KritikaDupla szeretőOzon-rétegBaski Sándor
A francia rendező
Hitchcockot, Polanskit és Verhoevent megidézve készített érzéki műfaji
pastiche-t.
Joyce Carol Oates
álnéven írt regénye, Az ikrek élete
nem sok időt veszteget az expozícióra, rögtön az első oldalon vázolja az
alapkonfliktust: a történet fiatal női főszereplője megtudja, hogy pszichiáter barátja,
akivel nemrég költözött össze, elhallgatta előtte ikertestvére létezését. A
férfi azt állítja, nincs vele beszélő viszonyban, azért nem tartotta fontosnak
megemlíteni. A nőt nem elégíti ki a válasz, titokban nyomozni kezd,
megismerkedik az ikerrel, aki különös módon szintén praktizáló pszichiáter, és előbb
a páciense, majd a szeretője lesz. A két férfi közt őrlődve végigéli a bizalom,
a kétely és a gyanakvás összes stációját, mígnem a nyitva hagyott fináléra
eljut odáig, hogy pisztollyal a kezében próbálja két szeretője identitását
tisztázni.
Eddigi életműve
ismeretében nem különösebben meglepő, hogy épp François Ozon vállalkozott a
regény adaptálására. Már pályáját is egy lélektani drámába oltott thrillerrel
nyitotta (Nézd a tengert!), és időről
időre visszatér ehhez a műfajhoz (Bűnös
szerelmesek, A házban), ahogy az összetett, konfliktusos női karakterek (Uszoda, Angel,
Menedék, Született feleség),
illetve a nemi szerepekkel és a szexualitással való kísérletezések (Fiatal és gyönyörű, Az új barátnő) is
izgatják. A regény kitárulkozó narrátor főhősével szemben az ő androgünre
sminkelt Chloéja igazi enigma. A gyönyörű, 25 éves exmodell kamaszkora óta csak
sodródik, orvosa a rejtélyes gyomorpanaszait is lelki okokra vezeti vissza,
ezért pszichológushoz küldi. Néhány foglalkozás elég ahhoz, hogy beleszeressen
a kimért modorú, sármos Paulba (Jérémie Renier), akivel hamarosan össze is
költöznek. A megbízhatónak és háziasíthatónak tűnő férfi tökéletes
ellenpontjaként – ha úgy tetszik, tükörképeként – mutatja be Ozon az
ikertestvért. Louis először csak páciensként veszi Chloét kezelésbe, de módszerei,
ahogy a nőt erre figyelmezteti is, radikálisan különböznek a bátyjáétól. Az
elmélkedő, passzív Paullal szemben domináns alfahímként gyűri maga alá a nőt a
pszichoterápiának álcázott szadomazo foglalkozásokon, és később azon is túl.
A testvérpár a regényben
is a női vágyak két szélső pólusát jeleníti meg, Ozon ugyanakkor eljátszik
azzal a lehetőséggel is, hogy Louis valójában csak az egyre instabilabb Chloé
képzeletében létezik. Aligha véletlen, hogy új frizurájával Marine Vacth – aki a
Fiatal és gyönyörű címszereplőjeként
hasonló útját járta be az az önfelfedezésnek – Mia Farrow-t idézi meg a Rosemary gyermekéből, Chloé ráadásul
ugyanolyan elveszettnek és kiszolgáltatottnak érzi magát a Paullal közös új
apartmanjukban, ahol még a szomszédok is gyanúsan barátságosak. Ozon, pályája
során nem először, Hichcockhoz is visszanyúl – ezúttal a Szédülés kapcsán –, de még a 90-es évek erotikus thrillereinek
hatása is kimutatható, élen az Elemi
ösztönnel. A francia rendező olyan sok helyről merít, mintha szándékosan
katalogizálni próbálná a műfaj alapvetéseit a Nővérektől a Két test, egy
lélekig, de Cronenberget, Verhoevent és De Palmát stilárisan is
kannibalizálja – utóbbit a bravúros osztottképernyős terápiajelenet teszi
nyilvánvalóvá.
Ozon a szimbólumokhoz is
bátran nyúl, tele a film tükrökkel, megduplázott képekkel, olyan alig vagy
egyáltalán nem leplezett metaforákkal, mint a főszereplő ikerterhes macskája,
de a szürreális, szexuálisan túlfűtött álomjelenetek is Chloé kálváriáját
hívatottak kommentálni. A Dupla szerető
annyira sűrűn használja ezeket a helyenként kifejezetten elcsépelt motívumokat,
mintha saját magát és a műfajt is karikírozni akarná, ráadásul több vizuális megoldás
– mint a vaginális nyitókép vagy a lány belső működését szó szerint feltáró orgazmusjelenet
– a meghökkentés és a nevetségesség határán egyensúlyoz. A film mégsem fordul
át paródiába – Ozon írói gátlástalansága ezúttal is elegáns és érzéki
rendezéssel párosul, a túlzások, idézetek és a szemérmetlen képi gegek így
végül sajátos camp minőséggé állnak össze.
Dupla szerető (L’amant double) –
francia, 2017. Rendezte: François Ozon. Írta: Joyce Carol Oates regényéből François
Ozon. Kép: Manuel Dacosse. Zene: Philippe Rombi. Szereplők: Jérémie Renirer
(Paul/Louis), Marine Vacth (Chloé Fortin), Jacqueline Bisset (Chloé anyja). Gyártó:
Mandarin Film / FOZ / Mars Films. Forgalmazó: Vertigo Média. Szinkronizált. 107 perc.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 2 átlag: 7.5 |
|
|