KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
   2023/március
KVÓTÁK, LISTÁK, KÁNONOK
• Géczi Zoltán: Oscar-protokoll Hollywoodi kvótarendszer
• Barkóczi Janka: Kis hableány és Mardi Gras Filmtörténeti listák és kánonok
TEST ÉS LÉLEK
• Rudas Dóra: Mögöttünk az élet Gyászfeldolgozás és a kamaszok
• Varró Attila: Szőröstül-bőröstül Test és melodráma 3.: Luca Guadagnino
• Benke Attila: Feljegyzések a vietnámi pokolból Thi Bui: The Best We Could Do
MAGYAR MŰHELY
• Forgács Nóra Kinga: „Legyen remény” Beszélgetés Szakonyi Noémi Veronikával
• Gyürke Kata: „Nincs huszár bajusz nélkül” Beszélgetés Szikora Jánossal
• Pauló-Varga Ákos: A teremtés ereje Beszélgetés Gauder Áronnal
• Szekfü András: „Lehetsz igazi cinematográf” Rák József (1941– 2022)
• Kelecsényi László: Vitézy, a vagány Medgyessy Éva: Kamerapárbaj
OLASZ PANTHEON
• Csantavéri Júlia: Kenyér, szerelem, Lollo! Gina Lollobrigida (1927-2023)
KÖZÉP-EURÓPAI KÖRKÉP
• Benke Attila: Túl későn ébredő hősök Új raj: Paul Negoescu
• Gelencsér Gábor: Balthazár, újratöltve Jerzy Skolimowski: Iá
• Szíjártó Imre: A legjobbak Lengyel életrajzi filmek
• Pataki Éva: Sápadt fényben Kirill Szerebrennyikov: Csajkovszkij felesége
TELEVÍZÓ
• Varga Balázs: Honfoglalástól Szomszédokig A Kádár-korszak tévésorozatai 1.
• Szabó G. Ádám: Szent kurva Nicolas Winding Refn: Koppenhágai cowboy
FESZTIVÁL
• Huber Zoltán: Új hangok, régi történetek Sundance
• Boronyák Rita: Békefal, madártojások, tiktak BIDF - Budapest
KRITIKA
• Pethő Réka: Csak egy kis törődés Colm Bairéad: A csendes lány
• Vajda Judit: A legderűsebb tragédia Charlotte Wells: Volt egyszer egy nyár
MOZI
• Varró Attila: Kopogás a kunyhóban
• Kolozsi László: Elveszett illúziók
• Gyöngyösi Lilla: Tánc az élet
• Kovács Gellért: Magic Mike utolsó tánca
• Alföldi Nóra: Egy röpke románc naplója
• Navarrai Mészáros Márton: Hirtelen 70
• Csomán Sándor: Menekülj!
• Fekete Tamás: Asterix és Obelix: A Középső Birodalom
• Kovács Patrik: A gép
• Huber Zoltán: Eltűnt
• Déri Zsolt: Billie Eilish: Live At The O2
• Kovács Kata: Az almafa virága
STREAMLINE MOZI
• Pauló-Varga Ákos: Minden, ami lélegzik
• Pazár Sarolta: Ki vagy a mennyekben
• Buzsik Krisztina: Valaki figyel
• Teszár Dávid: JUNG_E
• Gelencsér Gábor: Muriel
• Benke Attila: Néma csend
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Ötvenesévek-képregények Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Sundance

Új hangok, régi történetek

Huber Zoltán

A független filmes Sundance fesztivál idei kínálatában korábban mellőzött nézőpontok is kiemelt figyelmet kaptak.

A közel négy évtizede útjára indított Sundance ma jóval több, mint a hajdani perifériáról azóta a fősodorba betagozódott amerikai független film legfontosabb seregszemléje. A fesztivál célja, hogy friss hangokat és előremutató megközelítéseket mutasson be, földrajzi helytől és műfajtól függetlenül. A kortárs trendekkel összhangban az idei programban is túlsúlyban voltak a személyes történetek és eddig inkább partvonalra szorult karakterek. A szervezők nagy hangsúlyt fektettek az ígéretes rendezői bemutatkozásokra és a női alkotók munkáira, de akadtak szép számmal hagyományos indie darabok és klasszikus vonalvezetésű dokumentumfilmek is. A színvonal egységesen magas volt, viszont az elsöprően erős alkotások elmaradtak.

Azt persze lehetetlen megjósolni, ott volt-e az idei mezőnyben a következő Soderbergh vagy Tarantino. A Sundance az utóbbi években ráadásul több, később komoly díjakat besöprő alkotást indított útjára, még közelebb merészkedve a mainstream ízlésvilághoz. A két éve itt bemutatott és végül Oscarig menetelő CODA a fesztivál közelmúltjának egyik legnagyobb találata volt (le is vetítették most újra), ami érezhetően befolyásolta a válogatást. A zsűri egyik fődíját elnyerő A Thousand and One ilyen formán történő kiemelése mintha egyenesen a későbbi ítészeknek szólna, hiszen a pontosan levezényelt, letisztult vizuális és dramaturgiai megoldásokkal mesélő családi drámánál akadtak jóval karcosabb, merészebb vagy épp felkavaróbb filmek a versenyszekcióban.

Az elsőfilmes A.V. Rockwell egy családdá válás történetét meséli el, nagyjából tizenöt éven át követve a javítóból szabadult fiatal anya, a nevelőszülőktől elrabolt fiú és a saját szerepében bizonytalan apa összefonódó sorsát. Inez kezdetben csak azt tudja, a gyerekével akar lenni, ezért illegálisan magához veszi és Harlemben próbál új életet kezdeni. Az író-rendező Rockwell elsősorban a hősnőre, az ő döntéseire, dilemmáira és akadályaira fókuszál, miközben a fiú felnőtté válása is szépen kirajzolódik. Az apa karaktere ellenben elnagyolt marad, cserébe viszont a film a városnegyed átalakulását is szépen leköveti. A fiú nagykorúvá válásával párhuzamosan Harlem is dzsentrifikálódik, az intim fókuszú történet így tágabb közösségi áthallásokat kap. A Thousand and One ennyiben is pontosan illeszkedik a nehéz afro-amerikai sorsokat igényes fősodorbeli melodrámákba csomagoló presztízsfilmek újabb vonulatába.

A családdá válás rögös folyamatát dolgozza fel a legjobb nemzetközi film díját elhozó brit Scrapper is. Charlotte Regan nagyjátékfilmes bemutatkozása nem véletlenül dobogtatta meg a zsűri szívét, hisz az író-rendező a kitchen sink melodrámák hagyományait az amerikai független filmekre jellemző keserédes humorral és meseszerűséggel vegyíti. A tizenkét éves Georgie nemrég veszítette el az anyját. A talpraesett kislány mindenkinek azt hazudja, a nagybátyja vigyáz rá, ám valójában egyedül él a külvárosi sorházban. Az iskolát kerüli és biciklilopásból tartja fenn magát, miközben a maga gyermeki módján próbálja feldolgozni a szörnyű veszteséget. Váratlanul felbukkan azonban az apja, akivel meg kell tanulniuk kölcsönösen elfogadni egymást.

A Scrapper legnagyobb erénye, hogy az alapvetően tragikus alaphelyzetet nagyfokú empátiával és szeretettel ábrázolja. A gyermeki nézőpontból fakadó játékos rendezői megoldások nemhogy hiteltelenítik, egyenesen őszintébbé teszik a gyász folyamatát. A kis Georgie és az apai felelőséggel birkózó Jason egyaránt összetett karakterek, a bő nyolcvan perces film pedig pontosan odáig követi őket, ami még hitelesnek érződik. A finálé optimista, de nem érzelgős, hiszen az egymásra figyelés fontosságát emeli csak ki. Georgie belátja, talán mégis szüksége van valakire, Jason pedig annyit tud ígérni, megpróbál szülőként viselkedni. Elindulnak tehát a jó úton, de a konkrét jövőjük inkább kérdőjel marad.

A zsűri döntésével szemben a fesztivál közönsége az iráni-amerikai Maryam Keshavarz személyes ihletésű filmjét választotta az egyik kedvencének. A The Persian Version három generáció nőtagjai köré épül és az Iránban zajló eseményektől nyilván nem függetlenül az ő erejük és kitartásuk előtt hajt fejet. A rendező alteregója, az első generációs bevándorló a nagymamája segítségével próbálja megérteni, miért olyan problémás az anyjával való kapcsolata. Keshavarz fokozatosan tárja fel előbb Leila, majd az anya személyiségét, egymásra játszva két ellentétes hátterű, mégis rendkívül hasonló női sorsot.

A film úgy indul, mint egy harsányabb kortárs romantikus komédia. A saját szexualitásával kísérletező Leila szakít a barátnőjével, majd egy bulin spontán lefekszik egy heteró angol sráccal, aki nem mellesleg transzvesztita műsorokban lép fel. Néhány hét múlva kiderül, a lány teherbe esett, amit a hagyományokhoz ragaszkodó, szigorú erkölcsű anya természetesen igen rosszul fogad. Az író-rendező ezen a ponton némileg váratlanul nézőpontot, tónust és végül műfajt vált, fokozatosan feltárva az anya múltját a nehéz amerikai kezdéstől a kivándorlást megelőző iráni évekig. A családi titkok napfényre kerülésével párhuzamosan komédiából drámába fordulunk, a lány pedig végül megérti és elfogadja az anyját és a három generáció eltérő mentalitású anyái között erős szövetség születik.

Némileg hasonló az alapdilemmája a szintén elsőfilmes brit Nida Manzoor energikus és kedves akciókomédiájának. A Polite Society középpontjában két indiai-angol lánytestvér áll, akik liberális neveltetésben részesültek ugyan, de a házasság kérdésében a szülők a tradíciókat követnék. Mikor a helyi aranyifjú szemet vet a művészi karrierjét félbehagyó nővérre, a kaszkadőr-karrierről álmodozó húg akcióba lendül. Ria azt gyanítja, valami nagyon nincs rendben a másik családdal és a túlságosan gyors esküvővel. Sokáig úgy tűnik, kamasz képzelgésről van csupán szó, ám végül kiderül, tényleg sötét ármány lappang a háttérben.

A Polite Society nagy dobása, hogy tudatosan választ célcsoportot és a dupla felnövéstörténetet vagány műfaji köntösbe öltözteti. A sztori tétje ugyanis, behódol-e a két lány az indiai nők számára kijelölt szerepnek, vagy kezébe veszi az irányítást és a saját útjára lép. A forgatókönyvet is jegyző Manzoor szerencsére nem bonyolítja túl a kérdést, hanem a példázatát Scott Pilgrim képregényes stílusában, harsány poénokkal és látványosan koreografált verekedésekkel tálalja. A Polite Society nagy szívvel készült és garantált mosolyt csal az arcokra. Remélhetőleg eljut azokhoz a tinédzserekhez is, akiknek mindig jól jönnek az efféle megerősítések.

Szintén brit és szintén emlékezetes rendezői bemutatkozás a dél-londoni környékről elnevezett könnyed romantikus komédia, a Rye Lane. Az alkotók lényegében a Mielőtt felkel a Nap történetét variálták, egy véletlen találkozással és nagyjából tizenkét órát felölelő sétálós beszélgetéssel. A rendező Raine Allen Miller azonban nemcsak teljesen más stílust és hangvételt választ, de az idegen város helyett a már említett környék utcáin forgat, amolyan harmadik főszereplővé varázsolva a színes városrészt. A szándékoltan harsány megoldások a fekete gettóvígjátékok rajzfilmes hatását tükrözik, miközben a két főszereplő nagyon is árnyalt és összetett karakter.

Dom könyvelő, jó ideje szakított a barátnőjével, de képtelen túllépni a dolgon. Az ő pityergését hallja meg véletlenül a vagány Yas, aki beszélgetni kezd a sráccal. Később enni, majd sörözni mennek és egyre több mindenről beszélgetnek. Fokozatosan nyílnak meg egymásnak, és persze nekünk nézőknek is, miközben bejárják a környéket és mindenféle vicces alakokkal találkoznak. Az alig nyolcvan perces film befejezése nyilván az első pillanattól kitalálható, de a lényeg nem ez, hanem a két figura közötti állandó kommunikáció, ami nemcsak szórakoztató, de végtelenül emberi.

A heterogén játékfilmes felhozatal mellett a Sundance szervezői egy hagyományosan erős, ha lehet még változatosabb dokumentumfilmes programot állítottak össze. Akadt itt többek között ásványokról szóló absztrakt kísérleti sci-fi ismeretterjesztés (Last Things), ukrán háborús jelentés (20 Days In Mariupol), a mozgókép kortárs szerepéről elmélkedő vádirat (Fantastic Machine), vagy épp transznemű afro-amerikai szexmunkásokat beszéltető társadalmi látlelet (Kokomo City). A legfelkavaróbb tétel mégis az Észak-Korea elképesztő embertelenségét néhány illegális határátlépő sorsán keresztül megragadó Beyond Utopia volt. Az eredeti felvételekből összeállított film egy olyan világba enged talán minden eddiginél tágasabb betekintést, aminek a létezése a józan ésszel egyszerűen felfoghatatlan.

A leghihetetlenebb, mégis igaz dokumentumfilm képzeletbeli díját mégsem a Beyond Utopia, hanem egy jóval vidámabb és pozitívabb végkicsengésű darab érdemlené meg. A Kim’s Video formailag egyáltalán nem tökéletes vagy friss, de az előttünk bonyolódó történet egészen lenyűgöző. Hőse egy koreai üzletember, aki New Yorkban nyitott videótékát és végül egy hatalmas gyűjteményt hozott össze, akár illegálisan is másolva hivatalosan hozzáférhetetlen filmeket. A fájlcserélés és a streaming megjelenésével aztán gyorsan leáldozott az üzletnek, Kim úr ezért jótékony célra ajánlotta az értékes állományt, majd eltűnt a szem elől.

David Redmon és Ashley Sabin filmje tulajdonképp nyomozásként indul és egészen hajmeresztő fordulatokat vesz. A szándékoltan kétbalkezesnek beállított narrátor először csak azt szeretné megtudni, mi lett a kazettákkal, ám hamarosan egy földrészeken átívelő szövevényes ügybe csöppen. Végül pedig annyira megszállottja lesz a kutatásnak, hogy úgy dönt, akár illegálisan is visszaszerzi az értékes gyűjteményt. A Kim’s Video minden sutasága ellenére kifejezetten szórakoztató és izgalmas, ráadásul hitet tesz a filmek szakszerű megőrzése és egyetemes hozzáférhetősége mellett. Ahogyan a narrátor fogalmaz, minden elkészült alkotásnak elemi joga, hogy eljuthasson a közönségéhez. A Sundance kétségtelenül sokat tesz az ügy érdekében.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2023/03 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15689