Közép-európai körképLengyel életrajzi filmekA legjobbakSzíjártó Imre
Az életrajzi filmek ugyan híres emberekről szóló „igaz történetek”, a hitelességnél azonban többnyire erősebb a mítoszalkotás szándéka. A lexikonok szerint az életrajzi film műfaji meghatározása
egyszerűnek látszik: a biopic a játékfilm egyik típusa, amelynek tartalmát egy
ismert személyiség pályája és tettei határozzák meg. Kiemelkedő figuráról van
szó ezekben a filmekben, aki hatással volt a történelem menetére, aki különleges
módon járult hozzá a tudomány vagy a művészet, illetve az irodalom
fejlődéséhez. A regényesített élettörténetek mindig tartalmaznak bizonyos
kulcslyuk-szemléletet, amelynek segítségével összekapcsolódik a főhős közéleti és
intim közege. A valóság azonban mindig bonyolultabb, mint a lexikonok szócikkei.
A filmtípus problematikus jellegét
jól példázza Jacek Borcuch 2019-es Egy
kellemes nap vége (Słodki koniec dnia)
című munkája. A történet főhőse egy Maria Linde nevű lengyel irodalmi
Nobel-díjas, aki Olaszországban él. A költőnő egy Rómában történt
terrorcselekmény után ellentmondásos beszédet mond a városházán, amivel a
nemzetközi közvélemény középpontjába kerül. A tekintélyes értelmiségi életútja és
szerepvállalása ugyan felidézi a mindenkori lengyel emigráció képviselőinek
alakját, de az életrajzi történetek törvényszerűen referenciális olvasása itt
kérdésessé válik: ugyan a Nobel-díjat 1996-ban elnyerő Wisława Szymborska
(1923-2012) alakja villan fel, de könnyen belátható, hogy a filmbeli alak és
Szymborska azonosítása nem lehetséges. Ebben az értelemben tehát mégsem
beszélhetünk tényszerű biográfiáról, noha nagyon erősek az utalások a lengyel
szellemi életre. Mivel a Nobel-díj – mint a szereplő azonosításának egyik
összetevője – rendkívül erős, és mivel bizonyos motívumok mégiscsak
emlékeztetnek egyes, Nyugat-Európában élő lengyel művészsorsok mozzanataira,
valamiféle mítoszteremtési kísérletről beszélhetünk, amely a fikció eszközeit
használja.
Ezen a ponton érdemes leszögezni,
hogy a filmekben az alkotók a dramaturgia, a jelenetezés és a hősformálás
törvényszerűségeit sok esetben fontosabbnak tartják a történeti hűségnél.
Nagytörténelem
Áttekintésemben egyházi
személyekről és politikusokról szóló filmek közül csupán felvillantok néhányat,
már csak azért is, mert ez a lengyel filmben bőséges témakör, amely külön
cikket is megérdemelne. Stefan Wyszyński, Jerzy Popiełuszko és II. János Pál
alakja számos filmben megidéződik. A róluk készült filmek a biopic sajátos változatát képviselik,
hiszen hatással vannak rájuk a szentek pályáját feldolgozó, évszázados múltra
visszatekintő irodalmi műfajok, illetve az ezekkel foglalkozó történeti munkák.
A hagiográfia hagyománya és elemei erősen érvényesülnek: a filmek a példaadás
szándékával készülnek, szereplőjüket tisztelettel kezelik, illetve fontos még,
hogy alapvetően szenvedéstörténetekről van szó.
Az évezred prímásának nevezett
Stefan Wyszyński alakja jelenik meg A
prímás. Három év az ezerből (Prymas.
Trzy lata z tysi±ca, rendezte Teresa Kotlarczyk, 2000). A főszerepben
Andrzej Sewerynt látjuk, aki az életrajzi filmek törvényszerűségeinek
megfelelően szinte átlényegül a vásznon. Másik példánk a Wyszyński – bosszú vagy megbocsátás (Wyszyński – zemsta czy przebaczenie, rendezte Tadeusz Syka, 2021).
Rafał Wieczyński 2009-es Popiełuszko.
Wolno¶ć jest w nas (Popiełuszko. A
szabadság bennünk van) című filmje a mártír papot (akit 1984-ben elrabolt
és meggyilkolt három belügyi tiszt) a Szolidaritás támogatójaként és meghatározó
tagjaként mutatja be, a történetben tehát összefonódik Popiełuszko egyházi és
társadalmi szerepvállalása. A lengyel pápáról több külföldi film is készült,
közülük a legismertebb a pápa szülőfalujában, Wadowicében bemutatott 2005-ös munka
John Kent Harrison rendezésében (II.
János Pál, a béke pápája – olasz-amerikai-lengyel).
A politikusportrékat tartalmazó
lista ugyancsak szétfeszítené ennek a cikknek a kereteit, tehát csak két példa:
a független Lengyelország megteremtésének központi alakjáról szóló film
2019-ben készült (Piłsudski, rendezte
Michał Rosa). 2013-ban született Andrzej Wajda Wałęsa. A remény embere (Wałęsa.
Człowiek nadzieji) című filmje. Wajda művének elképesztő erejét az adja,
hogy hősei közül sokan a nézőtéren ültek. Ilyen különleges pillanat volt Stanisław
Wyspiański Menyegzőjének bemutatója
1901-ben: a darab úgy érintette a nemzet legmélyebb problémáit, hogy
szereplőihez modellként valódi emberek álltak, akik ugyanakkor nézőként részt vettek
az előadáson. Az efféle kivételes társasági esemény azzal is jár, hogy azok a
hús-vér emberek, akik önmagukkal szembesülnek, azonnal véleményt alkotnak a
műről, és adott esetben haladéktalanul megsértődnek a saját ábrázolatuk miatt. „Jó
volt. Másrészről viszont nagyon nem tetszett.” – nyilatkozta Lech Wałęsa a film
bemutatója után. A történet 1970 decemberében kezdődik és Wałęsa beszédével
végződik, amelyet az USA Kongresszusában tartott (ebben az utolsó jelenetben a
főszereplőt nem színész jeleníti meg, hanem az elnök archív felvételen
látszik). A Nobel-díj odaítélése mellett valószínűleg ez az esemény hősünk
legfelemelőbb pillanata. A film másik dramaturgiai mozgatórugója az az interjú,
amelyet 1983-ban Oriana Fallaci készített Lechhel Gdańsk egyik lakótelepének
egyik szűkös lakásában.
Kis életrajzifilm-körképünk koncepciójának
határán tűnik fel Władysław Pasikowski rendkívül izgalmas Jack Strongja (2014), amely Ryszard Kuklińskiról, a szuperkémről
szól. A Jack Strongnak nevezett szocialista James Bond előtt a film szerint egy
egyébként a lengyel történelemben vissza-visszatérő választás áll: vagy nemzete
egyenruháját, és ezzel a hazugságot és aljasságot szolgálja, vagy pedig a
történelmi pillanattól független erkölcsöt, ami viszont az érvényben levő
törvények alapján hazaárulásnak számít.
Mi történt avagy sem
A Parti Nagy Lajostól kölcsönzött
alcímmel az életrajzi filmek epikai hitelét megteremtő megoldásokra szeretnénk
rámutatni. Láttuk, hogy a főszereplő néha megkettőződik, azaz fiktív alakként
és dokumentum-felvételen a maga valójában is megjelenik. Ezzel a film a valóságot
és a fikciót, a dokumentumot és a játékfilmet egymás mellé állítja, így a kettő
tulajdonképpen egymást erősíti: a híradófelvétel átélhetővé válik, a fikció
pedig a „megtörtént eseményekre alapszik” támasztékát kapja. Wajda filmjével
kapcsolatban sokan megjegyezték egyébként, hogy Robert Więckiewicz sokkal jobb
az eredetinél, például kiválóan hozza Wałęsa kiejtését – egyebek között a
szóvégi nazális magánhangzók mássalhangzóval való megtoldását. Więckiewicz alakítása
a szeretetteli és mély tiszteleten alapuló paródiából indul ki, és a magányos
hős görög sorstragédiába illő ábrázolásáig jut el.
Két könyvet érdemes felidézni,
amelyeket életrajzi filmek forrásként használtak fel. A főhős halálának évében,
2009-ben jelent meg az Ember, szívvel a
kezében című beszélgetéskötet, amely a Zbigniew Religa szívsebész életét
feldolgozó Istenek (Bogowie, rendezte Łukasz Palkowski,
2014) egyik forrásául szolgált. A könyvben a főszereplő beszél az életéről,
tehát egy alapvetően szubjektív műfajba tartozó szöveg a film alapja. 1978-ban
jelent meg A szeretet művészete című
könyv, amelynek címét a szerzőjéről forgatott film megőrizte: A szeretet művészete. Michalina Wisłocka
története (Sztuka kochania. Historia
Michaliny Wisłockiej, rendezte Maria Sadowska 2017-ben). Ebben az esetben a
történethez viszonyítva kortárs kiadványról van szó, amely ezúttal nem
önvallomás, hanem az orvos-írónő tanácsadó könyve.
A retróig és tovább
A 60-as és a 70-es években több
filmünk is játszódik, ezek a kor megjelenítési módjainak széles skáláján
mozognak. A szeretet művészetéről
volt szó a fentiekben. A film színvilága mintha a hasonló című könyv borítóját
idézné: a szocialista szellemű art deco küllemében mintha a korabeli ruházati
boltok nyáriruha-kínálata elevenedne meg. Hasonló stílust képvisel a Mert szex van bennem (a magyar
forgalmazásban Egy érzéki nő; Bo we mie
jest seks), Katarzyna Klimkiewicz 2021-es filmje, amelyben Maria Dębska
játssza Kalina Jędrusik szerepét. A két filmet az köti össze, hogy a
középpontjukba egy-egy nagyszerű nőt állítanak, akik a tulajdonképpen a
foglalkozásuk révén, de igazából az egyéniségüknek köszönhetően
forradalmasították a szerelemről és a szexualitásról való gondolkodást. Lássuk
először a mintegy évtizeddel korábban játszódó A szeretet művészetét:
Michalina Wisłocka eredetileg szülésznő volt, aki a gyakorlatban tapasztalta
meg a katolikus és a szocialista prüdéria sajátságos találkozásának gyakorlati
következményeit, a szexualitás dolgaival kapcsolatos általános tudatlanságot,
azt az álszent és hazug gondolkodást, ami áthatotta a Gierek-korszak
Lengyelországát. A film egyik mulatságos és megható pillanata, amikor egy nő
pironkodva köszöni meg Wisłocka korábbi tanácsait: magának köszönhetem a
csodálatos gyerekeimet, suttogja a doktornő fülébe, amiből körülbelül azt lehet
kiérteni, hogy szükség volt ezekre egy gyaníthatóan derék, de tudatlan férj
mellett, és a kor általános felvilágosulatlansága közepette. A film ugyanakkor
bensőséges módon mutatja meg a szexuális tanácsadónő tanácstalanságát, mert hát
ezek szerint a felvilágosítóknak is szükségük van a Bravo magazin a szex, a szerelem és a gyengédség témakörét tárgyaló
rovatából merített, esetleg persze ezeknél mélyebb ismeretekre. Egy másik
valahai szocialista ország állampolgáraként nehéz megítélni Wisłocka szerepét a
lengyel emberek hétköznapjaiban, de ha a hasonló magyar sajtólevelezők és
orvosok tevékenységére gondolunk, akkor ez igazán meghatározó lehetett.
Lépjünk most vissza 1960-ba,
ugyanis Kalina Jędrusik, az ismert színházi és filmszínésznő ekkor lett a tagja
a Meglett Urak Kabaréja (Kabaret Starszych Panów) elnevezésű társulatnak. Hozzá
kell tennünk mindehhez, hogy a kabaré Lengyelországban szorosan összefonódik az
irodalmi és a művészeti élettel. Kabaréba járni és kabarészámokat írni rangot
jelentett az irodalmárok között, tehát a kávéházi élet az alkotók számára
nemcsak a társaságot jelentette, hanem az irodalmi műfajok tágasságát is. Ha
súlyos időzavarba bocsátkozunk, akkor azt mondhatjuk, hogy Kalina Jędrusik
dalainak népszerűsége Karády Katalinéihoz mérhető. A film címét és hangütését
egyik dala adja: a Mert szex van bennem érzékletesen
írja le a színésznő karakterét, amelyet az igaz legendák szerint a
magánéletében is gyakorolt. Az írótársasággal fenntartott kapcsolatait jelzi,
hogy férjül vette Stanisław Dygatot, de a filmben felbukkan az íróként
nagyszerű, a történetben pedig kisfiúsan szégyenlős Tadeusz Konwicki is, a
házibarátok egyike. A film mindenesetre egy mondén, laza és gondtalan
Lengyelországot mutat be, ahova a munkásmegmozdulások és sztrájkok zaja
távolról hallatszik csak be.
Mateusz Rakowicz 2021-es életrajzi
filmjének főhőse inkább „hírhedt”, mint híres ember. A film címe – Najmro. Szeret, rabol, tisztel (a magyar
forgalmazásban A menekülés királya, Najmro.
Kocha, kradnie, szanuje) – Zdzisław Najmrodzki nevét őrzi, aki a 70-es évek
elejétől az éjszaka császára volt. Gyorsan gyarapodó, de időről időre veszélybe
kerülő vagyonát rablásokból és autókereskedésből szerezte, a film tanúsága
szerint sikeresen ment rá azokra a Pewex boltokra, amelyekben bizonyos
kivételezett lengyel polgárok valutáért vásárolhattak. Az egyszerű polgárok
irigységgel vegyes utálkozással tekintettek ezekre a boltokra, úgyhogy
kirablásuk sokakban ébresztett kárörömet. Najmrót többször elfogták, összesen mintegy
tizenegy évet töltött letartóztatásban és börtönben. A mi Viszkisünkhöz (A Viszkis – Antal Nimród, 2017) az teszi
hasonlatossá, hogy a belügyi szervek felkészületlenségét felhasználva többször
megszökik, illetve a tevékenységével afféle népi hőssé válik – a történeti
hűség kedvéért tegyük hozzá, hogy Najmrodzki tizenhárom évvel idősebb a
Viszkisnél, 1954-ben született. A Najmro
sokkal távolságtartóbban kezeli a korszakot, ami a színvilágban, illetve a már-már
parodisztikus táncjelenetekben mutatkozik meg. Az összkép tehát végeredményben
erősen stilizált, a film ugyan törekszik bizonyos korfestésre, de A Viszkisnél kevésbé használ a saját
hitelesítésére kortárs dokumentumokat. Egyik filmből sem hiányzik ugyanakkor a
szereplők tetteinek lélektani motivációja, valamint az a szándék, hogy a
szereplők sorsát beleágyazzák a két ország viszonyai közé (a Viszkis esetében
erősen jelen van a magyar környezet mellett a korabeli Románia is). A Viszkis végül, talán rendezőjének
filmes vonzalmainak köszönhetően határozottabb műfaji eszközöket használ –
életrajzi kalandfilmnek mondható, miközben a Najmróban talán gyengébb a bűnügyi filmek hatása.
A Łukasz Palkowski rendezte Istenek főhőse Zbigniew Religa
(1938-2009) szívsebész, akinek élete, ahogy mondani szokták, kész regény – a
történetben megvannak a fejlődésregény elemei, az egész egy orvos életén keresztül
megvalósuló kalandsorozat. A film Religa életének azt a szakaszát emeli ki,
amikor elkezdte a felkészülést a szívátültetésekre. Az alkotók belelátták ebbe
a történetbe a lengyel társadalom sok-sok ellentmondását, derűjét és átmeneti
keserűségét: a 80-as évek elején Zabrze városában sebésznek lenni, ahogy azt a
film elénk tárja, maga lehetett az orvosos szappanopera. Zabrze szürke
iparváros – ha máshonnan nem, a Górnik Zabrze, a Zabrzei Bányász focicsapatáról
azonosítsuk –, ahol meg kell küzdeni nagyjából minden hátráltató körülménnyel.
A film megmutatja, ahogy Religa (Tomasz Kot játssza) ördögi húzásokkal elintézi
a beültetésre váró emberi szervek fagyasztóládában történő szállítását,
műszereket és személyzetet szerez, egyszóval világszínvonalú ellátást teremt a
panelrengetegben. Igazi nemzeti archetípust látunk: Religa „a lengyel boldogul”
(„Polak potrafi”) mondás megtestesítője. Közvetlen rokona, A legjobb főszeplője ugyancsak az önmarcangoló és önpusztító, de
minden nehézséget a saját javára fordító hős. Beszédes a Jerzy Górskiról szóló
könyv címe: A gyengeség erővé válik.
A híres sebészorvos az Istenekben
környékbeli sziléziai gyárkémények módjára pöfékel a kórház minden
helyiségében, A legjobb főszereplője
pedig jó tizenöt évet ajándékozott az életéből a legdurvább drogoknak,
amelyekhez csak a 70-es évek Lengyelországában hozzá lehetett jutni. A 80-as
évek közepén a Monar nevű intézményben sikerült tünetmentessé válnia, majd
elkezdte szédítő sportolói pályáját. A film egyik legviccesebb jelenete, amikor
egy külföldön rendezett verseny rajtjánál tudja meg, hogy dupla iron men
sportágról van szó, azaz minden versenyszám kétszeresét kell teljesítenie. De koszlott
dorkócipőjében és mulatságos biciklijével megcsinálja, és ebben van a
megidézett szereplők szexepilje: talán a történelmi tapasztalatokból
eredeztethető nemzeti tulajdonság, talán nem, de dühös, elkeseredett és elszánt
lengyellel úton-útféle találkozhatni, de véglegesen és sorsszerűen szomorúval
nem. Az a feszítő nyugtalanság, ami Stefan Wyszyńskit, Lech Wałęsát és társait
jellemzi, mindig alkotó energiákká alakul.
Művészek
Az eddigi időrendi tárgyalást
némileg megtörve három képzőművész- és három zenészéletrajzot érdemes még
megemlíteni. Az előbbiek közül a legátfogóbb, azaz a történelmi hátteret a
legalaposabban mutatja meg Andrzej Wajda utolsó filmje, az Emlékképek (Powidoki,
2016). A film középpontjában Władysław Strzemiński (1893-1952) alakja áll, akit
Bogusław Linda formál meg. Wajda hatalmas művészettörténeti eposzt nyújt,
amelynek minden pontja össze van kötve a lengyel történelemmel, mégpedig annak
nagy vonulataival (a két világháború közötti korszak, a második világháború
eseményei, majd a sztálinizmus korszaka) és az egyes embereket érintő intim
mélyáramaival egyaránt. Mint minden életrajzi történet, az Emlékképek önarckép-cserepeket is rejt, hiszen a film a fiatal Wajda
tereiben játszódik, és az ő művészi eszmélkedésének elemeit nyújtja.
Az én Nyikiforom (Mój Nikifor) Krzysztof Krauze 2004-es
munkája Nikifor Krynicki naiv festő életének utolsó időszakát dolgozza fel. A
film az írástudatlan zseni műveinek és talán életének stílusában van kitartva,
maga is mintha egy iskolázatlan, inkább befelé szemlélődő operatőr, illetve a
transzcendenst nem a barokk templomokban kereső rendező alkotása lenne. Az
igazi szenzáció Krystyna Feldman játéka, amely azt bizonyítja, hogy a szerep és
a színész rokonsága nem a biológiai nem azonosságán alapszik, hanem valahol
mélyebben rejtőzik.
Az utolsó család (Ostatnia rodzina – Jan P. Matuszyński.
2016) ugyancsak valódi, valaha élt alakokat vonultat fel, a Beksiński család
tagjait. Beksińskiék a történet elején öten vannak. Érdemes őket név szerint
felsorolni, mert a saga huszonnyolc éve folyamatos és megállíthatatlan
kihalásukról szól: Zdisław Beksiński (Andrzej Seweryn) festőművész, Zofia
(Aleksandra Konieczna), a felesége romanista bölcsész, Tomasz fiúk (Dawid
Ogrodnik) pedig lemezlovas, rádiós műsorvezető és filmszöveg-fordító. A család
a Lengyelország délkeleti sarkában fekvő Sanokból 1977-ben költözik Varsóba egy
nyugodtan rémesnek mondható lakótelepre, hogy megkezdje 2005-ig tartó,
megejtően banális, ugyanakkor hallatlan izgalmakkal teli pályafutását.
Ilyesformán valamiféle fordított Szent Családot látunk, amelynek tagjai tehát
szépen kihalnak a csaknem három évtizedet átfogó filmidő alatt.
Nagyon érdekes, ahogy a film ezt
a huszonnyolc évet beleágyazza a lengyel valóságba és történelembe. Az NDK-s
fotós és filmes nyersanyagok színvilágában kitartott film alig engedi be a nagytörténelem
eseményeit, hiszen nincs itt Szolidaritás és rendkívüli állapot, észrevétlenül
köszönt be a rendszerváltás és az EU-tagság. Ez egész egyszerűen azért van így,
mert az egyébként szenvedélyesen filmező és mindent dokumentáló társaság saját
időszámítás alapján él, nekik mindez nem fontos. A másik oldalon viszont mindez
mélységesen lengyel és kelet-európai: a hálapénzes kórház, a 70-es évek végi
diszkó, az erődszerű lakótelepi lakásbejáratok. A film beállításainak
szerkezete mintha egyszerre képezné le a család ön- és világszemléletét,
valamint ezt a kelet-európai szűkösséget – az uralkodó képkivágat az, ahogy a
lakás ajtóin keresztül látjuk a szereplőket. A film bemutatója idején kiadtak egy
könyvet, amely gondos részletességgel dokumentálja Beksińskiék életét – a kiadvány
tehát az alkotáson kívüli elemként a film autentikus jellegének megerősítését
szolgálja, mert a saját eszközeivel megadja a háromszoros életrajzi film
hátterét.
Ha áttérünk a zenészekre, Jan
Kidawa-Błoński Bluesra ítélve (Skazany na bluesa) című 2005-ös filmjét
kell szóba hoznunk. A film jelentősége talán nem önmagában van, hanem – ahogyan
ez azért elő szokott fordulni a jelentős alakokról szóló nem túlságosan erős filmekkel
– az anyagában: Ryszard Riedel és Dżem nevű zenekara ugyanis nyomot hagyott a
lengyel rock és blues történetében. A Bluesra
ítélve ugyanakkor újabb példája a biográfiai történetmesélés
kimenetvezérelt megoldásának: a hős sorsa egyfelől a törvényszerű pusztulás
felől értelmeződik, másfelől a történet minden vonala efelé mutat. A többi, ami
a kezdet és a vég között van, sajnos végtelenül fájdalmasan ismerős: alkotói
sikerek és válságok, magasrepülések és heroin. A film felveti az életrajzi
történetek további sajátosságát és korlátját: kritikai életrajz nem lehetséges,
az alkotók szükségszerűen kicsit beleszeretnek saját hősükbe.
A 2019-es mezőnyből érdemes
kiemelni két további zenészéletrajzot, az első az Ikarosz. Mietek Kosz legendája (Ikar.
Legenda Mietka Kosza). Maciej
Pieprzyca alkotása becsületesen végigköveti hősének útját: Mietek Kosz 1973-ban
halt meg, a film a fiatalkorától kezdi az elbeszélést. A vak zenész korának
egyik legnagyobb zongoristája volt. Szigorúan a kortárs zenénél vagyunk Michał Węgrzyn
Vádeljárásával (Proceder), aminek középpontjában egy híres rapper áll. A rapper 2018-ban
hunyt el, tehát korai és értelmetlen halálával megérkeztünk a jelenbe.
Sok évvel később
Az életrajzi filmek gyakori
fogása, hogy a történet végén valamiféle eredeti felvételekről megmutatják a
valódi szereplőket a régmúltban, esetleg a cselekmény utáni jelenlegi
valójukban, „néhány év elmúltával”. Ilyesmi a fenti példáinkban is előfordul. A
néző ezeket a képeket látva óhatatlanul összehasonlításokat tesz: a film
máshonnan jól ismert, de elmaszkírozott hivatásos színészei hasonlítanak-e
modelljeikre, vajon sikerült-e újraalkotni a valahai tárgyi környezetet és a
korhangulatot. Jó ilyenkor elfelejteni, hogy mindez illúzió, kísérlet csupán az
eltűnt idő megragadására. Fenti példáinkból azonban az is kirajzolódik, hogy a
lengyel film a múltból és a jelenből vett különleges életpályákat olyan módon
képes feldolgozni, hogy a történeteknek többfajta társadalmi dimenziója van. Az
életrajzi történetek hangsúlyos helyet foglalnak el a kortárs lengyel
kultúrában, ami a film társadalmi megbecsültségét, illetve a nemzeti önazonosság
formálásában vállalt szerepét mutatja.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|