Film / RegényStephen King: AzElvarázsolt kastélyokVarró Attila
Stephen King grandiózus
rémregénye egyszerre számol le a gótikus horrorral és a gyermekkorral.
Ha csupán egyetlen
szóban kellene belesűríteni Stephen King 1981 és 1985 között megírt
nagyregényét, amely nem csupán az életmű, de a modern amerikai horror irodalom
grandiózus programművét jelenti, talán az „ördögűzés” tölthetné be leginkább
ezt a posztot: szerzője nem csupán számba veszi lapjain addigi életművét és a horror
alapjának tekintett szörny-meséket, de egyben leszámol mindazzal, amit a műfaj pályafutása
első évtizedében jelentett számára. Három idősíkon hat főhős, tucatnyi
klasszikus szörnyeteg és egy egész maine-i város áll össze egyetlen komplex
egységbe, hogy aztán az utolsó oldalakra a rosszemlékű gyermekkori otthonukba
visszatérő rémvadászok totális amnéziával távozzanak diadaluk színhelyéről; semmivé
váljon a kiskamasz-éveiket megkeserítő univerzális Gonosz összes
monstrumalakjában kudarcot vallva; a vadászterületét és fészkét jelentő Derry
pedig egy szörnyű természeti csapástól jóformán eltörlődjön a föld színéről. A
nemes egyszerűséggel Az-ra keresztelt
regénye után King témát vált és a populáris monstrumok helyett az emberi lélek démonainak
szenteli elkövetkező műveit (Tortúra, Halálos
árnyék, Dolores Clairborne). Irodalmi ördögűzésének fő áldozatai ezek az
emblematikus rémek lesznek, akiknek korábban kivétel nélkül szentelt egy
regényt vámpírtól (A borzalmak városa)
a farkasemberig (Ezüst pisztolygolyók),
élőhalottól (Állattemető) kísértetház-lakókig
(Ragyogás), gyilkos állattól (Cujo) túlvilági démonig (Végítélet). A Derry csatornahálózatának
mélyén élő, gyermekfaló, bohócforma Az maga az irracionális borzalom, aki újabb
és újabb alakba bújtatja a személyes félelmeket: gennyedző élőhalott a
hipochondernek, kísértet-kisöccs a bűntudattól szenvedő bátynak, vért okádó
lefolyó a pedofil apjától rettegő kislánynak, farkasember a felnőttlét elől
szerepjátékokba menekülő mókamesternek. Nem holmi önplágium miatt köszönnek
vissza a dekameronszerűen sorjázó mikrotörténetekben konkrét King-mesék (a
salemi vámpíröccs, az ezüst pisztolygolyóként száguldó kerékpár, a ragyogó Dick
Halloran): a rémek és a rémregények közé egyenlőségjelet téve King egy egész
műfajverziót számol fel életművében, ahogyan egy menekülő sereg égeti fel maga
mögött módszeresen a hidakat.
Mert hogy az Az központi motívuma épp egy folyókkal
és csatornákkal szabdalt kisváros: a King otthonát jelentő maine-i Bangor
fiktív verziója, amelyet nem csak ismerős épületek (víztorony, könyvtár, Paul
Bunyan szobor), de híres bűnesetek idéznek meg (lásd a Bradey-leszámolást
1937-ben vagy a főtéri hídon meggyilkolt meleg férfi esetét) egyfajta bizarr
bédekkerként. Derry komplex hálózata, ahol minden helynek saját rémtörténete
van, a klasszikus horrorirodalom várostérképe, ezernyi kapcsolatával,
szintjével – ugyanakkor egy műfaji stratégia reprezentációja is, amely a
primitív mesékből évezredes evolúcióval kialakult archetípusokra épít. Ahelyett
hogy a borzalmat a maga hétköznapi valóságában ragadná meg, metaforákba,
szimbólumokba kódolva szembesíti velük közönségét, ahogyan King is az
irracionalitás tereivé alakítja a sarki romos házat, a félhomályos
könyvtárfolyosókat, a szoboróriást és gazos csatornanyílásokat, minden szürke bangori
zugot mitikusra nagyítva/színezve. Ahogyan a Universal-horror gótikus meséi a
fantázia biztos kerítését kínálják a madarak és láncfűrészes mészárosok realisztikus
rémtörténeteihez képest, úgy Derry is csupán egy képzeletbeli hely King számára (alig 30 mérföldre a valódi Bangortól), amelyben minden
szörnyűség egy-egy szörnyetegre fogható. Ettől a képzelet-védőhálótól szabadul
meg az író 1300 oldal végén egy óriási vízözönnel, a mítoszok, mesealakok
kollektív álomvilágát maga mögött hagyva, akár Cronenberg tette a Légyben, Fritz Lang Hollywoodban vagy
akár Peckinpah a Pat Garrett és Billy a
kölyökben. És még valamitől: egy olyan szellemalaktól, amelynek jelenléte
áthatja korai műveit Carrietől Christineig: a gyermekkor poklától. Az Az kiskamasz hősei 38 éves fejjel
végigjárva a hajdani rémhelyeket szisztematikusan kiűzik magukból mindazt a
beléjük kapaszkodott traumát, amelyből képzeletükkel szörnyeket teremtettek (a
szülői közönyt, túlféltést vagy erőszakot, az iskolai kínzásokat, a nyomort és
diszkriminációt) – végül vagy belehalnak ebbe vagy teljes értékű felnőttként
távoznak, immár készen a gyerekvállalásra. King regénymonstruma ettől a
szívszorító szépséggel megfestett, megkésett coming-of-age történettől válik kiemelkedővé az életműben, főként annak
az ambivalens viszonynak köszönhetően, ahogy a szerző egyforma meggyőző erővel
ábrázolja a gyermekévek minden iszonyatát és gyönyörűségét – elsüllyesztve és
elsiratva az „elvarázsolt kastélyokat”, amelyek romjaira immár „bankok
épülhetnek”.
Európa Könyvkiadó, 2017.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 2 átlag: 8 |
|
|