FesztiválSzolnoki Nemzetközi Tudományos FilmfesztiválA fény művészeteVárkonyi Benedek
Miközben
a tudomány áldásai sokkal élhetőbbé teszik az életünk, egyre többen vágynak
vissza a sötétség, a hiedelmek és a babonák korába.
A régi
korok embereinek tudományos eszközeik nemigen voltak. Az előttük föltáruló jelenségek
jó részét nem tudták megmagyarázni, nem maradt hát más számukra, mint a csodák
birodalma. Ám a tudós más szemmel nézett a rejtelmes világra; kísérletekre és
bizonyítékokra építette világképét, így azután az évszázadok alatt szép lassan
egy másik csodavilág tárult elénk: a valóságos világ csodája. Ma már nem
misztikus magyarázatokban hiszünk, hanem a valóság addig ismeretlen, rejtett összefüggései
kápráztatnak el bennünket. Többé már nem hiszünk, hanem tudunk. Halász Gábor, a
két világháború közötti kor nagy esszéistája már 1943-ban a korszerű filmes technika
szép metaforáját használja egy angol irodalmi antológia bevezetéséhez: „Tudományos
kisfilmekről emlékszünk a szemünk előtt kihajtó, nyíló és megérő virágokra.
Valahogy így hat az irodalom fejlődése is, egy kötetnyi szemelvény tükrében.”
A
tudós, persze, többnyire a külvilágtól elzárt laboratóriumban dolgozik, és
szakzsargonban fogalmaz. Szerencsére a filmkészítő kíváncsi természet, igyekszik
beférkőzni oda is, ahová mi nem tudunk, vagy eszünkbe sem jut. Így közelebb
hozza hozzánk mindazt, amiről nélküle talán nem is tudtunk volna. A tudományos
ismeretterjesztő film – az erre szakosodott természettudományos vagy historikus
tévécsatornákon keresztül – már mindennapjaink része lett. Mindez sötétséget
oszlat, tanít és szembeszáll az egyre terjedő hamis tanokkal.
Egy
tudományos filmfesztivál szerepe is hasonló, egyszerre ad nekünk sok-sok
tudást, amit a hétköznapokon legföljebb csak csöpögtetve kapnánk, és azon a
nyelven szól, amit a laikus néző is megérthet. Nem is beszélve a mozgókép adta
óriási lehetőségekről. A Szolnoki tudományos-ismeretterjesztő Fesztivál kínálata
pazar; nemcsak az impozáns szám miatt – körülbelül hetven alkotást mutat be –,
hanem azért is, mert sokfélét kínál. A klasszikus ismeretterjesztés magától
értetődőn kezdettől sokszínű, hiszen magába foglal minden társadalom- és
természettudományt. Csakhogy ma már nem a klasszikus, Gyöngyvirágtól lombhullásig tempóban és kissé romantikus eszközökkel
hozza elénk a természetet, hanem a ma használatos pergő vizuális nyelven és
hihetetlenül fejlett operatőri technikával. Ugyannakkor a számítógépes
animáció, a HD-felbontás és a legfrissebb tudományos eredmények felhasználása
nem a ráció felé tolta a korszerű tudományos ismeretterjesztést, a
tudományosság mellett szinte mindig ott van az alkotó világlátása. És ugyanezt
a személyes részvételt szeretné a nézőből is előcsalogatni. A kortárs
ismeretterjesztő filmezés nem a leckét magoltatja be, hanem a kíváncsiságunkat
ébreszti fel.
A dunavirág mentőakció (Balázs Gergely–Lerner Balázs, 2016) például nemcsak bölcs példabeszéd,
hanem izgalmas kalandfilm is, arról, miként próbálja a dunavirág nevű lényt
megmenteni az ember az önnön túlhatalmától, az emberi faj természetátalakító
képességétől. A természetvédő tudós jelenik meg előttünk; de nem úgy, ahogyan
sokszor találkozunk türelmetlen vagy harcias természetvédőkkel. Valóságos nyomozás
részesei vagyunk; először csak egy érthetetlen jelenség tárul elénk: miért
pusztul el a dunavirág a fényes lámpákkal teli hídon, ahelyett, hogy a folyó vízére
szállna. A kutató feladata kideríteni a titkot, azt, hogyan működik a
természet. Furcsa dolgokat mutatnak nekünk: például polarizált fényt, amelyet a
rovarok jól látnak, mi több, az alapján tájékozódnak. Rendszerint nem szoktuk
érteni az efféle tudományos fogalmakat, de ezt most értjük. Mert a tudós, aki
abban a világban mozog, nemcsak jól ismeri azt, hanem jól, érthetőn is beszél
róla. A film készítőinek érdeme, hogy megtalálta a kíváncsi kutatókat, és el is
kísérte őket fölfedező útjukon. És hogy egyáltalán eszükbe jutott a dunavirág,
amelyet alaposan becsapott a civilizáció. Ez a film azután végig vezet
bennünket azon az úton, amelynek végén a rászedett állat végül visszakapja saját
területét. És igazán elgondolkodtató, ahogyan egy parányi lény – melynek igencsak
rövid élet adatott – végül visszakapja állati méltóságát is.
A Bogaras film (Hortobágyi Júlia, 2016) hasonlóan
kíváncsiskodó alkotás: az állatkerti inszektáriumba
visz el bennünket. Kockázatos vállalkozás, mert a rovarokkal rendszerint hadban
állunk, sőt fóbiáink között is előkelő helyet szereztek maguknak. Ám a rovarok,
bogarak gondozója olyan természetességgel, mi több, lelkesedéssel beszél róluk,
és mutatja is őket, hogy megint csak el kell gondolkodnunk arról, hogy mivégre
is ez az egyoldalú háború köztünk. A Bogaras
film valóságos filozófiai töprengéshez juttat el bennünket. Hogy esztétikai
kérdés-e a rovarok iránt érzett – egyébként teljesen jogtalan – megvetésünk;
hogy jogunk van-e „szépekre” és „csúnyákra” osztanunk ennek a világnak a
lakóit. Mindössze tíz perc a film; de ez a röpke idő mintha csak metaforája
volna a pár hétig, hónapig élő bogarak villanásnyi létének. Pedig ők is teljes
életet élnek, ahogyan egy tízperces filmecske is lehet ugyanolyan teljes, mint
egy tízrészes sorozat.
Úgy 85
millió évvel repít vissza a múltba a Dino
in veritas (Babinszki Edit, 2016) . A dinoszauruszok világa inkább meseszerűnek
látszik, bár Spielberg óta nagyon jól tudjuk, hogy ez a mese nagyon véres. Ebben
a mostani mesében a kutatók ősállatokat rekonstruálnak; a csontok, földből
előkerült maradványok alapján fölépítik az egykor létezett jószágokat, és végül
– mint egy szépen megírt forgatókönyv befejezése – meg is mozdulnak. Bizonyára
Spielberg állatai is hasonló gondoskodással készültek. A legnagyobb különbség azonban
alighanem az, hogy míg a Jurassic Park
dinoszauruszai arra szolgáltak, hogy a néző hátrahőköljön és megborzongjon, a
magyar kutatókat szigorúan kötötte az őslénytan feltárta valóság. Így is óriási
teljesítmény ez, miközben persze az ő dinóik is a valamelyest költészetben
mozognak. Némi disszonanciát okoz, hogy miközben a tudósok a legmodernebb eszközökkel
dolgoznak, a narrátor olykor a hatvanas évek filmhíradóinak hangján beszél.
Egészen
más birodalmakba visz el bennünket a történettudomány. Rákosi Mátyás Szovjetunió-beli
éveit vetíti elénk az a film, amely a kommunista pártvezér életét mutatja meg
nagyjából 1956 júliusától egészen a haláláig. A Diktátor száműzetésben (Bartal Csaba, 2016) érdeme, hogy egy igen
kevéssé ismert történetet idéz meg, ráadásul egy amatőr némafilm segítségével
elénk tárja Rákosi kazahsztáni mindennapjait. Rákosi öccse, Bíró Ferenc ugyanis
8 mm-es néma, de színes filmre vette diktátor-bátyját, és ezeket a felvételeket
most láthatjuk először nyilvánosan. A történetírók dokumentumokkal dolgoznak;
korabeli levelekből, följegyzésekből, iratokból rajzolják meg a múltat. Ám egy korabeli
mozgókép egészen más hatású, sokszor többet mond, még ha néma is. Ez az amatőr
filmfelvétel a gerince ennek a dokumentumfilmnek, amely erre a gerincre
csodálatosan részletes és megdöbbentő történelem-testet épített föl. Látjuk,
amint Rákosi tűri a megpróbáltatásokat, vagy legalábbis azt mutatja, hogy egy
erős vezetőt nem törhetnek meg a száműzetés viszontagságai. Az evezés vagy a
főzés kedélyes pillanatai között viszont alighanem kétségbeesetten gépeli
kérvényeit, hogy megfelelő gyógykezelést kaphasson, hogy kissé közelebb
kerüljön Moszkvához. Mert a legnagyobb cél, hogy visszatérjen Budapestre,
reménytelen. De ezt csak mi, nézők tudjuk, mert a karcos, alkalmi
filmfelvételek között nagyszerű magyarázó és eligazító tablót kapunk a korról,
az ötvenes-hatvanas évek szovjet és magyar politikai vezetőiről.
Hetven ismeretterjesztő
mozgókép (ebből 17 versenyfilm), sokféle világlátás és filmes vérmérséklet. De
az biztosan közös mindegyikben, hogy tudást ad. És erre egyre nagyobb nagy
szükségünk van, mert vele belevilágíthatunk a rohamosan növekvő sötétségbe. Egyre
gyorsabban terjednek a tévtanok; miközben a televíziók pompás és nagyszerű
tudományos filmjeikkel az igaz ismereteket, okkult, babonás, jövendőmondó,
távgyógyítós adásaikkal semmibe is veszik azokat. Az internetes
összeesküvés-elméletek az ál-dokumentumfilmjeikkel sokszor ugyanazokat a
technikai eszközöket használják, mint a tudósok, kutatók és tudományt és a
tudást népszerűsítő filmesek. Nagy súly ez és nagy felelősség, drukkolnunk kell
nekik. A felvilágosodás korát nem követheti az elsötétedésé. A film a
világosság, a fény („lumière”) művészete.
Nemzetközi
Tudományos Filmfesztivál
Szolnok
2017.
október 12-15.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3 átlag: 5.33 |
 |
|
