Fesztivál

Szemrevaló/Sehenswert

Krízis és terápia

Buglya Zsófia

A mai német nyelvű filmek egyik legizgalmasabb témája az integráció.

A hivatalos statisztikák szerint Németországban 2016-ban 256, Ausztriában 46, Svájcban pedig 88 egészestés játék- és dokumentumfilm készült. Noha az adatok a koprodukciókat is tartalmazzák, ami a három ország filmipari kapcsolatait ismerve számos átfedést sejtet, kétségtelen, hogy ez a filmfelhozatal az összeurópai filmtermés tükrében is jelentős. Egy ilyen komoly korpuszról néhány vetítésben átfogó képet adni lehetetlen, ilyesfajta reprezentativitás egy filmhéttől nem is várható. A reális cél sokkal inkább a kultúraközvetítés lehet: a mozgókép segítségével megmutatni valamit a német nyelvterület országainak kultúrájából, közös vagy eltérő hagyományaiból, az alkotókat (támogatókat) foglalkoztató kérdésekről, a közönség érzékenységéből. Annál is inkább így van ez, mivel a magyar mozikba néhány jelentős mozisikeren (például Fák jú, Tanár úr!) és nemzetközi fesztiválslágeren (Toni Erdmann) kívül kevés cím jut el az érintett országokból – szemben az egész évben jelen lévő, szélesebb skálán mozogó francia és francia nyelvű produkciókkal. Valószínűleg éppen ezzel magyarázható, hogy míg a Frankofón Filmnapok a művészfilmek irányába mozdul el, a német nyelvterület új filmjeit bemutató Szemrevaló „mindenevő”: a gyerekfilmektől az ismeretterjesztő filmekig vetít mindent, amit érdekesnek, hiánypótlónak gondol.

A filmhetet, melynek alcíme Új filmek Ausztriából, Németországból és Svájcból, 2012 óta rendezi meg közösen az Osztrák Kulturális Fórum, a Goethe Intézet és a Svájci Nagykövetség. A vetítések zömmel Budapesten zajlanak, de 2014 óta néhány egyetemi városban, Debrecenben, Pécsett és Szegeden is bemutatnak néhány filmet. Idén tizennyolc alkotás került a programba, többségük tavalyi-idei bemutató, de külön szekció foglalkozik Fritz Lang életművével, és ennek keretében két klasszikus mű, az M – Egy város keresi a gyilkost, valamint a 1934-es Liliom is vászonra kerül.

*

Az alábbiakban három címet emelek ki a tizennyolcból, amelyeket a kortárs téma rokonít. Érvényes és kevésbé érvényes, de mindenképp érdekes reflexiók a menekültválság és a lehetséges integráció témájára. Ha a filmkultúrának van ma feladata, akkor az éppen az, hogy hiteles és lehetőleg sokak számára hozzáférhető válaszokat adjon, vagy legalább kérdéseket fogalmazzon meg e tárgyban, ahogy teszik ezt megannyian, Vranik Rolandtól Aki Kaurismäkin át Ai Weiwei-ig. A kínai művész új dokumentumfilmje, a Velencében bemutatott Human Flow egyfajta végpontnak tekinthető, hiszen szinte minden artisztikumról lemond, és teljes mértékben a felvilágosítás szolgálatába állítja a film médiumát. Bejárja kamerájával a krízisövezeteket, és szembesít a számokkal: 65 millióra becsülik a menekültek számát világszerte, 34.000 ember veszíti el az otthonát naponta. Fontos pillanatfelvétel, globális leltár ez, amely azonban nehezen befogadható. Az érzelmi bevonódáshoz egyéni, átélhető történetek, hiteles miliők és karakterek kellenek. Találunk-e ilyeneket a Szemrevaló vonatkozó filmjeiben?

A svájci-német koprodukcióban készült Marija (rendezte Michael Koch) a locarnói fesztiválon debütált 2016-ban. A film egy fiatal ukrán nő történetét beszéli el, aki Dortmundban próbál megkapaszkodni, először szállodai takarítónőként, majd – miután lopáson kapják, és nem tudja fizetni a lakbért – a testét is cserealappá téve. Az alaphelyzet idáig teljesen sablonos, a kelet-európaiság egy prostituálódó nő személyében ölt testet. Csakhogy Marija nem egydimenziós személyiség. Öntörvényű és céltudatos (az álma egy fodrászüzlet), aki kiszolgáltatottságában sem csak áldozat, hiszen mérlegeli az áldozatokat, amelyeket meghoz – éppen ettől válik érdekessé, sőt olykor zavarba ejtővé. Akiktől segítségre számít, az Cem, a török főbérlő, és Georg, a helyi vállalkozó, akik a maguk módján mindketten a népvándorlásból élnek. Cem lakásaiban menekültek zsúfolódnak, akiket könyörtelenül kitesz az utcára, ha nem fizetnek, mert mint mondja: „ha te nem veszed le őket, ők vesznek le téged.” Georg orosz befektetőknek dolgozik feketén, és természetesen nem jelenti be az építkezésen dolgozó menekülteket. Az elsőfilmes svájci rendező rengeteget bíz a színészekre – Margarita Breitkreiz, Sahin Eryilmaz és Georg Friedrich is tökéletes választás –, a kamera rájuk tapad, ott ül Marija tarkójában, követi őt a szűk terekbe, majd vissza az utcára. A pontos párbeszédek és a hangkulissza – a fényes nappal a szomszédos lakásokból átszűrődő hangzavar (mindenki otthon van, hisz nincs munka, nincs iskola) – a közeg jó ismeretéről árulkodik. A román új hullám alkotásainak feszült atmoszféráját idéző film egy olyan világról mesél, amelyben a totális bizalmatlanság az úr, mindenki csak magára számíthat, az érzelmek pedig csak hátráltatják az embert.

Ellentétes végkicsengésű az Isten hozott Németországban! (Willkommen bei den Hartmanns) című német vígjáték (rendezte Simon Verhoeven), amely az integráció meséje. A filmet több mint 3,5 millióan tekintették meg hazájában, egyedül Bajorországban több mint 800 ezren látták. A Münchenben játszódó történet azt meséli el, hogyan fogad be egy felső középosztálybeli család (főorvos apa, nyugdíjazott tanárnő anya, ügyvéd fiú és egyetemista lány) egy nigériai menekültet. Természetesen konfliktusok árán, hiszen Diallo más, mint „a németek”, habár az igazság az, hogy ők is elég sokfélék, és nemhogy egymást, magukat sem ismerik. A papa az öregségtől retteg, botoxol és ismerkedik. A mama feleslegesnek érzi magát, ezért jótékonykodik, és habár a neve Angelika, és nem Angela, a névadás nem lehet véletlen, hiszen ő a befogadás idealista motorja. Philipp, a fiú, munkamániás, elvált, a fiával nem törődik. A húga, Sofie képtelen elvégezni az egyetemet, és menekül mindenfajta felelősség elől. Ebbe a kompániába csöppen bele a traumatizált Diallo, és a találkozásból (a sok rácsodálkozásból) végül mindenki megerősödve kerül ki. Kiderül, az ellentétek gyakran látszólagosak, és mindenképpen meghaladhatók. A helyzet ismert, legutóbb a francia-belga Romazuriban, Christian Clavier főszereplésével láthattunk hasonlót. De ilyesfajta integrációról mesélt már a Fűre lépni szabad is (Makk Károly rendezése), csak ott, 1960-ban nem menekülteket, hanem munkásokat fogadtak be a jómódba, és nem a felvilágosult nyugat, hanem a szocializmus volt az a tető, amely alatt a generációs és osztályellentétek elsimultak. Az Isten hozott ezt a bevált sablont tölti meg mai sztereotípiákkal. A siker meglepő, a sztárszereposztáson túl valószínűleg azzal magyarázható, hogy a film egy valós krízisérzést artikulál.”Krízis van”, „mindenki össze van zavarodva”, mondják a szereplők, és e közös tapasztalat kimondása, újrafogalmazása az, ami akár terápiás hatású is lehet. Nem elhanyagolható az sem, hogy a film abszolút pozitív, cselekvő hőse végül egy másodgenerációs bevándorló értelmiségi lesz, ami a társadalom integratív erejének megnyugtató bizonyítékaként értelmezhető, sok néző számára pedig bátorítás, pozitív példa lehet.

A humor nyelvén, de a pro vagy kontra migránsok leegyszerűsítő dilemmáján túllépve közelít a migráció kérdésköréhez a Die Migrantigen című osztrák vígjáték (rendezte Arman T. Riahi), amely magyarul – az eredetiben rejlő lefordíthatatlan szójátékot érzékeltetendő – az Ideges idegenek címet kapta. A felszínen a politikai inkorrektség lehetőségeivel játszó antiintegrációs komédia főhősei, Benny és Marco átlagos fiatalok, akik migrációs háttérrel rendelkeznek ugyan, de Bécsben nőttek fel, beilleszkedési problémáik nincsenek. Csupán azért öltik magukra hirtelen ötletből a deviáns migráns karakterét, hogy szerepet kapjanak egy doku-soapban, amely a bevándorlók lakta (fiktív) Rudolfsgrund életét kívánja bemutatni kendőzetlenül. A hamis szerep természetesen megfelel a sztereotípiákat sulykoló, szenzációéhes tévécsatorna elvárásainak, amely így maga is karikatúra tárgya lesz. A film az identitásképzés bonyolultságára, személyiség és szerep különbségére, a médiában hangoztatott szélsőséges előítéletek fiktív voltára hívja fel a figyelmet. Hiába karikatúra, amit látunk, a karakterek, a párbeszédek életteliek, ami annak is köszönhető, hogy egy rendkívül fiatal stáb személyes élményvilága, megélt tapasztalata, a közösségi alkotás öröme köszön vissza a jelenetekben. A filmet Ausztriában tavaszi premierje óta több mint 55 ezren látták. Magyarországon a három film közül jelen állás szerint egyedül az Isten hozott Németországban! kerül moziforgalomba.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2017/10 46-48. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13377

Cikk értékelése:

szavazat: 2 átlag: 7.5