenje képes ugyan kötődni támadóihoz, ám otthon, a fia társaságában
hihetetlenül magányos asszony. Estela sokkot kap és megnémul az Heliben, Sabrina megváltó szexben
részesül, ám nem tudni, ez hová vezet, a Vadvidék
Alejandrája gyöngédségre óhajtozva maszturbál a zuhany alatt. Zsákutcájából
Veronica, a meteorzáporral érkező földönkívüli jövevénnyel intim viszonyba lépő
lány húzza ki, ám az utolsó pillanatokban értetlenkedő csemeték fogadják a
mamát, nem pedig önfeledt lurkók. Escalante férfialakjai jószerivel mind
bukásra szántak: Diego számára nincs kiút, A
rohadékok migránsai közül az egyik meghal, a másik eperszedő napszámosként
tengődik tovább, Heli bosszúja morálisan kérdéses. A Vadvidék Ángelje csapnivaló férj: az egyik pillanatban gorombán
viselkedik, majd szeretetre vágyik, később balhéba keveredik, rács mögé dugják,
válságba jutott, tehetetlen hímként lábon lövi magát. Nyerseségével saját
gyengeségét kompenzálja: homoerotikus kapcsolatot folytat Alejandra
testvérével, Fabiánnal, az érzékeny, segítőkész kórházi ápolóval. Escalante
filmjéhez pont a fiútestvér típusalakja nyújtott ihletet. Lakóhelyén, Guanajuatóban
a helyi lap egy nemi orientációja miatt vízbe fojtott gondozó halálhírét hozta
le a címoldalon. (A rendező munkáit, leszámítva második filmje kaliforniai
helyszínét, mindig otthonában forgatja.) Hasonló módszerrel szökkent szárba A rohadékok és az Heli is: a mexikói szerző az előbbi kapcsán az ominózus
shotgun-jelenetet vizionálta, az utóbbi esetében egy újságban olvasott a
gyerekkorú bérgyilkosról, akiről egyúttal címfiguráját nevezte el, és az ő
személyét kötötte össze egy hirtelen felvillanó képpel, melyben egy fiatalember
az apját keresi egy vidéki tájon.
Legutóbbi filmjével
beköszöntött a szemléletváltás: a Vadvidék
őrzi korábbi darabjainak nyomasztó naturalizmusát, ám erotikus sci-fi
testhorror lévén stilizált darab is. Homofóbiáról, nőgyűlöletről, házastársi
hűtlenségről értekezik a rendező, ugyanakkor a valósághűség mellett az
allegóriától sem zárkózik el. Végképp állattá züllik az ember. A Vér fináléjában tehenek, bikák közelében
lépdelt a főszereplő, itt az üstökös becsapódása után létrejött kráterben tyúkok,
nyulak, kígyók párzanak, egy Sztalkerből
rémlő fekete kutya vezeti a karaktereket. A családi struktúrát felforgató
idegen a Teorémára, vagy a Jerzy
Skolimowski-féle Gyilkos kiáltásra
hajaz, a földönkívüli femme fatale toposza Jonathan Glazer A felszín alattjából vagy Clair Noto 37 éve feketelistás
kult-forgatókönyvéből, a The Touristból
lehet ismerős. Escalante otthonos a posztmodern stílusban, ezen kívül példás
fenevad-szimbolista: egy csápos, gerendára tekeredő űrbéli szörny közösül Veronicával
és Alejandrával. A rém bevallottan az Andrzej Zulawski jegyezte Birtoklás lényére hajaz, ám Lovecraft
Cthulhujának említése is helytálló. Titkos vágyakat beteljesítő istenségként
magasodik a szörnyeteg az emberek fölé, a figurák mintha egy organikus
fogorvosi székben ülve esnének át a beavatkozáson, tűzkeresztségen. A szexdémon
nemcsak kielégít, romlásba is visz, így Escalante az erotikáról vallott
elképzeléseink ellentmondását sem rejti véka alá.
Az új mozihoz immár
nagyobb büdzsé állt Escalante rendelkezésére a 60.000 dolláros Vér és az egymilliós Heli után. Skandináv, izlandi
fenegyerekek, mint Lars von Trier, Rúnar Rúnarsson operatőrével (Manuel Alberto
Claro), vágójával (Jacob Secher Schulsinger) dolgozhatott együtt, CGI-jal
kísérletezhetett Peter Hjorth és Morten Jacobsen, a SODA nevű koppenhágai trükkcég
szakembereinek oldalán. Noha Hollywood állítólag kopogtatott már az ajtaján, a
direktor egyelőre otthon érzi biztonságban magát, így továbbra is a Rodrigo Plá
(A zóna), Fernando Eimbcke (Mexikói képeslap) fémjelezte generáció
egyik vezéralakja, nem lohol az Álomgyárba igazolt három amigo (Guillermo del
Toro, Alfonso Cuarón, Alejandro G. Iñárritu)
nyomában. Pillanatnyilag bizonytalan, mibe fog legközelebb, visszatér-e a
karcos realizmushoz vagy folytatja szürreális, metaforikus kalandozását?
Egyvalami biztos: Amat Escalante depresszív, nihilista filmjei, játszódjanak
bár realisztikus miliőben vagy részben valóságtól elemelt közegben, a csontig
vetkőztetett emberre fókuszálnak.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 8 átlag: 6.5 |
|
|