Kritika

anyám!

Anyasági vizsgálat

Varró Attila

Új filmjével Aronofsky újabb lépést tett a totális dekonstrukció felé.

Ha első látásra nem is nyilvánvaló, de a Noé után cseppet sem meglepő, hogy Darren Aronofsky idei pszichohorrorja a Pi matematikai világképétől eljutott a bibliai példázatig: mindazok számára, akik nem ismertek rá az eldugott vidéki házban élő írózseni alakjában az Atyaistenre, odaadó és otthonteremtő fiatal feleségében az Anyatermészetre, a házba betolakodó agresszív családban pedig Ádámra, Évára, Ábelre és Káinra, azoknak a rendező készségesen felkínálja az olvasatot interjúiban. Gyanús ez a szerzői előzékenység, főként mivel a szabályos műfaji cselekményt álomszerű szubjektivitásra, a narratív kauzalitást pedig egyre öntörvényűbb módon kavargó jelenetfüzérre cserélő rendező értelmezési keretekért üvöltő művében jóval világosabb és kényelmetlenebb párhuzamok kínálkoznak egy önreflektív interpretációra, ahol a Javier Bardem alakította középkorú művésztitán egyfajta eszközként használja Jennifer Lawrence romlatlan, áldozatkész rajongóját egy újabb remekmű létrehozásához. Közös otthonuk a harmonikus együttlét nyitányától a megtermékenyítés, terhesség és kihordás mind pusztítóbb alkotási folyamatán át végül a megalázott, kiszipolyozott, összevert anya máglyahalálával járó tűzvészig jut – újabb csodás gyémántba sűrítve a Ház mikrovilágát, amelyet a férfihős személyes kincsestárának polcára tehet. Félretéve a vaskos Bovaryné-közhelyet a minden hősében magát mintázó szerzőről, igencsak szembetűnő, mennyivel jobban hajaz az anyám! íróalakja magára a rendezőre, mint mondjuk egy kiöregedett pankrátor, skizofrén balett-táncosnő vagy megszállott próféta özönvíz idején (miközben a történet is direktebben reflektál a szerzői filmkészítés folyamatára, mint mondjuk a bárkaépítés kreatív tevékenységének meséje) – szóval Aronofsky maga az úristen, rendben: a kérdés kínosabb része inkább az, hogy ebben az értelmezésben kinek jut az Anya szerepköre.

Végigsodródva a helyenként nézhetetlenséggel határos epizódokon a házat fokról-fokra elözönlő emberiségről rögtön adódik a kézenfekvő megoldás: Lawrence egyre értetlenebb és tehetetlenebb alakja maga a néző, aki a film (precízen felépített) első felének rejtélynarratívájában még éppen úgy létrehozza saját interpretációját, ahogyan a művész magjából az anyában is kicsírázik egy közös gyermek. A Polanski-filmeket (a Rosemary gyermekének házassági pszicho-horrorjától az Erőszak istenei inváziós kamaradrámájáig) idéző groteszk történet egyre abszurdabb fordulataival könnyedén foglyul ejti a szerzői truvájokra fogékony néző képzeletét, és minden bizarr csavarral közelebb viszi a megoldás hőn áhított megszületése felé – ez a szellemi izgalom azonban a filmbeli gyermek világra jöttével átadja helyét a teljes talajvesztésnek, ahol a rendező inkább a horrorfilmes hatásmechanizmust igyekszik felhasználni a néző megtartására (sokk-halmozástól a kőkemény brutalitáson át a gore-tetőpontig), miközben a teljesen tanácstalan, kiszolgáltatott és elkínzott áldozat szerepét osztja rá. Nehéz megállapítani, mennyire volt célja a filmnek ez a provokatív nézői elidegenítés (a Fekete hattyú hasontollú női téboly-horrorja minden álomszerűségével és nyitottságával együtt végig megőrzi koherenciáját), mindenesetre maníros formanyelvi megoldása a közelképek és szubjektív felvételek skálájára építő kézikamerás követéssel egy ilyesféle káosznarratívával párosítva nem épp az intenzív azonosulás élményét váltja ki (mint a Mediterraneo, a Saul fia vagy akár a Pankrátor rögrealista művei esetében) – sokkal inkább a távolságot fokozza néző és film között.

Amikor a koros első emberpár eltöri az író féltve őrzött ékkövét, nem nehéz ráismerni az elveszett paradicsom motívumára – Bardem figurája ezt a paradicsomot kívánja újra megteremteni egy művészi alkotással, ám az újabb ékkő nem imádott könyvéből, hanem leégett otthonából születik meg, miközben a feleség „alkotását” felfalja a fanatikus tömeg. Mintha csak az anyám! szerint remekmű nem művész és közönség összhangjából, hanem a meg nem értésből és rombolásból (rövidebben: a dekonstrukcióból) fakadhat. Aronofsky idei filmje ezt a totális dekonstrukciót hozza el hollywoodi világsztárokkal és csalóka horror-ígérettel a plázák népének, újabb határozott – már a Forrás óta sejthető – lépést téve a Malick-univerzum felé, amelynek fennmaradását kizárólag a színész-istenek/istennők jelenléte biztosítja. Ennek tudatában pedig egy jóval egyszerűbb és kíméletlenebb magyarázat is adódik a Jennifer Lawrence-figura kilétére: talán egyszerűen maga Jennifer Lawrence az eszköz és áldozat, ez esetben pedig a nézőnek nem jut más szerep az analógiában, mint az ostoba, rajongó zombiseregé.

anyám! (mother!) – amerikai, 2017. Rendezte és írta: Darren Aronofsky. Kép: Matthew Libatique. Szereplők: Jennifer Lawrence (Anya), Javier Bardem (Ő), Ed Harris (Férfi), Michelle Pfeiffer (Nő). Gyártó:Paramount Pictures / Protozoa. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 121 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2017/10 52-53. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13388

Cikk értékelése:

szavazat: 2 átlag: 7.5