KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
   2020/március
MAGYAR MŰHELY
• Szekfü András: „A forgalmazási felületek kibővültek” Beszélgetés Káel Csabával
• Soós Tamás Dénes: „Nem kicsi, nem olcsó” Kerekasztal-beszélgetés a dokumentumfilmezésről
• Győri-Drahos Martin: Szorongó ifjúság PÁRHUZAMOS MONTÁZS: Sodrásban // Macerás ügyek
• Kolozsi László: A húsleves muzsikája Jeney Zoltán filmzenéi
• Varga Zoltán: Színköltészet és zenevarázs Richly Zsolt (1941–2020)
MARCO BELLOCCHIO
• Csantavéri Júlia: Remények és ólomévek Marco Bellocchio
• Kovács Patrik: Éjsötét győzelem Az első áruló
JAN HřEBEJK
• Gerencsér Péter: Befejezetlen múlt idők Jan Hřebejk filmjei
ÁLLATI ELMÉK
• Kovács Gellért: Digitális idomárok CGI-meseállatok Hollywoodban
• Nemes Z. Márió: Majomparádé Mit tett Jack?
• Megyeri Dániel: A macska, aki meg sem szólalt Garfield
MŰVÉSZ-ÉLETRAJZOK
• Borbíró András: A tehetség átka A művészportrék közhelyei
• Palotai János: Mű és modelljei A Mű szerző nélkül háttere
FILMEMLÉKEZET
• Gelencsér Gábor: Régi filmek, új lexikon Magyar filmek a kezdetektől napjainkig
• Pápai Zsolt: Régi filmek, új lexikon Magyar filmek a kezdetektől napjainkig
• Varga Zoltán: Régi filmek, új lexikon Magyar filmek a kezdetektől napjainkig
• Murai András: Régi filmek, új lexikon Magyar filmek a kezdetektől napjainkig
• Bakos Gábor: Őskép-kutatás Gaál István: Keralai mozaikok
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Pólik József: Körhinta a viharban Platón barlangmozija
TELEVÍZÓ
• Benke Attila: Szerelmek a magyar ugaron Bátrak földje
• Baski Sándor: Álarccal a traumák ellen Watchmen
KRITIKA
• Kovács Bálint: Azért az oroszlán az úr
• Teszár Dávid: Ember a gépezetben Sajnáljuk, nem találtuk otthon
• Vincze Teréz: Nő a férfiak dzsungelében Isten létezik, és Petrunijának hívják
• Tóth Péter Pál: Túlélések A feltaláló
HATÁRSÁV
• Pethő Réka: Obiectiva Theodora A színésznő élete
MOZI
• Gelencsér Gábor: Világpolgárok
• Kovács Kata: A nevek dala
• Baski Sándor: Swallow
• Kránicz Bence: Inkább lennék özvegy
• Rudolf Dániel: Közel a horizonthoz
• Pazár Sarolta: Tess és én – Életem legfurcsább hete
• Vajda Judit: Ailo – Egy kis rénszarvas nagy utazása
• Alföldi Nóra: Mint egy főnök
• Kovács Patrik: Úriemberek
• Huber Zoltán: Talpig fegyverben
• Fekete Tamás: Öngyilkos túra
• Lovas Anna: Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása)
DVD
• Benke Attila: Nincs akadály
• Varga Zoltán: Szellemirtók
• Lubianker Dávid: Talk Show
• Lubianker Dávid: Talk Show
• Kovács Patrik: Szombat esti láz
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Alan Moore tanulóévei

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Állati elmék

CGI-meseállatok Hollywoodban

Digitális idomárok

Kovács Gellért

A Walt Disney Stúdió a CGI bűvöletében jobban hisz a pixel-világ hitelességében és a remake-ben, mint az animáció kreatív szellemében.

 

Fotórealisztikus afrikai vadak, emberből-macskából összemixelt, éneklő szörnyszülöttek; orvosukkal szócsatázó, medvék, gorillák, mókusok... Egymást váltják a multiplexekben a digitálisan életre keltett állatok. De miért pont most? Nagy eséllyel leginkább azért, mert a versenyhelyzetre nézve egyre aggasztóbb hatalommal bíró mamutcég, a Walt Disney húzza magával a többieket. Ám amellett, hogy náluk van a Marvel Studios, a Lucasfilm (és már a 20th Century Fox is), s ezekkel együtt sok-sok milliárdos franchise-okat birtokolnak, a technikailag mindenképpen forradalminak számító, a jelenség eddigi csúcsdarabjának tekinthető Az oroszlánkirály 2019-es remake-jéért, melyben az állatok, és a vidék is elképesztően igazinak tűnik, tulajdonképpen könnyen lehet, hogy közvetve egy másik saját stúdió, a számítógépes animációs filmek királya, a Pixar a „felelős”.

 

Hozott anyagból

Pontosabban az a kihívás, amelybe az anyacég kényszerült: a kétezres évekre bebizonyosodott, hogy Disney-nél valamiért nem tudnak olyan szellemes, izgalmas animációs történeteket kitalálni/készíteni, mint amelyeket a Pixar ontott magából. A hagyományos, stoptrükk-rajzfilmeknek a digitális forradalomnak köszönhetően leáldozott, s a Disney vezetőinek be kellett látnia, hogy az sem megoldás a problémára, ha a Toy Story – Játékháború, a Szörny Rt., a Lecsó, s még sok másik szellemes, csupaszív produkció gyártóit házon belül igyekeznek megfékezni. Bár mára már Disney-ék a „saját” animációs filmekkel is ott vannak a box office tetején (a Disney-hercegnő brandet remekül „korszerűsítő” Jégvarázst épp Az oroszlánkirály előzte meg minden idők legsikeresebb animációs filmjeinek listáján, hogy pár hónappal később a Jégvarázs 2. megpróbálja visszavenni az első helyet, de csak saját első részét sikerült legyőznie), a 2010-es évekre a Disney-nél „feltalálták” a szuperfegyvert: klasszikus rajzfilmjeik élőszereplős változatait.

Hagyományos animációs mozis folytatások nagy mennyiségben nem jöhettek szóba, hiszen a Disney esetében a kezdetektől koncepció, hogy második és harmadik epizódokat kifejezetten házimozira gyártanak – az utóbbi időben módosítottak csak finoman hozzáállásukon, az olyan újabb filmek esetében, mint a Rontó Ralph, vagy a fentebb már említett Jégvarázs. Komoly merchandising-értékkel bíró figuráik tartós sikere nagyban múlik azon, hogy a régi és új rajongók mennyire érzik élőnek, érintetlennek a hagyományos „Disney-varázslatot”. A remake azonban jó irány – gondolhatták a cégvezetők –, csak valami olyasmit kell nyújtani a közönségnek, amely úgy képest ugyanazt nyújtani, hogy közben megőrzi az eredeti rajzfilmek ízlésvilágát, imidzsét. A 2014-es Demóna még érdemben próbált csavarni az eredeti Csipkerózsika-történeten azzal, hogy a mese főgonoszát tette meg főszereplőnek, ám Kenneth Brannagh Csipkerózsikája, s Tim Burton Alice Csodaországban-feldolgozása már azon a nyomvonalon haladt tovább, amelyre még a 101 kiskutya 1996-os élőszereplős remake-jével léptek rá az egérgyári művészek: legyen felismerhető a mese Disney-féle értelmezése, ám a „produkciós értékre” nézve adjon is valami pluszt a közönségnek (Szépség és a szörnyeteg, Aladdin) – akik így megkaphatják az illúziót, hogy nem valamiféle egyszerű felújításra váltottak jegyet.

Ezzel meg is érkeztünk a legfőbb Disney-dilemmához: mi legyen azokkal a hatalmas rajongótáborral bíró alkotásokkal, amelyekből nem lehet kispórolni az állatok közti dialógusokat? Annak idején a 101 kiskutyát még meg lehet oldani dumáló dalmaták nélkül, de egyfelől az a remake talán ezért sem sikerült túlságosan emlékezetesre, másrészt míg a vitorlafülű kiselefánt, Dumbó kalandjainak élőszereplős verzióját (2019) az emberkarakterek hangsúlyos megjelenésével és drámájával igyekeztek kibővíteni, ezáltal az állatok párbeszédeit száműzni a történetből, A dzsungel könyvében (2016) pedig inkább Kipling, mint Walt Disney szelleme biztosította a kémiát Maugli és CGI-állatcsaládja között, a szavannákon játszódó, Disney-királydráma, Az oroszlánkirály remake-je teljesen embermentes megvalósítást „követelt”.

A dzsungel könyve rendezője, Jon Favreau le is szállította a bravúrt: a fotórealisztikus állatok királya, no és lélegzetelállítóan valódinak tűnő alattvalói robbantották is a kasszát – a hatalmas közönségsiker zajában még a szokásosnál is halkabbnak tűntek azok a kritikai hangok, amelyek egyenesen taszítónak titulálták Simba és a többi szereplő viselkedését. Az oroszlánkirály – amelynek egyetlen nem számítógéppel generált felvétele a nyitó tájkép – ugyanis a szó legszorosabb értelmében remake: miközben valósághűen újrateremti az afrikai tájakat, flórát és faunát, szinte képről képre lemásolja az 1994-es eredeti rajzfilmet. Csak éppen „igazi” állatok beszélnek benne, és éneklik a ma már túlzás nélkül kultikusnak számító dalokat. Mintha életre kelt preparátumok szabadultak volna ki a természettudományi múzeumból – és bármennyire is igyekeznek cukinak tűnni, míg egy rajzfilmállattól gond nélkül elfogadjuk, hogy mozog a szája és dalolászik, addig egy „valóditól” ez rendkívül bizarrnak, szinte már riasztónak hat a vásznon. (Gondoljunk csak például a Warner vígjátékára, a Kutyák és macskákra, és folytatásaira: ott is rendkívül ügyetlennek tűnt a megoldás, hogy igazi állatokra animáltak szájmozgást, s nem csak azért, mert akkor még alig kezdődött el a 2000-es évtized.) 

 

Mintha maguk sem hinnék el

Persze botorság lenne elmenni amellett a tény mellett, hogy Az oroszlánkirály feldolgozása sem született volna meg, ha a digitális trükkmesterek – pontosabban az azoknak megbízásokat adó stúdiók – ne gondolták volna azt, hogy ma már képesek arra, hogy a publikummal elfogadtassanak teljes egészében számítógéppel odavarázsolt állatfigurákat. Favreauék azért tették meg, amit megtettek, mert megtehették (és mert A dzsungel könyve ígéretes referenciának mutatkozott a folytatáshoz). Jó ideig maguk a hollywoodi gyártók is elismerték, hogy fantázialények (vagy rég kihalt állatok, lásd a mérföldkőnek számító Jurassic Park-sorozatot) CGI-jal megteremtett számítógépes kreatúráit sokkal inkább elfogadja az emberi elme és szem, mint azokat az állatokat, akiket házikedvencként, vagy állatkertekben, esetleg természetfilmeken, fotókon láthattunk.

Az áttörést minden bizonnyal A majmok bolygója sajátos előzményepizódjai (2011-2017) hozták el – amelyek emberszabású szereplői ugyan „csak” annyiban különböztek a hatvanas évek végén indult régi szériában láthatóaktól, hogy az őket megformáló színészek digitálisan kapták meg maszkjukat, s teljes jelmezüket. Igen ám, de ezekben a filmekben igazi színészek utánozták a majmok mozgását, míg Az oroszlánkirályban, vagy a Disney-streaming szolgáltatására érkezett Susi és Tekergő című, 1955-ben bemutatott rajzfilm élőszereplős remake-jében, vagy a Universal Stúdió Dolittle-jében (2020) szereplő állatok igazi embert nem igazán „láttak” – legfeljebb csak akkor, amikor kezdetleges verzióik a stúdióban „találkoztak” azokkal a sztárokkal, akik szinkronizálták őket. Nincs mögöttük originális színészi odaadás és játék. Bár az animátorok sokszor legalább annyira tehetséges karaktervezetők, mint hús-vér figurákkal foglalkozó kollégáik, amikor egy film a valóságot másolja, legyen bármennyire is lenyűgöző a hatása, a valós, természetes benyomásokkal csak versenyezhet, legyőzni, nem tudja. Tegyük gyorsan hozzá: szerencsére.

Ezen kívül az a kérdés is megér egy misét, hogy azokban az esetekben, amikor élő sztároknak kell együtt szerepelniük CGI-állatokkal, mennyire képesek azokat a forgatás során „partnerként” kezelniük. Vagy mennyire van kedvük ehhez. A Dolittle az egyik legérzékletesebb, legfrissebb példa arra (a Jack London-klasszikus idei adaptációja az A vadon hívó szava mellett, ahol Harrison Ford egy digitkutyával kalandozik), hogy mi történik akkor, ha maga a főszereplő unja a legjobban a mókát a CGI-állatokkal. Robert Downey Jr., aki bő egy évtizedet töltött el a green box előtt a Marvel Moziverzum filmjeiben, mint Vasember, Hugh John Lofting regényének mesehőseként már közel sem diskurál oly lelkesen digitális betegeivel és gyógyultjaival, mint ahogy ezt Tony Starkként tette például A galaxis őrzői nagyszájú mosómedvéjével, Mordállyal – aki génkezelésének köszönhetően eleve antropomorfizált fantasztikus lény, nem pedig természetből szalajtott vadállat. Bizony a Dolittle esetében inkább az ő hanyag alakítása miatt mond csődöt a mutatvány, mintsem az egyébként elfogadható kinézetű beszélő állatok miatt. Mintha ő sem hinné, hogy ennek, így, van értelme. Eddie Murphy-nek a kilencvenes években valamiért több kedve volt Dr. Dolittle-ként rendelni (még egy folytatást is elvállalt) – pedig akkor még közel sem állt a rendelkezésére olyan minőségű számítógépes segítség, mint amekkora Robert Downey munkáját szolgálta. Egy színésznek legalább annyira kell az illúzió hívőjeként viselkednie, mint megteremtőjeként.

Ám azok a színészek sem járnak jobban, akiknek szakmai tudását és lelkesedését épp a nagyravágyó technikai abrakadabra hatástalanítja, s szégyeníti meg – erről hosszasan tudna (s talán évekkel később fog is) beszélni a Universal Macskák-filmmusicaljének gárdája. A tavalyi karácsonyi szezon egyik sikervárományosát pont az az esztelen hozzáállás tette tönkre, amelytől mindig is tartottak azok, akik hangos ellendrukkerei a számítógépes speciális effektusok főszerepeltetésének. Andrew Lloyd Webber többszörösen csúcstartó színpadi művének első mozifilm-változatában a londoni utcákon, elhagyott tereken szinte külön kis világban élő macskákat ugyan élő színészek, táncosok alakították, s énekben, koreográfiában tudtak is teljesíteni. Ám a stúdió az előkészítő fázis egyik végzetesnek bizonyult pillanatában úgy döntött, hogy nem elégszik meg a maszkmesterek tudásával, így a szereplőket utólag csúfították „macskásabbra”. Bár szőrük hiteles csillogásához kétség sem férhet, ez a minden tekintetben felemás megoldás (vagyis, hogy ott is voltak a színészek – pontosabban a testük, arcuk – meg nem is), a mozi történetének egyik legkínosabb, legnehezebben befogadható, méregdrága bukását eredményezte. És ha Hollywood ennyire ragaszkodik ehhez a trendhez, minden bizonnyal nem is az utolsót.

 

DOLITTLE (Dolittle) – amerikai, 2020. Rendezte: Stephen Gagham. Írta: Hugh John Lofting történetei alapján Thomas Shepherd, John Whittington és Stephen Gagham. Kép: Guillermo Navarro. Zene: Danny Elfman. Szereplők: Robert Downey Jr. (Dolittle), Harry Collett (Tommy), Michael Sheen (Blair), Antonio Banderas (Rassouli). Gyártó: RK Films / Team Downey. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált 101 perc.

 

 

 

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/03 28-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14440