Paranoia thriller

Kortárs amerikai politikai thrillerek

Belső ellenségek

Benke Attila

A Snowden-ügy óta az amerikai thrillerekben a társadalmat nem külső erők veszélyeztetik, hanem a mindent látó háttérhatalom.

Magyarországon 2015-ben mutatták be Laura Poitras rendezőnő felkavaró dokumentumfilmjét, a Citizenfourt. Poitras művét eleinte egyszerű oknyomozó riportnak szánta, azonban mikor az előkészületek közben felkereste őt Citizenfour fedőnéven Edward Snowden, az amerikai Központi Hírszerzés (CIA) és a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) egykori szakembere, a rendezőnő dokumentumfilmje hirtelen történelmi jelentőségű politikai filmmé érett. A még 2020-ig Oroszország politikai védelmét élvező Snowden megdöbbentő információi a 2001. szeptember 11-i terrortámadások utáni világ szimbólumaivá váltak. Persze tanulmányaikban Jürgen Habermas vagy Christopher Latsch már 2013 előtt is a privátszféra válságáról értekeztek, ám Edward Snowden állítása szerint az internet, az okostelefonok és a digitális technika korában mindenki könnyen lehallgatható a készülékekbe épített kamerákon, mikrofonokon és helymeghatározókon keresztül. Alig harminc éve ért véget a hidegháborús paranoia korszaka, ám a 9/11 utáni világban újfent nem érezheti magát biztonságban nyugati ember, amíg van titka (magánélete) a hatalom előtt.

Az amerikai, illetve hollywoodi filmek átalakulása is a 2000-es évek elején indult meg, és a 2013-as NSA-botrány kirobbanásának környékén elszaporodtak a politikai thrillerek a fősodorban. A 2010-es évek thrillerjeiben sokszor nincsenek is a nyugati világon kívülről érkező terroristák, hanem különböző háttérhatalmak küzdenek egymással, melyeknek az egyén kiszolgáltatottjává válik. A kérdés csak az, hogy az ember képes-e valódi hőssé válni, és megtisztítani a rendszert, vagy sziszüphoszi küzdelemben, abszurd hősként elbukik. Utóbbira a legszemléletesebb példa Anton Corbijntól Az üldözött (2014), de a trendhez csatlakozik a két legfrissebb politikai thriller, A Bourne-rejtély (2002) alkotójának, Doug Liman igaz történeten alapuló Barry Seal: A beszállító (2017) című filmje és a társadalomkritikus műfajfilmekre szakosodott Michael Cuesta Amerikai bérgyilkosa (2017).

Hidegháború újratöltve

A 2010-es években újra elszaporodnak a hidegháború alatt játszódó kémthrillerek úgy, mint a Kémek hídja (2015), Az U.N.C.L.E. embere (2015), az Atomszőke (2017), de ide sorolható a Barry Seal és közvetetten, egyik főszereplőjén keresztül az Amerikai bérgyilkos is. Továbbá a két klasszikus thrillersorozat legutóbbi folytatásaiban, a Mission: Impossible – Titkos nemzetben (2015) vagy a tavalyi James Bond-filmben, a Spectre-ben (2016) is a politika felett álló háttérhatalmaké és konspirációké a főszerep. A CIA egyik szervezetének volt bérgyilkosa, Jason Bourne pedig egy erkölcsileg megkérdőjelezhető küldetés miatt válik egykori munkaadóinak célpontjává A Bourne-rejtélyben. Bourne-t hosszú idő után tavaly újra láthatták a nézők akció közben a Jason Bourne-ban (2016), melynek történetében kulcsszerepet kap az egyén magánszférája ellen fordított csúcstechnika, és a CIA szupertitkos információinak kiszivárogtatása. Miként a Bourne-filmekben általában, úgy a Jason Bourne-ban sem lehet bízni a CIA-ben, melynek tagjai még egymást is képesek elárulni a hatalomszerzés és a kompromittáló adatok eltüntetése érdekében. A legújabb thrillerben, az Amerikai bérgyilkosban pedig a címszereplő Mitch egy Ghost nevű rejtélyes férfivel kerül szembe, aki a közel-keleti háború kirobbantásán dolgozik.

A politikai thrillerekhez szorosan kapcsolódnak bizonyos szuperhősfilmek is. Már az X-Men 2-ben (2003) is sokkal veszélyesebb a hataloméhes, háttérből manipuláló katonai szakértő, William Stryker a radikális terrorista Magnetónál. Az eljövendő múlt napjaiban (2014) sem a szélsőséges mutáns, hanem egy politikai kapcsolatokkal bíró tudós, Bolivar Trask az igazi ellenség, aki a mutánsirtó Őrrobotokat használja fel az X-csapat és az emberi társadalom közti háború kirobbantására. Míg az Amerika Kapitány (2011) a második világháborúban játszódó klasszikus kalandfilm, addig A Tél Katonája (2014) már a képregény két ellenséges szervezete, a Hydra és a S.H.I.E.L.D. konfliktusát paranoiathrillerként mutatja be, melyben az antagonista, Alexander Pierce a S.H.I.E.L.D. kötelékébe épült Hydra-ügynök. Az Amerika Kapitány harmadik része, a Polgárháború (2016) is inkább thriller, mint szuperhősfilm, melyben egy Helmut Zemo nevű terrorista személyes bosszútól vezérelve egymás ellen fordítja Vasembert és Amerika Kapitányt.

A mindent manipuláló háttérhatalom új világrendje tehát többé nem egy összeesküvés-elmélet fantomja, hanem – miként azt az Edward Snowden által szolgáltatott információk is bizonyítják – félelmetes valóság, mely még az infantilisnek bélyegzett szuperhősfilmekre is hatást gyakorol. Sheldon Wolin társadalomtudós, a terrortámadások utáni Amerika, illetve a Bush-kormányzat egyik legnagyobb kritikusa a 9/11 mítoszáról és az amerikai demokrácia („fordított totalitarizmus”) bukásáról ír például Democracy Incorporated című könyvében. Wolin szerint George W. Bush, egykori amerikai elnök (2001-2009) politikai retorikájában és a médiában szándékosan törekedett arra, hogy a terrortámadások miatti pánikot erősítse, és megteremtse a társadalmi szintű paranoiát a totális kontroll kiépítése érdekében. Ennek egyik tünete volt a 2003-as „Plamegate-botrány”, mely amiatt robbant ki, hogy egy ex-CIA ügynök, Valerie Plame diplomata férje leleplezte a Bush-rezsim hazugságát a nigeri-iraki uránüzletről, mellyel az Egyesült Államok iraki invázióját kívánta igazolni a kormányzat. Ennek a történetét meséli el Valerie és férje szemszögéből a Barry Seal rendezőjének, Doug Liman korábbi thrillerje, az Államtrükkök (2010).

A huszonegyedik század másik nagy amerikai botránya pedig a Snowden-ügy lett, melyhez közvetlenül a 9/11 után hozott úgynevezett patriótatörvény (USA PATRIOT Act) vezetett. A módosításokkal még a Barack Obama elnök alatt (2009-2017) is hatályos patriótatörvény lehetővé tette, hogy az amerikai rendfenntartó és nemzetbiztonsági szervek bírósági végzés nélkül is megfigyelhessenek veszélyesnek ítélt telefonvonalakat, e-maileket, és hozzájuthassanak személyes adatokhoz. Emellett a törvény megalkotta a belföldi terrorizmus fogalmát (ebbe beletartoznak az offenzív szóbeli vagy írásbeli kijelentések, és az internetes bűnözés is), mely gyakorlatilag minden amerikait gyanúsítottá tett. Volt már példa a közelmúltban arra, hogy egy ártatlan, terroristafenyegetésnek vélt Facebook-üzenet miatt kommandósok törtek rá tinédzserekre. Mint a Citizenfourból és Oliver Stone Snowdenjéből (2016) is kiderül, a lehallgató készülékeket immáron nem specialistáknak kell elhelyeznie az otthonokban, hanem maguk a gyanútlan polgárok viszik be önként privátszférájukba a digitális csúcstechnika bűvöletében megvásárolt eszközökkel.

A CIA Hollywoodban

A Barry Seal a Snowden-ügyhöz és a 9/11 utáni világhoz látszólag csak lazán kapcsolódik, hiszen története a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években játszódik, és Ronald Reagan kormányzatának egyik legnagyobb botránya, az Irán-Contra-ügy szolgáltatja alapkonfliktusát. A címszereplő Barry remek pilóta, éppen ezért felfigyel rá a CIA, és a Központi Hírszerzés embere. A rejtélyes Monty Schafer beszervezi a címszereplőt, hogy készítsen légi felvételeket Latin-Amerikában a Reagan-rezsim által kommunistának és szovjetbarátnak bélyegzett baloldali államok tevékenységéről. Panamában azonban a naiv pilótát falhoz állítja a Medellín drogkartell is, így Barrynek „kettős ügynök”-öt kell játszania. Azonban az Egyesült Államokba szállított drogcsomagokból egyre gyarapodó illegális vagyon és az időközben kirobbanó nicaraguai konfliktus bonyolítják Barry helyzetét.

A Barry Sealben ugyan nincsenek webkamerák, okostelefonok vagy internet, viszont a film fináléjában kulcsszerepet kap egy rejtett kamera, melyen keresztül maga a címszereplő is megfigyeltté válik, és még akkor is ellene fordul az eszköz, ha amúgy tud a létezéséről, mivel a drogkartell lebuktatása végett készített képeket bemutatják a tévében is. Vagyis Barry saját szervezete és kormánya áldozatává válik, melyeket addig többé-kevésbé hűen szolgált. Nem is történhetett másként. Habár Schafer első látásra jókedélyű, laza ügynöknek tűnik, azonban a CIA irodájában játszódó jelenetekben lehull a lepel, kiderül, hogy elvtelen, rókatermészetű technokrata, aki szenvtelenül dobja oda emberét a drogkartellnek.

Tom Cruise így tőle szokatlan karaktert játszik: egy nem éppen tisztességes átlagembert, aki nem ért a harchoz, nem tud szembeszállni kisebb hadseregekkel, mint a Mission: Impossible-sorozat szuperügynöke, de kétségtelenül kiváló pilóta. Cruise figurája tökéletesen kiszolgáltatott az amerikai hatalmat ténylegesen birtokló rendfenntartó és nemzetbiztonsági szerveknek (FBI, DEA, CIA), melyek Doug Liman művében inkább működnek egy Martin Scorsese-film gengszterbandájához (és a latin-amerikai bűnszervezetekhez) hasonlóan, semmint az amerikai társadalmat védelmező titkosszolgálatként. Jóllehet, Barry megpróbál a maga módján visszavágni, és titokban videófelvételeket készít, melyekben kitálal a vele történtekről (a CIA törölte az aktáját, így gyakorlatilag nyoma sincs annak, hogy Seal náluk dolgozott).

A megfigyelés, a háttérhatalmak működése, a politikai retorika és a valós cselekedetek konfliktusa (az amerikai kormány által támogatott Contrák nem antikommunista felszabadítók, hanem bűnözők), valamint az egykori CIA-alkalmazott magányos küzdelme a nagykutyákkal: ezek Doug Liman művének központi motívumai, melyek miatt a nyolcvanas években játszódó Barry Seal a 9/11 és a Snowden-ügy utáni Amerika indirekt kritikájaként fogható fel. A Barry Seal szerint a kisember eleve kudarcra van ítélve a rendszerrel folytatott küzdelemben, még akkor is, ha a tények és az igazság mellette állnak. Ezzel a Barry Seal olyan korábbi filmekhez csatlakozik, mint az Államtrükkök, A WikiLeaks-botrány (2013) vagy az Amerikai bérgyilkos rendezőjének előző, szintén az Irán-Contra-botrányról szóló thrillerje, a Jobb, ha hallgatsz (2014). A Barry Sealhez hasonlóan mindegyik mű igaz történeten alapul, és azt mutatják be, hogy a hatalom milyen (média)stratégiákat alkalmaz az igazság szőnyeg alá seprése érdekében. A három említett film közül Michael Cuesta műve a leginkább pesszimista, mert abban nemcsak a Contra-ügyet leleplező Gary Webb újságíró karrierjét teszik tönkre, de a férfinek szeretteivel is végleg megromlik kapcsolata.

A CIA-vel szembeforduló átlagemberek történetei közül csupán Oliver Stone Snowdenje mutatja be sikersztoriként az Amerikában egyszerre hazaárulónak tartott és hősként ünnepelt címszereplő megigazulását és keresztes hadjáratát, a Barry Seal és társai jellemzően antihősök sziszüphoszi bukásáról szólnak. A legtöbb szuperügynök mozi, a Mission: Impossible – Titkos nemzet, a legutóbbi James Bond-film, a Spectre, a Jason Bourne, az Atomszőke vagy akár az amerikai rendfenntartó szervekről a szovjet titkosrendőrségen keresztül értekező A 44. gyermek viszont klasszikus hősöket szerepeltetnek, és azt állítják, hogy egy különleges képességű, erkölcsi tartása miatt a megromlott szervezettel szembekerült egyén ténykedése révén a hatalom megreformálható.

Jóllehet, mint azt Sheldon Wolin is kifejtette több írásában, a média már rég nem független az Egyesült Államokban, a híreket szűrten kapják meg az emberek, és a politikai botrányokat a huszonegyedik században a tömegkommunikációs eszközökkel lehet a leghatékonyabban eltussolni. Nick Shou oknyomozó újságíró jelentése szerint pedig Hollywoodban igen nagy a befolyása a CIA-nek és a Pentagonnak, melyek elviekben csak technikai segítséget nyújtanak a filmekhez, azonban a Vasember-filmek, a Bosszúálló-filmek, a James Bond- és Mission: Impossible-sorozat tagjai, az Argo-akció (2012), a Zero Dark Thrity (2012) vagy éppen a terrorelhárítás témakörével foglalkozó Homeland (2011-) tévésorozat a CIA-t vagy az amerikai hadsereget alapvetően pozitív színben tüntetik fel.

Egy friss interjúban Doug Liman is feltűnően mentegeti a CIA-t, annak ellenére, hogy a Barry Seal a Központi Hírszerzést és más nemzetbiztonsági szervezeteket is a hatalomnak kiszolgáltatott egyén kiszipolyozójaként mutatja be. „Sokkal óvatosabbnak kell lennem azzal kapcsolatban, hogy mire kérem az embereket a jövőben” – magyarázta Doug Liman, majd így zárta az interjút: „továbbra is megszegem a szabályokat, de már előre magyarázkodom emiatt”. És bár Liman mindezt főleg arra értette, hogy nem repül hirtelen a stábjával veszélyes háborús övezetbe, mint azt az Államtrükkök forgatásán tette, azonban Liman témái merészségét tekintve is óvatosabb lett az évek során. A rendező az Államtrükkökben még egy aktuális politikai botrányt dolgozott fel, a Barry Seallel viszont biztonságosabb történelmi közeget választott, és mérsékeltebb hatalomkritikát fogalmazott meg a gengszterfilmbe hajló történeten keresztül. A Snowden-ügy óta és a hatalom filmipari kapcsolatainak ismeretében pedig érdemes is óvatosnak lenni, mert a Nagy Testvér ma már tényleg mindent lát.

BARRY SEAL: A BESZÁLLÍTÓ

American Made – amerikai, 2017. Rendező: Doug Liman. Írta: Garry Spinelli. Kép: César Charlone. Zene: Christophe Beck. Szereplők: Tom Cruise (Barry Seal), Domhnall Gleeson (Monty Schafer), Sarah Wright (Lucy Seal), Jed Rees (Louis Finkle). Gyártó: Cross Creek Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 114 perc.

AMERIKAI BÉRGYILKOS

American Assassin – amerikai, 2017. Rendező: Michael Cuesta. Írta: Vince Flynn, Edward Zwick. Kép: Enríque Chediak. Zene: Steven Price. Szereplők: Dylan O’Brien (Mitch Rapp), Michael Keaton (Stan Hurley), Sanaa Lathan (Irene Kennedy), Taylor Kitsch (Ghost). Gyártó: CBS Films. Forgalmazó: Freeman Film. Feliratos. 111 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2017/10 10-13. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13378

Cikk értékelése:

szavazat: 4 átlag: 6.5