FesztiválSitgesUndorból születnekSzabó Ádám
A filmes világ egyik
legerősebb zsánerfesztiválja jövőre ünnepli fél évszázados fennállását.
Noha a kerek évfordulóra
még várni kell, a szervezők máris apait-anyait beleadnak a show-ba. Idén a Star Trek 1966-os indulása előtt rótták
le a tiszteletköröket, jövőre Drakula szívja a látogatók vérét. Óriási kéz
magasodik a Hotel Meliá előtt: „Hosszú és eredményes életet!” kíván a vulkáni
köszönés. A rajongók fotóznak, mások viccelődnek: a George Pal-film masinája
után formázott Időgép-díj egyik büszke tulajdonosa, a Chekovot játszó Walter
Koenig a műemléket puszilgatja. Bruce Campbell lehengerlően humoros sajtótájékoztatón
uralja a terepet, Christopher Walken nyugodt hangon anekdotázik Michael
Ciminóról és a Tiszta románcról, Paul
Schrader teoretikusként összegzi a film médiumának lehetőségeit.
Közbeszól a szeszélyes
mediterrán időjárás, napokon át zuhog az eső Katalóniára. A rossz idő illik az
idei tematikához. Testroncsolás, pszichózis sokkolja a publikumot, holott a
fesztivál eleje még nem ilyesmivel kecsegtet. Szólít a szörny (A Monster
Calls), J.A. Bayona young adult-adaptációjában
szórványosak a hispán művészhorror-jegyek, a nemsokára Jurassic World-folytatást jegyző barcelonai immár Spielberg
könnyzacskóingerlő csoda-blockbustereivel rokonszenvez. Kamaszfantasy-jében a
12 éves Connor meséktől, rajzoktól, famonstrum-mentorától inspirálva békél meg
fiatal anyukája halálával. Szimbolikája hol tolakodó (didaktikus mondatfűzés),
hol frappáns (az 1933-as King Kong
vetítése ősrégi projektorral), a film igazából szupergiccs, de a jóleső
fajtából. Kim Ji-woon Árnyak kora (Miljeong) című történelmi drámája
ellenben gyomrossal ér fel. Újabb zsánerhez nyúlt a rendező szellemsztorinak
álcázott tudathorror (Két nővér), melodramatikus
bérgyilkosfilm (Keserédes élet),
humoros spagetti western-idézet (A jó, a
rossz és a furcsa), felkavaró revanstragédia (I Saw the Devil) és Schwarzenegger nyugdíjas-akciója (Erőnek erejével) után. Velencében
startolt friss mozija a japánok által megszállt Koreában játszódik az 1920-as
évek végén, és gyorsan kiderül, egyik tábor sem makulátlan. Kémthrillerként épp
oly hatásos (a nyitó akciószekvencia, majd a későbbi vonatos espionage
nagyszerűek), mint börtönbe vetettek, önmagukat halálra éheztetők, nyelvüket
elharapó rebellis páriák traumadarabjaként. Naturalisták, zsigerekig hatolók a
japánokhoz fűződő kínzásszcénák, a lázadók bármikor elbukhatnak. Az Árnyak kora patriotizmusát jelentősen
tompítja az alkotói szándék: árulásról, lojalitásról, hovatovább, nemzeti és
egyéni skizofréniáról ejt keresetlen szavakat a mű. Legutóbbit a főhős, a
japánokkal dolgozó, ám koreai sorból való rendszerszolga humánus pálfordulása,
illetve összeomlása jelképezi. Hátat fordít a rideg gépezetnek, majd amikor
nyomás hatására farkasok elé dobja néhány partnerét, válságba jut. Férfiballadája
végül elégtétellel zárul: Kim bajtársias thrillerében csodálatos a Ravel Bolerójára komponált merénylet, a japán megszállók
főhadiszállása felé robbanóanyaggal bicikliző anarchista snittje ugyanannyira ijesztő,
mint katartikus.
Taylor Sheridan tavaly a
Sicario írójaként szerzett kritikai
elismerést, a Mindenáron (Hell or High Water) kortárs westernjét
látva egyetlen téma mellett elkötelezett szerzőnek látszik: most is az erkölcsi
tartás érdekli. Morális pólusok ütköznek: az egyik oldalon makacs öszvérként
strázsál Jeff Bridges szűklátókörű, bárdolatlan Texas Rangerje, a másikon két
bankrabló fivér, akik más választásuk nem lévén, íratlan parancsolatot szegnek.
A törvény őre rasszista, a Howard-testvérek viszont árnyalt figurák.
Dinamikájukat Tanner lobbanékonysága és Toby szűkszavúsága, nyugodtsága biztosítja.
Sheridan és a rendező David Mackenzie jellemtragédiákból skiccel gazdag tablót
nincstelenségről, csonka famíliákról, bankrendszer-kritikáról („Ezek a rohadékok
vették el az őseim földjét.” – dörgöli Bridges orra alá a társa zsörtölődéseibe
belefáradt indián seriffhelyettes az egyik kirabolt Texas Midlands Bank előtt),
ám legfőképpen erőszakos hajthatatlanság és kétségbeesett zsiványkodás
oppozíciójáról. Nick Cave, Warren Ellis bús taktusai a klasszikus John Wayne-imágó
elfajzása felett törnek pálcát, a Vad
bandába, a Clint Eastwood-féle Tökéletes
világba illő vándorbűnöző-életmódot gyászolják – a Mindenáron végső etikai összecsapása kétértelmű, saját
nézőpontjából ugyanis mindkét félnek igaza van.
Jöhet a feketeleves.
Sitgesbe idén több olyan rémdráma is befutott, amelyik így vagy úgy, de a
szülő-gyerek viszonyról tár föl szörnyűségeket. Az Édesanyám szeme (The Eyes of
My Mother) döbbenetes erejű családi tragédia. Helyszíne az amerikai
gótikában, hangulatfestészete a német expresszionizmusban gyökerezik. Az
1990-es születésű Nicolas Pesce 77 perces, fekete-fehér debütje nem éri be
hagyományos „őrült nő”-klisékkel, kreatívan fűzi tovább Polanski Iszonyatának tematikáját és épít a
Bergman-művekre is. Hősnője, Francisca traumája generációról generációra ívelő
beteges matriarchális családmodellnek ad alapot. Múltját ugyanúgy fertőzi, mint
jelenét, ráadásul a lány mindezt a jövőre is kiterjeszti, olyannyira
rátelepedett a betegsége. Szülei „home invasion”-áldozatok, őt magát egy életre
megnyomorította, de újjá is szülte a rémtett. Pesce celluloid-rémálma
depresszív pillanatokban tobzódik. Fordulópont, amikor Francisca egy védtelen
anya kocsijába kérezkedik, elrabolja a csecsemőjét, hogy a sajátjaként nevelje,
a nőt pedig foglyul ejti. Házában raboskodik a szülők egykori támadója is. Örök
visszatérést láttat az Édesanyám szeme:
a régi iszonyatra patologikusan vágyakozó Francisca úgy láncol magához
kisdedeket, ahogy ő és a lakásba zárt támadója tették egymással. Retinába égnek
a meditatív távoli felvételek, a sötétbe burkolózó arcok. Lebénít a
torokvágástól némák fojtott sikolya, az aszott testű, katatón édesapa
dermedtsége.
Okkult horror-e vagy
sem? – teszi fel a kérdést csendben, sorok közé rejtve Ali Abbasi lassú tűzön
égő Shelley-je. Tavat pásztáz, sűrű erdőbe
hatol a felvevőgép, valami misztikus, leírhatatlan eljövetelét hirdeti a
természet. A Shelley halk szavú Rosemary gyermeke-repríze az utolsó
pillanatban sem tisztázza a román házvezetőnő által kihordott, a jómódú dán családnak
szült csecsemő eredetét. Abbasi gyorsan leszámol a prekoncepciókkal. Nemhogy
lemond az explicit erőszakról, egy árva lelket sem hoz be a képbe, akiről
kiderülne, valamilyen kapcsolat fűzi Shelley-hez, a születendő kislányhoz. Atmoszféraköltőként
a némaság erejében hisz, képekben fogalmaz. Hirtelen elsötétül a bébit mutató
ultrahang-monitor, látomások, suttogások viszik tévútra a karaktereket, a
gyanakvó családapa megsérül favágás közben. Vagyonos skandinávok zsákmányolnak
ki egy kelet-európai nőt. Önző okból cselekednek, bűnhődésük is ebből fakad. A
házastársi horror matrónája, Louise végül foggal-körömmel ragaszkodik a
lányához, és hiába teszi el láb alól Kaspert, a férjét, a borzalom sosem fogja
elkerülni őt. Nyugtalanító darab, örökké csak várunk a rosszra.
Babak Anvari iráni
kísértetmeséje, az Árnyék alatt (Zir-e Sayeh) valójában földhözragadt tétel.
Műfajnyelven, ám zseniálisan közelít rá egy anya-lány kapcsolatra. A történet
színhelye Teherán 1988-ban, az iraki-iráni Városok Háborúja idején. Láthatjuk,
miképp űzi az apát a csatamezőre háború, miként szakít szét családokat és
hogyan bír helytállásra egy fiatal nőt, akit a patriarchális társadalom csador
viselésére kényszerít, majd kiebrudal az orvosi karról. Feminista rémrege ez,
centrumában a bizalom/ bizalmatlanság kínzó dilemmája. Az anya eleinte
hókuszpókusznak véli lánya beszámolóit, később rájön az igazságra, és ekkor már
gyermeke szeretetéért is küzdenie kell. Dzsinn ólálkodik az otthonban, az ártó
szellem egy kislány testébe költözik, alvajárásra és bőrkarmolásra bírja őt –
az anyának már csak ezért sincs könnyű dolga. Beszakadt plafonon át suhan a
rém, jelenléte legalább olyan hátborzongató, mint az Ördöggerinc című del Toro-horror árvaházudvarába fúródott bombája. A
film vége nyitott, akárcsak a szabadban magasodó robbanófej, a leomlott tető
kísértete sem tűnik el.
A nemi szerepek és a domesztikált
lét határai mosódnak el a Vadvidékben
(La región salvaje). Amat Escalante
újabb sokkterápiája társadalmi drámát ötvöz erotikától fűtött creature feature-rel, a felbukkanó
szörnyeteg az emberi relációk metaforája Zulawski Birtoklása után szabadon. Újfent bátrabbak a nők: a szörnnyel intim
viszonyba keveredett szépség, Veronica felszabadítja a rossz házasságban
sínylődő édesanyát, Alejandrát. Escalante férfialakjai jóval esendőbbek: az
utóbbi nő bátyja jó szándékú, ám halálra ítélt homoszexuális, férje betegesen
féltékeny, agresszív, de gyenge férfi, akit idősödő szülei hoznak ki a
börtönből. A gender-metamorfózis eközben a beteljesülés felé közeledik, de
ennek is ára van. Vero, az üstökössel érkező földönkívüli beavató ténykedése
révbe viszi Alét, de addigra mindketten bemocskolódnak.
*
Iko Uwais, A rajtaütés-mozik sztárja és Ti West, a
vérfagyasztó lassúsággal araszoló horrorok (Az
ördög háza, The Sacrament)
kortárs wunderkindje parádéval kápráztatták a nézőket. Bár a Fejlövés (Headshot) élvezetes indonéz Bourne-átirat
temérdek anatómiai brutalitással, Az
erőszak völgye (In a Valley of
Violence) emlékezetesebb. Ügyes, karikírozó posztmodern bosszútörténet,
West a vadnyugati idiotizmust húzza karóba. Leszolgált polgárháborús veterán és
egy helyi keményfiú akasztják össze a bajszukat – ha az utóbbi nem inzultálja a
katonát, semmi baj nem történik. Így viszont halál követ halált, a direktor szikár
tempóban terel bennünket a fekete humorban dúskáló nagy leszámolásig.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 4 átlag: 7.5 |
 |
|
